Dojcsák Dániel
Elszakadt több tenger alatti gerinckábel
Néhány nappal ezelőtt több helyről is érkeztek olyan hírek, hogy tengerfenéki optikai gerinckábelek szakadtak el. Nos, azóta kiderült, hogy nem tengeri szörny és nem is terrorista támadás áldozatai lettek a vezetékek, hanem egyszerűen a szállítóhajók vasmacskái
szakították szét az interkontinentális netkapcsolatokat.
Sajnálatos tény, hogy az Indiai-óceánon állomásozó néhány hajó valamilyen oknál fogva 8 km-rel messzebb kötött ki a parttól, mint a megszokott és nem volt tudomásuk arról (vagy nem érdekelte őket), hogy ott fontos telekommunikációs vezetékek futnak. Ennél viszont jóval érdekesebb, hogy a nehezen lefektetett kábeleket ilyen esetekben hogyan javítják meg, hiszen a több tíz/száz méter mélyen fekvő kilenc réteg vastag, acéllal megerősített, súlyos kábeleket nem lehet olyan egyszerűen kicserélni, mint egy irodai UTP kábelt. A feladat viszont gyors beavatkozást igényelt, mivel az elszakított két vezeték India európai sávszélességének 75%-át jelentette, és mivel rengeteg cég szervezte ki vevőszolgálatát az olcsó munkaerőt biztosító szubkontinensre, a kérdés súlyosan érinti a multinacionális vállalatokat.
Az első eszköz, mellyel a szakemberek megkezdik a javítást, egy úgynevezett Optical Time Domain Reflectometer. A mérnökök ezen eszköz segítségével egy fény impulzust küldenek el a kábelen, ami a szakadás helyéről visszaverődik majd, s a fény oda-vissza útjának nagyon pontos mérésével akár tízméteres pontossággal is behatárolható, hogy hol történt pontosan a baj. Manuálisan ez a művelet szinte lehetetlen: elég csak belegondolni abba, hogy a kábelt belepi a tengeri üledék, amitől nem valószínű, hogy egyáltalán látni mindenhol, hogy merre fut a vezeték.
Miután beazonosították a környéket, egy körülbelül 50 fős akcióbrigád indul a helyszínre, és rögzítik a hajójukat a szakadás felett. A kábelhajón természetesen rendelkezésre állnak távirányítható járművek (ROV), melyeket a merülés után leküldenek a tengerfenékre, s a néhány tíz méteres körben, amit korábban bemértek, elkezdik keresni a két csonkot. Mivel ezek a kábelek nem teljesen folytonosak, hanem rövidebb szegmensekből állnak, ezért a két legközelebbi csatlakozásnál lenyisszantják a leszakadt végeket. Ezeket nem emelik ki a vízből, hanem ott hagyják játszótérnek Némónak és barátainak. A két véget viszont felhúzzák a hajóra, ahol a megfelelő szakemberek megtisztítják a végeket és pontosan beillesztik, odaforrasztják az új csatlakozást, majd az egészet visszadobják a helyére.
Előfordul az is, hogy nem találják meg a kábelvégeket a robotok. Ilyenkor egy régimódi megoldással, egy csáklyával megfogják a kábelt és kirángatják egészen attól a két ponttól kezdve, ahol még megvannak. A javítás menete egyszerűnek tűnik, de a hét centiméter vastag kábelköteg összeillesztése hosszadalmas, aprólékos és komoly szakértelmet igénylő feladat. A javítás akár napokig vagy egy hétig is eltarthat, így a tengeri kábeljavítók nem pihengetnek a tengerparti bungalójukban túl sokat. Főleg, hogy gyakran szükség is van rájuk, mert folyamatosan történik valami a kábelekkel, de a mostani eset, miszerint egyszerre két fontos kábel is elszakadt, még nem fordult elő korábban.
Sajnálatos tény, hogy az Indiai-óceánon állomásozó néhány hajó valamilyen oknál fogva 8 km-rel messzebb kötött ki a parttól, mint a megszokott és nem volt tudomásuk arról (vagy nem érdekelte őket), hogy ott fontos telekommunikációs vezetékek futnak. Ennél viszont jóval érdekesebb, hogy a nehezen lefektetett kábeleket ilyen esetekben hogyan javítják meg, hiszen a több tíz/száz méter mélyen fekvő kilenc réteg vastag, acéllal megerősített, súlyos kábeleket nem lehet olyan egyszerűen kicserélni, mint egy irodai UTP kábelt. A feladat viszont gyors beavatkozást igényelt, mivel az elszakított két vezeték India európai sávszélességének 75%-át jelentette, és mivel rengeteg cég szervezte ki vevőszolgálatát az olcsó munkaerőt biztosító szubkontinensre, a kérdés súlyosan érinti a multinacionális vállalatokat.
Az első eszköz, mellyel a szakemberek megkezdik a javítást, egy úgynevezett Optical Time Domain Reflectometer. A mérnökök ezen eszköz segítségével egy fény impulzust küldenek el a kábelen, ami a szakadás helyéről visszaverődik majd, s a fény oda-vissza útjának nagyon pontos mérésével akár tízméteres pontossággal is behatárolható, hogy hol történt pontosan a baj. Manuálisan ez a művelet szinte lehetetlen: elég csak belegondolni abba, hogy a kábelt belepi a tengeri üledék, amitől nem valószínű, hogy egyáltalán látni mindenhol, hogy merre fut a vezeték.
Miután beazonosították a környéket, egy körülbelül 50 fős akcióbrigád indul a helyszínre, és rögzítik a hajójukat a szakadás felett. A kábelhajón természetesen rendelkezésre állnak távirányítható járművek (ROV), melyeket a merülés után leküldenek a tengerfenékre, s a néhány tíz méteres körben, amit korábban bemértek, elkezdik keresni a két csonkot. Mivel ezek a kábelek nem teljesen folytonosak, hanem rövidebb szegmensekből állnak, ezért a két legközelebbi csatlakozásnál lenyisszantják a leszakadt végeket. Ezeket nem emelik ki a vízből, hanem ott hagyják játszótérnek Némónak és barátainak. A két véget viszont felhúzzák a hajóra, ahol a megfelelő szakemberek megtisztítják a végeket és pontosan beillesztik, odaforrasztják az új csatlakozást, majd az egészet visszadobják a helyére.
Előfordul az is, hogy nem találják meg a kábelvégeket a robotok. Ilyenkor egy régimódi megoldással, egy csáklyával megfogják a kábelt és kirángatják egészen attól a két ponttól kezdve, ahol még megvannak. A javítás menete egyszerűnek tűnik, de a hét centiméter vastag kábelköteg összeillesztése hosszadalmas, aprólékos és komoly szakértelmet igénylő feladat. A javítás akár napokig vagy egy hétig is eltarthat, így a tengeri kábeljavítók nem pihengetnek a tengerparti bungalójukban túl sokat. Főleg, hogy gyakran szükség is van rájuk, mert folyamatosan történik valami a kábelekkel, de a mostani eset, miszerint egyszerre két fontos kábel is elszakadt, még nem fordult elő korábban.