Annak ellenére, hogy rendkívül kecsegtető lehetőségeket kínál, mégis csak nagyon nehezen terjed az optikai kábel-technológia. Európában jelenleg csupán alig 2 millió háztartásban van optikai kábel-csatlakozás. Ezzel szemben az Egyesült Államokban 4 millió, Ázsiában viszont több mint 30 millió ilyen elérés van.

Dave Payne hálózati szakértő szerint igaz az a mondás, hogy az emberek teljesen kihasználják a sávszélességet, ha az egyszer a rendelkezésükre áll. Ugyanakkor az is igaz, hogy a mérnökök soha nem fognak tudni megfelelni a felhasználók minél gyorsabb hálózatokra és adatátvitelre vonatkozó kívánságainak. A szakember több mint 30 év szolgálat után, nemrég ment nyugdíjba a British Telecomtól és most összegezte a tapasztalatait.

"Amennyiben megnézzük Demetrius Hondros és Peter Debye 1910-es első elemzéseit, majd pedig Charles Kao és Georg Hockham szélessávú adatátvitelre vonatkozó 1966-os elképzeléseit, akkor megállapíthatjuk, hogy ezen a területen világszerte, de elsősorban az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában és Japánban erősödtek a kutatási erőfeszítések" - állapította meg Kuen Charles Kao és M. E. Collier 1975-ben a Fibre-optical systems in future telecommunication networks című közös anyagában. A dokumentumot Kao ismertette az 1975-ös genfi Világ Távközlési Fórumon.

"Az optikai kábel-hálózatok nagy sávszélességet tesznek lehetővé és rendkívül kicsik az anyagi költségek és az átvitel során bekövetkező adatveszteség. Maga az anyag könnyű és ellenáll az elektromágneses interferenciáknak. Továbbá ezeket a hálózatokat nehéz felfedezni és lehallgatni" - jelentette ki akkor Genfben Charles Kao. A szakember az 1960-es évek óta dolgozik az optikai kábelek segítségével megvalósuló adattovábbítás tökéletesítésén. Az új technológiára természetesen azonnal felfigyelt és lecsapott a katonaság és az ARPA, a polgári távközlési cégek viszont nem mutattak érdeklődést iránta. Ennek oka Kao szerint, hogy utóbbiak konzervatív beállítottságúak és továbbra is ragaszkodnak a rézvezetékek használatához. Az élet végül a kutatót igazolta és nem véletlenül kapta meg nemrég Stockholmban a fizikai Nobel-díjat.

Kollégájához hasonlóan Payne is mindent elkövetett az optikai kábelek népszerűsítéséért. Ő úgy véli, hogy a legnagyobb akadályt az egykor monopolhelyzetben lévő távközlési vállalatok és a távközlési felügyeleti szervek gyakran irreális követelései jelentik. Nagy-Britanniában például a távközlési felügyelet előírja, hogy a rendszert kialakító cégeknek új szolgáltatások segítségével 18 hónapon belül ki kell gazdálkodniuk a teljes beruházás árát. Amennyiben ezt a befektető nem tudja megvalósítani a másfél éves határidőn belül, úgy a felügyelet a teljes szolgáltatást leállíttathatja és a szolgáltatót kötelezheti arra, hogy visszavonja a piacról a csomagjait.

Sajnos sok cég úgy áll a kérdéshez, hogy amíg van és elegendő az ADSL-, illetve az ADSL2-hálózatok teljesítménye, addig nem érdemes belevágni plusz fejlesztésekbe. A követendő példaképet Dél-Korea és Japán jelentheti, ahol már napjainkban sem ritkák a 100 Mbit/s-os adatátviteli átlagsebességek. Hiába közölte Kao már több mint 30 évvel ezelőtt (!) a távközlési cégekkel, hogy az optikai kábel-rendszereknek jóval kisebbek a karbantartási költségeik és ennek köszönhetően gyorsan megtérülnek a befektetéseik, az érvei falra hányt borsóként hatottak.

Ráadásul egyre több olyan szolgáltatás (IPTV, video-on-demand, videotelefonálás stb.) van, amelyekhez elengedhetetlenül szükség lesz a nagyobb sávszélességekre. S van még egy érv: az optikai kábelnek nincs utódja. Sem a laboratóriumokban, sem más ipari részlegeken nem dolgoznak jelenleg a kutatók új optikai rendszereken. Ez érthető, hiszen a célra bőven megfelel, korszerű, gyors és biztonságos adatátvitelt tesz lehetővé. Csak éppen el kellene terjednie.