Hogyan tudják az internetfelhasználók megkülönböztetni az ismeretlen, de valódi hírportál cikkét a teljesen hamistól?

A bőség és az ellenőrzés költségének dilemmájáról van szó, mely különösen azokat érinti, akik mohón fogyasztják az információkat. Az MI miatt a szöveg, videó vagy hang előállításának költsége drámaian lecsökkent. Ami egykor órákig tartó erőfeszítés volt, az ma már csak néhány, egy csevegőrobotnak adott utasítás. Ennek következtében a Graphite nevű kódfelülvizsgáló oldal szerint tavaly az interneten megjelent cikkek körülbelül fele MI-generált volt. A tartalomfarmok könnyedén termelik a látszólag valódi „dühkeltő” anyagokat, olyan tartalmat, amelynek kevés köze van a valósághoz, de arra tervezték, hogy feldühítse a nézőket és olvasókat, és kattintásra késztesse őket.

A hamis elválasztása az igazitól költséges dolog. Egy munkaadó, aki új alkalmazottat keres, például olyan jelentkezőket kereshet, akik rendelkeznek egy olyan diplomával, amely erőfeszítést és bizonyos készséget igényel, ami azt jelzi, hogy ugyanezeket az erőfeszítéseket talán a munkájukba is beleviszik. A bizonyítvány lehetővé teszi a munkaadók számára, hogy különbséget tegyenek jó és rossz jelentkezők között. Ez gazdasági értelemben egy „szétválasztó egyensúlyt” teremt, és biztosítja a felek közötti tranzakciókat. Az állatvilágban a páva farktolla hasonló szerepet tölt be. Egy hím, aki tollakból álló legyezőt cipel magával, csak akkor képes elkerülni a ragadozókat, ha kellően egészséges és erős.

A korábbi információs korszakban az újságmárkák jelentettek ilyen költséges jelzést. Egy játékelméleti értelemben vett reputációs játékban az újságok lapszámról lapszámra felfedték, mennyire elkötelezettek az igazság iránt. Az olvasóval való ismételt interakciók - amikor az olvasó eldöntötte, melyik lapot vásárolja meg - egy szétválasztó egyensúlyt hoztak létre. A tartalomfarmok azonban képesek ezeket a márkákat utánozni. Valójában azok a weboldalak, amelyek valódi híroldalakat másoltak le, de kitalált történetekkel, adták az ösztönzést a „fake news” kifejezés megszületéséhez.


Más, hasonló jelzések is tönkrementek az MI által. Korábban a világos írás, élethű fotók és igényes hangfelvételek segítettek megkülönböztetni azokat a híreket, amelyek valóban tájékoztatni akartak, azoktól, amelyek közömbösek vagy ellenségesek voltak az igazsággal szemben. Egy jól megformált hasonlat jelezhette az olvasónak, hogy a cikk elkészítésébe gondosságot és munkát fektettek. Egy ideig szabályok is segítettek az MI által generált tartalom felismerésében: ha megszámoltuk, hány ujja van az embereknek egy képen, vagy megnéztük az em-dash használatát az írásban, meg lehetett tippelni, mennyire valószínű, hogy a tartalom MI-mű. De ahogy a chatbotok egyre jobbak, ezek a hüvelykujjszabályok egyre kevésbé használhatók.

Így a „szétválasztó egyensúly” egy „összemosó egyensúlyba” csúszik át, amelyben nincs mód megkülönböztetni egyik típusú alkotást a másiktól. A „összemosó egyensúly” problémája, ahogyan azt George Akerlof, a Georgetown Egyetem professzora egy Nobel-díjas tanulmányban megfogalmazta, hogy „a tisztességtelen ügyletek hajlamosak kiszorítani a tisztességes ügyleteket a piacról.” Ha nincs mód megkülönböztetni a jót a rossztól, a vevők mindent rosszként kezelnek. Ha például az óvatos sofőröknek ugyanannyit kell fizetniük a biztosításért, mint a valóban kockázatosaknak, akkor lehet, hogy ezek az óvatos sofőrök inkább nem is vesznek autót. Ha elegen teszik ezt, a biztosítók elkezdenek kivonulni a piacról.

A szétválasztó információs gazdaságban az igaz és hamis információ könnyen elkülöníthető; az összemosóban ez lehetetlen. Ebben az esetben miért fizetne bárki a hírekért? És ha senki sem fizet értük, miért is készülne bármiféle hír? Új, költséges jelzésekre van tehát szükség. Az egyik lehetőség az lenne, hogy követjük például a büntetőeljárások bizonyítékainak kezelési technikáit. Ez magában foglalná olyan információk beágyazását a videókba, amelyek jelzik, mikor készültek és milyen eszközökkel. Ha az olvasók valóban törődnek a hitelességgel és a pontossággal, a közönség talán azokhoz a platformokhoz pártolna, amelyek jobban kezelik az ilyen figyelmeztetéseket, és feltűnően megjelölik az információkat.

Vagy talán a nyomtatott újságírás újraéledése következik. Ez ugyanis eleve rendelkezik bizonyítékkal: a nyomdagépekbe, terjesztési hálózatokba való befektetés azt üzeni az olvasónak, hogy az intézmény hosszú távra tervez, és a hírnevére kíván alapozni. Egy tartalomfarmnak nehéz hamis magazint a postás kezébe juttatni, habár Magyarországon kormányzati segítséggel ez sem lehetetlen. A tanárok már most is egyre gyakrabban várnak el kézzel írt dolgozatokat, egyfajta „munkaigazolásként”, hogy bizonyítva legyen: valóban az adott diák készítette az adott vizsgamunkát. Optimistán tekintve az álhír-generátorok termelékenységének megugrása előnyt biztosíthat azoknak a kiadványoknak, amelyek féltékenyen őrzik az igazmondásba vetett hírnevüket.