A Discovery indítását ketten is visszamondták volna az űrügynökség vezetői közül, végül mégis megkezdődött a felkészülés a kilövésre és a katasztrófa elhárításra.

A NASA-nál javában folyik a Columbia óta már szokásosnak mondható űrsikló rajt előtti aggódás. A Discovery július 1-re időzített indítását szívük szerint ketten is visszamondták volna az űrügynökség vezető tisztségviselői közül, végül azonban maradt a tervezett dátum. A NASA szakértői egy kisebb sérülés esetére - melyekbe az apróbb lyukak és repedések sorolhatók - űrsétát és foltozást írtak fel. A legutóbbi űrsikló repülés alkalmával - ami bizony már közel egy éve, 2005 júliusában zajlott le - a legénység több hőpajzs-javító technikát is letesztelt, így erről a frontról viszonylag magabiztosan várják a légkörbe történő tüzes visszatérést a mérnökök.


A legénység: (balról jobbra) Stephanie D. Wilson, Michael E. Fossum, Steven W. Lindsey parancsnok, Piers J. Sellers, Mark E. Kelly pilóta; valamint a német Thomas Reiter és Lisa M. Nowak az ESA részéről
Egy kritikus, például a szigetelés okozta sérülés esetén - mint történt az a Columbiával 2003-ban - az űrsikló a Nemzetközi Űrállomáshoz csatlakoztatva marad, a Steven Lindsey vezette hétfős STS-121 legénység pedig csatlakozik az űrállomás két lakójához, és életbe lép a Esetleges Űrsikló Legénység Támogatási (CSCS) program. Az űrállomás 81 napig képes ellátni oxigénnel a kilenc főre duzzadt társaságot, ami bőven elegendő a mentőhajóként szolgáló Atlantis felkészítésére és fellövésére. Ha szükség van rá, az Atlantis augusztus 17-én rajtra kész állapotba hozható.

Ez azt jelenti, hogy a Discovery végleg odaveszne, annak ellenére, hogy az űrsikló távirányítással is rendelkezik, azonban annak viszonylag kezdetleges mivolta miatt a NASA nem kísérel meg leszállást a rendszerrel. Ennek egyik fő oka, hogy a katonai robotrepülőgépekkel ellentétben az űrsikló nem rendelkezik videokamerával az orrkúpban, ami jelentős segítséget adna egy pilótának a földről való kormányzáshoz, magyarázta az űrsikló helyettes programigazgatója Dick Richards, egykori űrhajós, a gyártó fél, a Boeing megbízottja.


Elmondása szerint kizárólag a műszerekre hagyatkozni túl kockázatos lenne, a keletkezett sérülés pedig ki tudja hogyan befolyásolná a gép manőverezési és teljesítménybeli képességeit. Ha pedig lakott terület felett következne be egy katasztrófa, azzal a renoméjára egyre kínosabban ügyelő NASA végleg elásná magát a közvélemény szemében. Ehelyett az űrsiklót szép lassan eltávolítanák az űrállomás közeléből, majd a Csendes-óceánba irányítanák. A kockázat ezzel a megoldással csökkenthető, a presztízsveszteség azonban nem: ha erre sor kerülne, az egyben az űrsikló program végét jelentené.

Az aggodalmak fő forrása a szigetelőhab, illetve annak a kilövéskori lehullásának problémája. Ezt a rengeteg vizsgálódás ellenére a mai napig sem sikerült megoldani, sőt a program vezetői a július 1-i kilövésnél is számítanak leváló darabokra. Csupán abban tudnak reménykedni, hogy azok nem találják el a Discovery kritikus pontjait, a mérnökök mindenesetre valószínűtlennek tartanak egy, a Columbiához hasonló baleset bekövetkezését. A NASA folyamatosan dolgozik az ominózus szigetelés áttervezésén, ennek a befejezéséig azonban - ha marad az eredeti ütemterv - még 3-4 repülést teljesíteni fognak az űrsiklók. Az űrügynökség 2010-ig, az űrsiklók nyugállományba vonulásáig 17 további kilövést tervez, így egy csúszás azt jelentené, hogy az utolsó évben hat repülést kellene lezavarni, ami a megfogyatkozott flottával igen nagy kockázatot jelentene.