Az öngyilkossági ráták meredek emelkedésével az Egyesült Államokban egyre több pszichiáter véli úgy, hogy az öngyilkos hajlamot hangulatzavarból eredő viselkedés helyett betegségként kell kezelni.

Vélekedésük alapja az az egyre növekvő bizonyíték halmaz, ami bemutatja, hogy az öngyilkosságot elkövetők agya megdöbbentő hasonlóságot mutat egymással, ugyanakkor jelentősen eltér a hasonló kedélyállapot ingadozással rendelkező, természetes körülmények között elhunyt emberekétől. Az öngyilkosság emellett gyakoribb egyes családokban, ami genetikai vagy más biológiai tényezők szerepére utal, mitöbb a legtöbb hangulatzavarra küzdő ember soha nem próbálja megölni magát, és az öngyilkosok csupán 10 százalékának nincs mentális kórtörténeti előzménye.

Az öngyilkos hajlam betegségként való besorolásának ötletét komolyan veszik a tengeren túli szakemberek. A DSM-5 (Diagnózis Szabványkönyv ötödik kiadása) pszichiátriai "biblia" legújabb változata mögött álló csapat javaslatot tett az "öngyilkos viselkedési rendellenesség" felvételére a diagnózisok közé. Az öngyilkos hajlam egységes kórmeghatározás alá vonása előre mozdíthatja a közös neurológiai és genetikai tényezők kutatását, lehetővé téve a pszichiátereknek az öngyilkosság kockázatának jobb megbecslését, illetve orvosi kezelését.

Az 1980-as évekig az általánosan elfogadott nézet szerint az öngyilkosság elkövetését depresszióra vezették vissza. Ez a nézet azonban elkezdett megváltozni, amikor a boncolások jól kivehető eltéréseket mutattak az öngyilkosok agyában, többek közt a döntéshozás kontrolláló prefrontális kéreg szerkezeti elváltozásait, valamint megváltozott szerotonin szinteket fedtek fel. Utóbbi fontos szerepet játszik a testhőmérséklet, hangulat, hányinger, szexualitás, alvás, valamint az étvágy szabályozásában. Az alacsony szerotonin-szint közrejátszhat a depresszió, migrén, fülzúgás, fibromyalgia (krónikus, egész testben szétterjedő fájdalom), bipoláris zavar, valamint idegi zavarok kialakulásában. Ezek a jellemvonások szinte minden esetben megjelennek függetlenül attól, hogy az illető szenvedett-e depressziótól, skizofréniától, bipoláris zavartól, vagy éppen nem volt semmilyen rendellenessége.

Gustavo Turecki, a montreali McGill Egyetem munkatársa szerint az öngyilkosság nem vezethető vissza egyetlen neurológiai okra, valószínűbb, hogy a környezeti tényezők váltanak ki egy olyan változás sorozatot a már genetikailag öngyilkosságra hajlamos emberek agyában, ami hozzájárul a kockázatot növelő tényezőkhöz. Ezek között a tényezők közt megtaláljuk a gyerekkori bántalmazást, a poszt traumatikus stresszt, a tartós szorongást, vagy az alváshiányt.

A további tényezők keresése koránt sem egyszerű az öngyilkosság áldozatai agymintáinak szűkössége, valamint az állati modellek hiánya miatt, véget vetni az életnek ugyanis kizárólag az emberek sajátossága. Vannak azonban tanulmányok, amik kezdenek betekintést engedni ebbe a folyamatba. Például amikor a rendkívül szélsőséges hangulatingadozásokon keresztül menő, mániás depresszióként is ismert bipoláris zavarban szenvedő betegek, akik korábban már megkísérelték az öngyilkosságot lítiumot kezdenek szedni, az öngyilkos hajlam megszűnik, akkor is, ha a gyógyszernek nincs hatása a többi tünetre. Ez arra utal, hogy a szer hatást gyakorolhat az öngyilkos hajlamot befolyásoló idegpályákra.

Egyre több bizonyíték van a genetika szerepére is. Például egy tanulmány szerint az egypetéjű ikrek esetében 15 százalék az öngyilkossági hajlam, szemben a kétpetéjű ikrek 1 százalékával. Egy másik tanulmány, amit öngyilkosságot elkövető örökbefogadottak körében végeztek el, azt állapította meg, hogy a vér szerinti rokonoknál hatszor nagyobb volt az esély az öngyilkosság elkövetésére, mint az őket örökbefogadó családok tagjainál.

Számos különálló gént kötöttek az öngyilkossághoz, több kapcsolható a szerotoninhoz, valamint egy jelző molekulához, az úgynevezett agyi eredetű neurotróf faktorhoz (BDNF), ami az agy stresszel kapcsolatos reakcióját szabályozza. Az öngyilkosságot elkövetők agyában a mentális zavaroktól függetlenül mindkettő hajlamos a túltermelődésre. Több tanulmány is eltérő kémiát állapított meg az öngyilkosságban elhunytak agyában a természetes okokból eltávozottak agyával szemben, annak ellenére, hogy mindannyian depressziótól szenvedtek.

Turecki hamarosan megjelenő tanulmányában 46 öngyilkosságot elkövető ember agyát hasonlítja össze 16 természetes körülmények között elhunyt agyával. Az első csoportban 366 gén, melyek többsége a tanulással és a memóriával függnek össze, eltérő epigenetikus markerekkel, a gének kémiai kapcsolóival rendelkezett. Az eredmények értelmezését nehezíti, hogy a vizsgált öngyilkosok többsége mentális betegségben szenvedett, Turecki szerint azonban nem a mentális zavarok, hanem az öngyilkosság volt ezeknek az epigenetikai változásoknak az elsődleges következménye. Senki nem ismeri azt a mechanizmust, amin keresztül a környezeti tényezők megváltoztatják ezeket a géneket, bár a stressz hormonok, mint a kortizol szerepet játszhatnak a folyamatban.

Összességében a biológiai és a genetikai markerek lehetővé tehetik a pszichológusok számára az öngyilkosság kockázatának jobb előrejelzését, bár magára az öngyilkosság időpontjára aligha fognak utalásokkal szolgálni, állítja David Bernt a Pittsburgh Egyetem szakértője, ugyanakkor a kockázat felismerése fontos lehet a megfelelő kezelés megválasztásában, bizonyos antidepresszánsok ugyanis növelik a kockázatot. Amennyiben az öngyilkos viselkedést különálló betegségként kezelnék, az fokuszáltabb, bizonyítékalapú kutatásokat eredményezne, véli Nader Perroud, a Genfi Egyetem tudósa. "Képesek lehetnénk megfelelő kezelést találni az öngyilkos hajlamra" - összegzett.