Cifka Miklós
Az űrsikló tündöklése és bukása
Az űrrepülőgép előélete elég fordulatos volt, és első blikkre az üzemeltetése szépnek és sikeresnek tekinthető - de tényleg az volt?
- I. rész - | - II. rész - | - III. rész - | - IV. rész - | - V. rész - | - VI. rész - | - VII. rész - | - VIII. rész - | - IX. rész- | - X. rész
Az űrsikló létrejöttét kompromisszumok sora kísérte. valószínűleg időnként maga a NASA sem tudta volna egyértelműen meghatározni, hogy igazából mi is az egész program célja. Eredendően egy űrállomás kiszolgálására hívták életre, de az 1970-es években eldőlt, hogy egy ideig nem is lesz űrállomás, ahova szállítson. Az amerikai védelmi minisztérium nagy méretű műholdak pályája állítására és visszahozatalára, illetve gyorsan végrehajtható kémrepülésekre szánta.
Az általános várakozás pedig az volt, hogy filléres szintre apasztja a világűrbe való feljutás költségeit. Ehhez ugye az kellett, hogy az űrsiklót kiszolgáló hatalmas háttériparnak - amely szétszórva helyezkedett el az Egyesült Államokban - valahogy elosszák a költségeit. Vagyis minél több indításra lenne szükség, hiszen így lehet a fix költségeket elaprózni többfelé, ezért döntöttek a mellett, hogy az űrsikló legyen az egyetlen amerikai eszköz, ami műholdakat juttathat fel a világűrbe.
A Columbia útban az indítóálláshoz. Figyeljük meg a fehér festésű külső üzemanyag-tartályt - klikk a nagyobb képért
Csakhogy van egy logikai bukfenc az egész elképzelésben: maga az űrsikló egy csomó dolgot cipel magával, amire egy műhold pályára állításához igazából nincs szükség. Mindehhez az egész űrrepülőgépből csak a főhajtóművek, a kormányrendszer és maga a raktér kell, a hővédő pajzs, a pilótafülke és a személyzetet kiszolgáló kismillió rendszer igazából nem. Azok csak ahhoz kellenek, hogy a három főhajtóművet visszahozzák a Földre!
STS-alapú indítórakéta elképzelés 1978-ból
Ennek a gondolatnak a mentén született meg az űrsikló program hordozó-rakéta verziója, vagyis annak az elemeiből felépített hordozórakéta, az űrsikló nélkül. Már az 1970-es években születtek ilyen elképzelések, de az első reakció a NASA részéről az volt, hogy ezekre nincs szükség, majd az űrsiklóval megoldják. A tervezett hatalmas indításmennyiség és az optimistán felvázolt üzemeltetési körülmények mellett ezt feleslegesnek gondolták.
A Columbia az STS-1 start előtt - klikk a nagyobb képért
1981. április 12-én elstartolt az Columbia az első űrsikló misszióra, az STS-1 keretében. A fellövést három tovább "összerázó" út követte, az STS-2 / -3 / -4, amelyeknél szintén csak két fős személyzettel indult útnak a Columbia. Ezen a négy úton még műholdat sem indítottak, de a másodiktól kezdve különféle Földet tanulmányozó (például az STS-2 esetében egy nagy méretű térképező radar), vagy súlytalanságban, illetve űrbéli körülmények között végrehajtott kísérlet is része volt a programnak. Az STS-4 keretében pedig már a védelmi minisztérium számára is hajtottak végre (feltehetően kém) feladatokat.
A repülések alatt felmerült problémákat folyamatosan orvosolták. A már említett, indításkor használt zajcsökkentő vízfüggöny, vagy a hővédő téglák nedvszívó képessége mellett ilyen volt például az, hogy a külső üzemanyagtartályt nem festették le fehérre, amellyel így súlycsökkentést, ezáltal pedig nagyobb felvihető hasznos terhet nyertek. Az STS-4 küldetés után az űrsikló hivatalosan "elfogadott" állapotba került, és teljesen használhatónak lett minősítve. Csendben persze elhallgatták azt a kellemetlen tényt, hogy az eredetileg meghatározott teherbírás terén komoly lemaradásban vannak, igaz ez elsősorban a védelmi minisztériumot érintette.
Az STS-5 startja
Az első teljes értékű misszió így az 1982 novemberében startoló STS-5 lett, mely két kereskedelmi műholdat állított pályára, igaz, az űrruha hibája miatt egy betervezett űrséta elmaradt. A Columbia mellé 1983-ban csatlakozott a Challenger; ebben az évben a négy űrsikló útból rögtön hármat ő is hajtott végre. 1984-ben már ötször indult űrrepülőgép a világűrbe, ebből egynél a harmadik Discovery, majd 1985-ben a negyedik testvér, az Atlantis is megjárta végre a világűrt.
Az STS-7 személyzete a világűrben - klikk a nagyobb képért
Az űrrepülőgép program látszólag roppant sikeresnek tűnik: 1981 és 1985 között összesen 23 alkalommal jártak a világűrben, és kisebb-nagyobb problémák ugyan felmerültek, de ezek nem tűntek (kívülről) kezelhetetlennek. Ezzel szemben állt az, hogy évről évre egyre többször indultak amerikai űrhajósok a világűrbe, és itt is drasztikus változások következtek be. Korábban csak fehér férfiak lehettek asztronauták, akik szinte mind berepülőpilóta vagy vadászpilóta múlttal rendelkeztek. 1983-ban két "tabu" is megdőlt, Sally Ride lett az első amerikai űrhajósnő az STS-7 misszió pilótájaként, majd az STS-8 fedélzetén jutott fel az első fekete bőrű asztronauta, Guion Bluford.
A személyzet kiválasztásánál immár nem volt előfeltétel a hosszadalmas és roppant mélységekbe menő űrhajós kiképzés, a "küldetés-specialisták" és "rakomány-specialisták" egyfajta gyorstalpaló kiképzés után kerülhettek beválogatásra. (Természetesen a pilóta és a kapitány státuszt továbbra is komoly kiképzési és gyakorlati képzés után lehetett csak elnyerni.) Jelentősen gyorsította a felkészülést, hogy a személyzet feladatait széttördelték, és más felelt az űrhajó vezetéséért, más a raktérben lévő teher kezeléséért, más hajtotta végre adott esetben az űrsétát vagy a tudományos kísérleteket - hiszen az ezen feladatköröknek megfelelő képzést párhuzamosan is folytathatták.
Az STS-9 / SpaceLab-1 küldetés tudományos kísérleteket végrehajtó űrhajósai
A nagyobb létszám pedig még egy üzenetet hordozott: a világűr immár nem csak a kevés kiválasztotté. Korábban az űrhajós válogatás szigorú mivolta miatt alig maroknyi ember kerülhetett bele ebbe a halmazba. Az űrrepülőgép viszont egy-egy útján már általában 5-7 űrhajóst vitt magával, és az egyre sokasodó útak miatt már korántsem volt olyan könnyű követni az újabb és újabb űrhajósokat, mint hajdan.
A Rockwell cég 74 fős személyszállító moduljának vázlata
Többek között ez is bátorított fel több lelkes embert arra, hogy az űrsikló űrturizmus céljára való használatát felvesse. Készültek tervek 74 főt befogadó dedikált modulról, illetve a SpaceLab modul bázisán kialakított 32 fős kisebb modulról; mindkét elképzelés szerint három napig tartózkodnának a Föld körüli pályán. A számítások szerint 72 utas esetén egy-egy szék ára hozzávetőleg másfél millió dollár körül lehet (1983-as áron), amiben már a haszonkulcs is benne foglaltatik.
A NASA azonban ódzkodott ettől, első sorban azért, mert sok NASA tisztségviselő ellenérzéssel viseltetett a szórakozás céljára szolgáló űrrepülőgép-utakkal szemben. Az űrrepülőgépet eredetileg tudományos feladatokra tervezték, nem pedig arra, hogy milliomosok hóbortjait szolgálják ki velük - noha a kereskedelmi műholdak pályára állítása semmivel sem hoz többet a tudományos kutatások konyhájára, legfeljebb a NASA költségvetésébe.
Jake Garn - az első politikus a világűrben
Mégsem fordíthattak hátat a közvéleménynek, mert a NASA-nak küzdenie kellett az űrsikló programért. Hiába tettek meg mindent, hogy jó színben tüntessék fel a projektet, hiába söpörték a szőnyeg alá az egyre nyilvánvalóbb problémákat, a költségvetés nem bánt bőkezűen velük. Sok támadás érte őket a Reagan-adminisztrációból, még ha maga Reagen elnök amúgy szimpatizált a NASA-val.
A szervezet nem mondott le se az emberes Mars-utazásról, sem a Föld körül keringő űrállomásról, amit a majd az űrsiklók szolgálhatnak ki. Hogy az ambiciózus elképzelésekre nagyobb eséllyel kapjanak pénzt, elkezdtek lobbizni, mégpedig úgy, hogy "beválogatták" a republikánus Utah-i szenátort, Jake Garnt az STS-51-D küldetés személyzetébe. Ettől még azonban sem az amerikai űrállomás, sem a Mars-misszió nem került közelebb a megvalósuláshoz. Persze nem csak belpolitikai, de nemzetközi kapcsolatokat is kiépítettek a legénységi válogatásokkal, az űrsikló fedélzetén így nyugat-német, kanadai, mexikói, francia és szaúd-arábiai űrhajós is megjárta a világűrt.
Az STS-51-G személyzete: a hátsó sor jobb szélén a szaudi Szultán bin Szalman al-Szaud herceg, mellette a franca Patrick Baudry alezredes - klikk a nagyobb képért
Ahogy azonban lehet látni, 1984-től megváltozott az űrsikló utak számozása. Az STS-1-től az STS-9-ig logikus sorrendben követték egymást, ám belépett a képletbe a Vandenberg-légibázis, ahonnan a védelmi minisztérium küldetései indulhatnak majd. Az új jelölés úgy épült fel, hogy az első szám a tervezett indítás évének utolsó helyiértéke (1984-ben a "4"-es), a második szám az indítás helyszínére utal ("1" a floridai Kennedy űrközpont, a "2" a Vandenberg légibázis), az utolsó betű pedig sorrendben lett kiosztva a tervezett indításoknak. Ha az indítás valamiért csúszott (műszaki hiba vagy egyéb okból), esetleg el lett halasztva, ne adj' isten előre lett hozva, az már nem befolyásolta a kódot. Így lett az elmaradt STS-41-A (eredetileg STS-10) miatt az első út az új számozással az STS-41-B (eredetileg STS-11).
Az első köldökzsinór nélküli űrséta (STS-41-B) - klikk a nagyobb képért
1984-ben az űrsikló missziók következő nagy bizonyítási lehetősége az űrbéli szervizeléssel, illetve a műholdak Földre való visszahozatalával adódott. Az STS-41-B küldetésben kipróbálásra került az MMU (Manned Maneuvering Unit ~ Emberi Manőverező Egység) hátimodul, amellyel úgy lehetett elsőként űrsétát végrehajtani, hogy nincs összekötő köldökzsinór az űrruha és az űrhajó között, így sokkal nagyobb a mozgási szabadsága az űrhajósnak.
Az STS-41-C misszió keretében hajtották végre az első űrbéli javítást, ahol a Solar Maximum Mission (SMM) napvizsgáló műholdat befogta a Challenger, majd a magasságszabályzó rendszerét és a napkoronát vizsgáló érzékelőjének elektronikáját lecserélték. Az STS-51-A még 1984 végén pedig visszahozott két korábban sikertelenül pályára állított műholdat, amivel a rendszer képességeit bizonyították ismét.
Az SMM műhold javítása (STS-41-C) - klikk a nagyobb képért
Lapozz! Az űrsikló program tehát kezdett felpörögni, de közben sötét felhők is gyülekeztek felette. A védelmi minisztérium elégedetlen volt az űrsikló teherbírásával, amely messze elmaradt az előzetesen elvárt 50 000 fonttól (22 727 kg), márpedig a NASA-nak szüksége lett volna a katonai célú megrendelésekre a kellő indításszám biztosításához. A hasznos teher növeléséhez különféle trükkökhöz folyamodtak.
Már említettük, hogy az első két út után elhagyták a külső üzemanyagtartály fehér festését, majd kikönnyített külső üzemanyagtartályt építettek, ami mintegy négy és fél tonnát jelentett, és a szilárd hajtóanyagú gyorsító rakéták vázából is készült könnyebb változat. Ez még így sem győzte meg a légierőt, így egy ideig támogatták a Morton-Thiokol azon programját, amelyben a fém vázat kompozit műanyagra cserélnék le. Ez akár 15 tonnával kisebb tömeget is jelenthet, vagyis ennyivel nagyobb hasznos terhet, végül azonban nem valósult meg.
A Shuttle-C ábrája
Az első elképzeléseket az STS programra épülő hordozó-rakétáról az űrsikló elkészülte előtt a NASA gyorsan rövidre zárta, hiszen pont azon fáradoztak, hogy a rakétákat egy újrafelhasználható űrsiklóval váltsák ki, tehát nem volt érdekükben egy újabbat létrehozni - bíztak abban, hogy az űrsikló beváltja a hozzá fűzött reményeket. Nem nagyon tehettek mást, hiszen túl sok erőfeszítést és pénzt áldoztak fel, hogy létrehozzák, így minden, ami veszélyt jelenthet rá, következetesen felszámolandó. Csakhogy az 1980-as évek közepére kiderült, hogy az űrsikló ezer sebből vérzik. Túl alacsony a teherbírása és az eredetileg feltételezetthez képest túl drága és túl munkaigényes a két út közötti karbantartás és felkészítés. Így esett meg az a szégyen, hogy maga a NASA kezdte el kidolgozni a teherszállító STS variánst, a Shuttle-C-t.
Egy kései Shuttle-C elképzelés indításának fantáziarajza
A Shuttle-C gyakorlatilag fogja, kiveszi a képletből az űrsiklót, megtartva a külső üzemanyag-tartályt és a két gyorsítórakétát, de ezek hátára egy egyszerű szerkezetű tehermodul kerül, aminek a végére egy blokkba került beépítésre a három SSME főhajtómű. A Shuttle-C esetében csak a két szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéta kerül újrafelhasználásra, igaz, olyan elképzelések is születtek, hogy a hajtóműblokkot majd valamilyen módon visszahozzák a Földre. Azonban a védelmi minisztérium nem harapott rá még így sem. A Shuttle-C és a hasonló elképzelések azonban nem haltak ki, sőt, külön életet kezdtek el élni. Tucatnyi különféle variáció született, és még születik azóta is.
A számtalan Freedom űrállomás elképzelés közül egy
- klikk a nagyobb képért! -
Az emberes Mars-utazás kikerült a képből, de az űrállomás nem. A hangzatos Freedom (Szabadság) névre elkeresztelt új amerikai űrállomás számtalan változatban lett felvázolva a tervezőasztalokon, de ezek megvalósíthatósága erősen kérdőjeles volt az adott pénzügyi támogatás fényében. Márpedig a döntéshozásban nem volt sok támogatója annak, hogy újabb milliárdokkal támasszák meg a NASA költségvetését az űrállomásra hivatkozva. Mintegy megoldásként nemzetközi összefogásban kezdtek el gondolkozni, német, japán, kanadai modulokkal (és pénzzel) megtámogatva.
Egy űrsikló üzemanyag-tartályokból épített űrállomás rajza
Űrállomás terén még egy érdekes elképzelés kezdett el felvázolódni, mégpedig a Skylab alapján, ami ugye egy Saturn IV-B fokozat volt. Az űrsikló esetében a külső üzemanyagtartály az emelkedési fázis legvégén kerül leoldásra, és a pályára álláshoz szükséges energia 98%-val rendelkezik. Amennyiben az űrsikló nem oldja le, és az OMS hajtóművek begyújtásánál magával cipeli, akkor (természetesen a hasznos teher egy részének kárára) képes azt pályára állítani. Sok elképzelés született magányos és csoportos külső üzemanyag-tartályokból felépített űrállomásról, ám ezek egyike sem valósult meg.
Az RCA SATCOM K-2 műhold indítása (STS-61-C) - klikk a nagyobb képért! -
Akár hogy is igyekeztek pozitív kép kialakításán a NASA-n belül, az eredetileg felvázolt, hetenkénti indítástól nagyon messze voltak. 1985-ben összesen alig nyolcszor járt a világűrben űrsikló, pedig ekkor már mind a négy készen állt. A NASA 1986-ra igyekezett volna kéthetenkénti indítási rátát elérni. Kicsit talán még kárörvendtek is, mikor a légierő Titan III. hordozórakétája 1985. augusztus 28-án odaveszett, rajta egy KH-11 kémműholddal.
Az STS-51-L küldetés startjakor látható kifúvás, ami a hamarosan bekövetkező katasztrófa első látható jele volt
Hogy a havi két indítás teljesüljön, 1986. január 12-én indult az STS-61-C a Columbiával, január 28-án pedig az STS-51-L startolt volna a Challengerrel, ami egyben a 25. útja volt az űrsikló programnak. A történtekről már eleget értekeztek, tömören a feszített tempó miatt a NASA vezetése egyszerűen átlépett az alacsony hőmérséklet problémái felett, hogy ne csússzon tovább az indítás. Ennek eredményeként a jobb oldali gyorsítórakéta tömítő O-gyűrűi a hidegben rideggé válva, összehúzódva nem tömítettek megfelelően és a "kifújt" égéstermék átégette a gyorsítórakétát a külső üzemanyag-tartályhoz rögzítő alsó tartót, az elszabadult gyorsítórakéta pedig belecsapott a tartályba, felrobbantva az űrsiklót az indítás utáni 73. másodpercben.
A Challenger katasztrófája alapjaiban rengette meg a NASA-t, ennek következményeivel foglalkozunk a következő részben.
Az űrsikló létrejöttét kompromisszumok sora kísérte. valószínűleg időnként maga a NASA sem tudta volna egyértelműen meghatározni, hogy igazából mi is az egész program célja. Eredendően egy űrállomás kiszolgálására hívták életre, de az 1970-es években eldőlt, hogy egy ideig nem is lesz űrállomás, ahova szállítson. Az amerikai védelmi minisztérium nagy méretű műholdak pályája állítására és visszahozatalára, illetve gyorsan végrehajtható kémrepülésekre szánta.
Az általános várakozás pedig az volt, hogy filléres szintre apasztja a világűrbe való feljutás költségeit. Ehhez ugye az kellett, hogy az űrsiklót kiszolgáló hatalmas háttériparnak - amely szétszórva helyezkedett el az Egyesült Államokban - valahogy elosszák a költségeit. Vagyis minél több indításra lenne szükség, hiszen így lehet a fix költségeket elaprózni többfelé, ezért döntöttek a mellett, hogy az űrsikló legyen az egyetlen amerikai eszköz, ami műholdakat juttathat fel a világűrbe.
A Columbia útban az indítóálláshoz. Figyeljük meg a fehér festésű külső üzemanyag-tartályt - klikk a nagyobb képért
Csakhogy van egy logikai bukfenc az egész elképzelésben: maga az űrsikló egy csomó dolgot cipel magával, amire egy műhold pályára állításához igazából nincs szükség. Mindehhez az egész űrrepülőgépből csak a főhajtóművek, a kormányrendszer és maga a raktér kell, a hővédő pajzs, a pilótafülke és a személyzetet kiszolgáló kismillió rendszer igazából nem. Azok csak ahhoz kellenek, hogy a három főhajtóművet visszahozzák a Földre!
STS-alapú indítórakéta elképzelés 1978-ból
Ennek a gondolatnak a mentén született meg az űrsikló program hordozó-rakéta verziója, vagyis annak az elemeiből felépített hordozórakéta, az űrsikló nélkül. Már az 1970-es években születtek ilyen elképzelések, de az első reakció a NASA részéről az volt, hogy ezekre nincs szükség, majd az űrsiklóval megoldják. A tervezett hatalmas indításmennyiség és az optimistán felvázolt üzemeltetési körülmények mellett ezt feleslegesnek gondolták.
A Columbia az STS-1 start előtt - klikk a nagyobb képért
1981. április 12-én elstartolt az Columbia az első űrsikló misszióra, az STS-1 keretében. A fellövést három tovább "összerázó" út követte, az STS-2 / -3 / -4, amelyeknél szintén csak két fős személyzettel indult útnak a Columbia. Ezen a négy úton még műholdat sem indítottak, de a másodiktól kezdve különféle Földet tanulmányozó (például az STS-2 esetében egy nagy méretű térképező radar), vagy súlytalanságban, illetve űrbéli körülmények között végrehajtott kísérlet is része volt a programnak. Az STS-4 keretében pedig már a védelmi minisztérium számára is hajtottak végre (feltehetően kém) feladatokat.
A repülések alatt felmerült problémákat folyamatosan orvosolták. A már említett, indításkor használt zajcsökkentő vízfüggöny, vagy a hővédő téglák nedvszívó képessége mellett ilyen volt például az, hogy a külső üzemanyagtartályt nem festették le fehérre, amellyel így súlycsökkentést, ezáltal pedig nagyobb felvihető hasznos terhet nyertek. Az STS-4 küldetés után az űrsikló hivatalosan "elfogadott" állapotba került, és teljesen használhatónak lett minősítve. Csendben persze elhallgatták azt a kellemetlen tényt, hogy az eredetileg meghatározott teherbírás terén komoly lemaradásban vannak, igaz ez elsősorban a védelmi minisztériumot érintette.
Az STS-5 startja
Az első teljes értékű misszió így az 1982 novemberében startoló STS-5 lett, mely két kereskedelmi műholdat állított pályára, igaz, az űrruha hibája miatt egy betervezett űrséta elmaradt. A Columbia mellé 1983-ban csatlakozott a Challenger; ebben az évben a négy űrsikló útból rögtön hármat ő is hajtott végre. 1984-ben már ötször indult űrrepülőgép a világűrbe, ebből egynél a harmadik Discovery, majd 1985-ben a negyedik testvér, az Atlantis is megjárta végre a világűrt.
Az STS-7 személyzete a világűrben - klikk a nagyobb képért
Az űrrepülőgép program látszólag roppant sikeresnek tűnik: 1981 és 1985 között összesen 23 alkalommal jártak a világűrben, és kisebb-nagyobb problémák ugyan felmerültek, de ezek nem tűntek (kívülről) kezelhetetlennek. Ezzel szemben állt az, hogy évről évre egyre többször indultak amerikai űrhajósok a világűrbe, és itt is drasztikus változások következtek be. Korábban csak fehér férfiak lehettek asztronauták, akik szinte mind berepülőpilóta vagy vadászpilóta múlttal rendelkeztek. 1983-ban két "tabu" is megdőlt, Sally Ride lett az első amerikai űrhajósnő az STS-7 misszió pilótájaként, majd az STS-8 fedélzetén jutott fel az első fekete bőrű asztronauta, Guion Bluford.
A személyzet kiválasztásánál immár nem volt előfeltétel a hosszadalmas és roppant mélységekbe menő űrhajós kiképzés, a "küldetés-specialisták" és "rakomány-specialisták" egyfajta gyorstalpaló kiképzés után kerülhettek beválogatásra. (Természetesen a pilóta és a kapitány státuszt továbbra is komoly kiképzési és gyakorlati képzés után lehetett csak elnyerni.) Jelentősen gyorsította a felkészülést, hogy a személyzet feladatait széttördelték, és más felelt az űrhajó vezetéséért, más a raktérben lévő teher kezeléséért, más hajtotta végre adott esetben az űrsétát vagy a tudományos kísérleteket - hiszen az ezen feladatköröknek megfelelő képzést párhuzamosan is folytathatták.
Az STS-9 / SpaceLab-1 küldetés tudományos kísérleteket végrehajtó űrhajósai
A nagyobb létszám pedig még egy üzenetet hordozott: a világűr immár nem csak a kevés kiválasztotté. Korábban az űrhajós válogatás szigorú mivolta miatt alig maroknyi ember kerülhetett bele ebbe a halmazba. Az űrrepülőgép viszont egy-egy útján már általában 5-7 űrhajóst vitt magával, és az egyre sokasodó útak miatt már korántsem volt olyan könnyű követni az újabb és újabb űrhajósokat, mint hajdan.
A Rockwell cég 74 fős személyszállító moduljának vázlata
Többek között ez is bátorított fel több lelkes embert arra, hogy az űrsikló űrturizmus céljára való használatát felvesse. Készültek tervek 74 főt befogadó dedikált modulról, illetve a SpaceLab modul bázisán kialakított 32 fős kisebb modulról; mindkét elképzelés szerint három napig tartózkodnának a Föld körüli pályán. A számítások szerint 72 utas esetén egy-egy szék ára hozzávetőleg másfél millió dollár körül lehet (1983-as áron), amiben már a haszonkulcs is benne foglaltatik.
A NASA azonban ódzkodott ettől, első sorban azért, mert sok NASA tisztségviselő ellenérzéssel viseltetett a szórakozás céljára szolgáló űrrepülőgép-utakkal szemben. Az űrrepülőgépet eredetileg tudományos feladatokra tervezték, nem pedig arra, hogy milliomosok hóbortjait szolgálják ki velük - noha a kereskedelmi műholdak pályára állítása semmivel sem hoz többet a tudományos kutatások konyhájára, legfeljebb a NASA költségvetésébe.
Jake Garn - az első politikus a világűrben
Mégsem fordíthattak hátat a közvéleménynek, mert a NASA-nak küzdenie kellett az űrsikló programért. Hiába tettek meg mindent, hogy jó színben tüntessék fel a projektet, hiába söpörték a szőnyeg alá az egyre nyilvánvalóbb problémákat, a költségvetés nem bánt bőkezűen velük. Sok támadás érte őket a Reagan-adminisztrációból, még ha maga Reagen elnök amúgy szimpatizált a NASA-val.
A szervezet nem mondott le se az emberes Mars-utazásról, sem a Föld körül keringő űrállomásról, amit a majd az űrsiklók szolgálhatnak ki. Hogy az ambiciózus elképzelésekre nagyobb eséllyel kapjanak pénzt, elkezdtek lobbizni, mégpedig úgy, hogy "beválogatták" a republikánus Utah-i szenátort, Jake Garnt az STS-51-D küldetés személyzetébe. Ettől még azonban sem az amerikai űrállomás, sem a Mars-misszió nem került közelebb a megvalósuláshoz. Persze nem csak belpolitikai, de nemzetközi kapcsolatokat is kiépítettek a legénységi válogatásokkal, az űrsikló fedélzetén így nyugat-német, kanadai, mexikói, francia és szaúd-arábiai űrhajós is megjárta a világűrt.
Az STS-51-G személyzete: a hátsó sor jobb szélén a szaudi Szultán bin Szalman al-Szaud herceg, mellette a franca Patrick Baudry alezredes - klikk a nagyobb képért
Ahogy azonban lehet látni, 1984-től megváltozott az űrsikló utak számozása. Az STS-1-től az STS-9-ig logikus sorrendben követték egymást, ám belépett a képletbe a Vandenberg-légibázis, ahonnan a védelmi minisztérium küldetései indulhatnak majd. Az új jelölés úgy épült fel, hogy az első szám a tervezett indítás évének utolsó helyiértéke (1984-ben a "4"-es), a második szám az indítás helyszínére utal ("1" a floridai Kennedy űrközpont, a "2" a Vandenberg légibázis), az utolsó betű pedig sorrendben lett kiosztva a tervezett indításoknak. Ha az indítás valamiért csúszott (műszaki hiba vagy egyéb okból), esetleg el lett halasztva, ne adj' isten előre lett hozva, az már nem befolyásolta a kódot. Így lett az elmaradt STS-41-A (eredetileg STS-10) miatt az első út az új számozással az STS-41-B (eredetileg STS-11).
Az első köldökzsinór nélküli űrséta (STS-41-B) - klikk a nagyobb képért
1984-ben az űrsikló missziók következő nagy bizonyítási lehetősége az űrbéli szervizeléssel, illetve a műholdak Földre való visszahozatalával adódott. Az STS-41-B küldetésben kipróbálásra került az MMU (Manned Maneuvering Unit ~ Emberi Manőverező Egység) hátimodul, amellyel úgy lehetett elsőként űrsétát végrehajtani, hogy nincs összekötő köldökzsinór az űrruha és az űrhajó között, így sokkal nagyobb a mozgási szabadsága az űrhajósnak.
Az STS-41-C misszió keretében hajtották végre az első űrbéli javítást, ahol a Solar Maximum Mission (SMM) napvizsgáló műholdat befogta a Challenger, majd a magasságszabályzó rendszerét és a napkoronát vizsgáló érzékelőjének elektronikáját lecserélték. Az STS-51-A még 1984 végén pedig visszahozott két korábban sikertelenül pályára állított műholdat, amivel a rendszer képességeit bizonyították ismét.
Az SMM műhold javítása (STS-41-C) - klikk a nagyobb képért
Lapozz! Az űrsikló program tehát kezdett felpörögni, de közben sötét felhők is gyülekeztek felette. A védelmi minisztérium elégedetlen volt az űrsikló teherbírásával, amely messze elmaradt az előzetesen elvárt 50 000 fonttól (22 727 kg), márpedig a NASA-nak szüksége lett volna a katonai célú megrendelésekre a kellő indításszám biztosításához. A hasznos teher növeléséhez különféle trükkökhöz folyamodtak.
Már említettük, hogy az első két út után elhagyták a külső üzemanyagtartály fehér festését, majd kikönnyített külső üzemanyagtartályt építettek, ami mintegy négy és fél tonnát jelentett, és a szilárd hajtóanyagú gyorsító rakéták vázából is készült könnyebb változat. Ez még így sem győzte meg a légierőt, így egy ideig támogatták a Morton-Thiokol azon programját, amelyben a fém vázat kompozit műanyagra cserélnék le. Ez akár 15 tonnával kisebb tömeget is jelenthet, vagyis ennyivel nagyobb hasznos terhet, végül azonban nem valósult meg.
A Shuttle-C ábrája
Az első elképzeléseket az STS programra épülő hordozó-rakétáról az űrsikló elkészülte előtt a NASA gyorsan rövidre zárta, hiszen pont azon fáradoztak, hogy a rakétákat egy újrafelhasználható űrsiklóval váltsák ki, tehát nem volt érdekükben egy újabbat létrehozni - bíztak abban, hogy az űrsikló beváltja a hozzá fűzött reményeket. Nem nagyon tehettek mást, hiszen túl sok erőfeszítést és pénzt áldoztak fel, hogy létrehozzák, így minden, ami veszélyt jelenthet rá, következetesen felszámolandó. Csakhogy az 1980-as évek közepére kiderült, hogy az űrsikló ezer sebből vérzik. Túl alacsony a teherbírása és az eredetileg feltételezetthez képest túl drága és túl munkaigényes a két út közötti karbantartás és felkészítés. Így esett meg az a szégyen, hogy maga a NASA kezdte el kidolgozni a teherszállító STS variánst, a Shuttle-C-t.
Egy kései Shuttle-C elképzelés indításának fantáziarajza
A Shuttle-C gyakorlatilag fogja, kiveszi a képletből az űrsiklót, megtartva a külső üzemanyag-tartályt és a két gyorsítórakétát, de ezek hátára egy egyszerű szerkezetű tehermodul kerül, aminek a végére egy blokkba került beépítésre a három SSME főhajtómű. A Shuttle-C esetében csak a két szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéta kerül újrafelhasználásra, igaz, olyan elképzelések is születtek, hogy a hajtóműblokkot majd valamilyen módon visszahozzák a Földre. Azonban a védelmi minisztérium nem harapott rá még így sem. A Shuttle-C és a hasonló elképzelések azonban nem haltak ki, sőt, külön életet kezdtek el élni. Tucatnyi különféle variáció született, és még születik azóta is.
A számtalan Freedom űrállomás elképzelés közül egy
- klikk a nagyobb képért! -
Az emberes Mars-utazás kikerült a képből, de az űrállomás nem. A hangzatos Freedom (Szabadság) névre elkeresztelt új amerikai űrállomás számtalan változatban lett felvázolva a tervezőasztalokon, de ezek megvalósíthatósága erősen kérdőjeles volt az adott pénzügyi támogatás fényében. Márpedig a döntéshozásban nem volt sok támogatója annak, hogy újabb milliárdokkal támasszák meg a NASA költségvetését az űrállomásra hivatkozva. Mintegy megoldásként nemzetközi összefogásban kezdtek el gondolkozni, német, japán, kanadai modulokkal (és pénzzel) megtámogatva.
Egy űrsikló üzemanyag-tartályokból épített űrállomás rajza
Űrállomás terén még egy érdekes elképzelés kezdett el felvázolódni, mégpedig a Skylab alapján, ami ugye egy Saturn IV-B fokozat volt. Az űrsikló esetében a külső üzemanyagtartály az emelkedési fázis legvégén kerül leoldásra, és a pályára álláshoz szükséges energia 98%-val rendelkezik. Amennyiben az űrsikló nem oldja le, és az OMS hajtóművek begyújtásánál magával cipeli, akkor (természetesen a hasznos teher egy részének kárára) képes azt pályára állítani. Sok elképzelés született magányos és csoportos külső üzemanyag-tartályokból felépített űrállomásról, ám ezek egyike sem valósult meg.
Az RCA SATCOM K-2 műhold indítása (STS-61-C) - klikk a nagyobb képért! -
Akár hogy is igyekeztek pozitív kép kialakításán a NASA-n belül, az eredetileg felvázolt, hetenkénti indítástól nagyon messze voltak. 1985-ben összesen alig nyolcszor járt a világűrben űrsikló, pedig ekkor már mind a négy készen állt. A NASA 1986-ra igyekezett volna kéthetenkénti indítási rátát elérni. Kicsit talán még kárörvendtek is, mikor a légierő Titan III. hordozórakétája 1985. augusztus 28-án odaveszett, rajta egy KH-11 kémműholddal.
Az STS-51-L küldetés startjakor látható kifúvás, ami a hamarosan bekövetkező katasztrófa első látható jele volt
Hogy a havi két indítás teljesüljön, 1986. január 12-én indult az STS-61-C a Columbiával, január 28-án pedig az STS-51-L startolt volna a Challengerrel, ami egyben a 25. útja volt az űrsikló programnak. A történtekről már eleget értekeztek, tömören a feszített tempó miatt a NASA vezetése egyszerűen átlépett az alacsony hőmérséklet problémái felett, hogy ne csússzon tovább az indítás. Ennek eredményeként a jobb oldali gyorsítórakéta tömítő O-gyűrűi a hidegben rideggé válva, összehúzódva nem tömítettek megfelelően és a "kifújt" égéstermék átégette a gyorsítórakétát a külső üzemanyag-tartályhoz rögzítő alsó tartót, az elszabadult gyorsítórakéta pedig belecsapott a tartályba, felrobbantva az űrsiklót az indítás utáni 73. másodpercben.
A Challenger katasztrófája alapjaiban rengette meg a NASA-t, ennek következményeivel foglalkozunk a következő részben.
