Cifka Miklós
SzenCsou: a kínai Szojuz, ami több, mint a Szojuz
Miért is gondolják olyan sokan, hogy Kínának köszönhető a XXI. századi űrverseny?
XXI. századi űrverseny:
I. rész: Amerikai Egyesült Államok / NASA
II. rész: Az Orion űrhajó
III. rész: Európa / ESA
IV. rész: Szojuz - a halhatatlan űrhajó
V. rész: A Buran
VI. rész: Angarától a Kliperig
VII. rész: Orosz tervek a Holdon és a Marson
VIII. rész: Az orosz Mars-program
IX. rész: Kína, a kezdetek
1991-ben Zsen Hszia Min (Ren Xinmin), a kínai űrprogram vezetője találkozott Li Peng miniszterelnökkel, és felvázolt neki egy viszonylag vállalható emberes űrhajó-tervet, amely a Hosszú Menetelés-2 hordozórakéta családra épülne, és kapszula megoldású lenne. Ennek terén már bizonyos tapasztalatokkal rendelkeztek, hiszen a korábbi kínai kémműholdak kapszulákban küldték vissza a filmet már az 1970-es évek óta. Li Peng jóváhagyta a programot, majd 1992-ben az elé tárt tervekre áldását és támogatását adta. A program három fő lépcsőt állapított meg:
1. lépcső: két, személyzet nélküli űrrepülés, majd 2002-ben az első kínai űrhajós feljuttatása.
2. lépcső: további személyzettel ellátott űrrepülések, űrdokkolás, űrséta és egy 8 tonnás űrállomással alapvető tapasztalatok gyűjtése. Ez a lépcső 2002-2007 között tartana.
3. lépcső: Egy 20 tonnás, tartósan lakott űrállomás feljuttatása 2010-2015 között.
A programot 921-es számmal jelölték, és azonnal nekiálltak a szükséges infrastruktúra kiépítésének. Ide tartozott nemcsak az űrhajók építéséhez és összeszereléséhez szükséges épületek, de egy új követő- és kommunikációs bázis felépítése, új követő- és kommunikációs hajók megépítése illetve a régebbiek felújítása. Szintén a nulláról kellett felépíteni egy űrhajós kiképző központot, noha korábban már kétszer felállították. A program költségei 2,3 milliárd dollárnak feleltek meg, ebből körülbelül 1 milliárd volt az infrastruktúra kiépítése.
A Jüngwang követő- és kommunikációs hajók egyike
A programban az orosz tapasztalatokat nagy mértékben felhasználták. Többek között 1995-ben aláírtak egy szerződést az orosz űrtechnológiai bizonyos elemeinek átadásáról, majd 1996-ban két kínai tiszt részt vett a Jurij Gagarin Űrhajós Kiképző Intézetben egy teljes űrhajós-felkészítésen. Később ők ketten felügyelték a kínai űrhajósok felkészítését.
A SzenCsou ugyan alapvetően hasonlít a Szojuzra, mégis részleteiben igencsak különbözik tőle, a kínai mérnökök gyakorlatilag továbbfejlesztették azt. Ugyanúgy egy műszaki modulból, egy visszatérő parancsnoki modulból és egy orbitális modulból épül fel, ám méretei nagyobbak, tömege pedig csaknem 600 kg-mal több.
Ha az orbitális modul szögletességét nem nézzük, akár Szojuz is lehetne
A Szojuzhoz hasonlóan a műszaki modul a hajtóműveket és az elektromos rendszer akkumulátorait, valamint a két nagy méretű, összesen 24,48 négyzetméteres napelemszárnyat tartalmazza. A nagy méretű napelemek egyben megnövelt energiatermelést is jelentenek: átlagos teljesítményük 1,45 kW, ami háromszor akkora, mint a Szojuz napelemeié, ráadásul szemben a Szojuzéval, ezeket a Nap felé lehet forgatni, hogy növeljék a hatékonyságukat. A műszaki modulban foglal helyet a négy főhajtómű, melyek egyenként 2500 N tolóerőt képesek leadni, továbbá nyolc darab 150 N-os manőverező hajtómű, és 16 darab finom manőverekhez használatos hajtómű, egyenként 5 N-os tolóerővel. Összesen egy tonna üzemanyagot, illetve az oxidálószert is itt tárolják.
A SzenCsou trükkábrája
A visszatérő modul 2,52 méter átmérőjű és 2,5 méter magas. Alakja megegyezik a Szojuzéval, és visszatérési technikája is azonos: miután levált a műszaki modulról, a légkörbe érve lefékeződik, majd mintegy 40 km-es magasságban kinyit két stabilizáló ernyőt, amit egy kihúzóernyő követ. Ezt az 1200 négyzetméteres fékezőernyő váltja fel, de szükség esetén egy 760 négyzetméteres póternyő is be van építve. 6 km-es magasságban a hővédő pajzsot ledobják, és közvetlenül a földet érés előtt hat fékezőrakéta gyullad be, hogy tompítsa a becsapódást. A leszállás után az űrhajón stroboszkópfény lép működésbe, vízre való érkezéskor pedig fluoreszkáló festéket enged a vízbe, hogy könnyebb legyen a kutató-mentő egységeknek rátalálnia.
A visszatérő modul belseje - a felülről betüremkedő két rész a fő és a tartalékernyő tárolórekesze
A három űrhajós egymás mellett ül, le- és felszálláskor a Szojuz Szokol űrruhájához hasonlító szkafandert viselnek. A belső tér túlnyomásos része mintegy hat köbméteres. Két 30 centiméter ármérőjű ablakon keresztül láthatnak ki, illetve egy orosz Vzor optikai egység áll rendelkezésükre, mely a visszatérési pozicionálásnál segít. A fedélzeti rendszerek sok téren emlékeztetnek a Szojuzéra, de mind kínai fejlesztésű és Kínában gyártott elemekből épül fel.
A kezelőpult két nagy méretű színes LCD kijelző képernyőn nyújt információkat. A rendszer a Szojuzhoz hasonlóan teljesen automatikusan is képes működni, de természetesen szükség esetén kézi irányítás is rendelkezésre áll. A műszaki modulról leváló visszatérő egység nyolc 150 N tolóerejű manőverező rakéta-hajtóművel végezhet kisebb pályamódosításokat, ehhez összesen 28 kg üzemanyag áll rendelkezésre.
A SzenCsou 6 visszatérő modul belseje repülés közben, ballra látható a teljesen digitális kezelőpanel
A legfontosabb változás a Szojuzhoz képest az orbitális modul. Ez a 2,8 méter hosszú és 2,25 méter átmérőjű egység ugyanis saját, összesen 12,24 négyzetméteres napelemszárnyakkal és saját hajtóművekkel bír. Az orbitális modul a személyzet munkatere és az adott küldetésnek megfelelő belső és külső felszerelésekkel látható el. A modul oldalának alsó felén egy 80 centiméter átmérőjű zsilipajtó található, melyen keresztül el lehet űrsétára hagyni az űrhajót.
A modul a szétválás után automatikusan tovább keringhet, mintegy 200 napos élettartammal. A modul hozzácsatlakozhat már fent lévő űrhajóhoz, űrállomáshoz, így bővítve annak élet- és munkaterét. A rugalmas felépítés egyik példája a SzenCsou-7 repülésénél volt megfigyelhető, az űrséta miatt ugyanis az orbitális modulnak nem voltak napelem-szárnyai, és ennek megfelelően nem is maradt Föld körüli pályán a küldetés után.
A SzenCsou 3 előkészítése hogy felszereljék a Hosszú Menetelés-2F típusú hordozórakéta orrára
A SzenCsou-1 1999. november 19-én indult az űrbe személyzet nélkül, és noha egy apróbb probléma fellépett a visszatéréskor (csak a harmadik parancsra kezdte meg a fékezőmanővert és a visszatérést), sikeresen földet ért Tibet területén. 2001. január 9-én követte a SzenCsou-2, 2002 márciusában a SzenCsou-3, és ez év december 29-én a SzenCsou-4. Egy érdekes oldalág, hogy a megfigyelések szerint az első két űrhajó orbitális modulja egy elektromos hírszerzéshez használatos antennarendszer makettjét, míg a második kettő már egy működőképes rendszert vitt magával. Magyarul a SzenCsou-3 és -4 orbitális modulja katonai kémműholdként funkcionált. A küldetések a hírek szerint mind sikeresen végződtek, bár feltételezések szerint a SzenCsou-2 esetén felléphetett valamiféle probléma, mivel ennek visszatérő moduljáról nem készült kép a földet érés után.
A SzenCsou 5 indítása
Jang Li-vej (Yáng Lìwìi) lett az első kínai űrhajós, aki 2003. október 15-én feljutott a világűrbe a SzenCsou-5 fedélzetén. A küldetés nagyon a biztonságra ment, Jang végig a visszatérő modulban maradt, és a legalapvetőbb dolgokon túl (űrben való evés és alvás, egyszerű súlytalansági kísérletek) mást nem is csinált. Az űrhajó az ő közbeavatkozása nélkül hajtotta végre a feladatot. Az orbitális modul a korábbiakhoz hasonlóan mintegy hat hónapot töltött még a világűrben, ezúttal a feltételezések szerint fotófelderítő kémműholdként.
Az orbitális modul makettje a SzenCsou 6 személyzetének kiképzésekor - minden eszközt fehér lepellel takartak el a kíváncsi szemek elől
A SzenCsou-6 csaknem pont két évvel később, 2006. október 12-én indult útnak, fedélzetén immár két fővel, Fen Csün-lunggal (Fèi Jùnlóng) és Nie Haj-senggel (Niè Hishèng). A repülés öt napig tartott, és élettani megfigyeléseken túl feltehetően katonai megfigyeléseket végeztek - legalábbis erre utal, hogy csak alig pár képen láthatóak az orbitális modulban végzett munka közben. A harmadik repülésre már csaknem három évet kellett várni; ez 2008 szeptemberében indult, és az első kínai űrsétára összpontosított, melyet Csan Cse-kang (Zhái Zhìgāng) hajtott végre az orosz Orlan-M űrruha alapján elkészített Fejtien (fēi tiān) űrruhában.
Csan az űrséta közben
A dátumok alapján látható, hogy a kínai űrprogram nem kapkod. Az amerikai és a szovjet/orosz űrprogramhoz képest sokkal megfontoltabban haladnak, ám ezzel együtt is igen látványos eredményeket produkálnak. Ez még akkor is becsülendő teljesítmény, ha figyelembe vesszük, hogy sok segítséget kaptak Oroszországtól (no persze nem ingyen). A SzenCsou minden szempontból versenyképes nem csak a Szojuzzal, de az Orionnal is, és elegendő fejlesztési potenciál van benne, hogy hosszú ideig szolgáljon.
A jövő űrmissziói kínai szemmel
Kína nem titkolja, hogy nagy terveket szövöget, ám ezeket csak lassan valósítják meg. Várhatóan 2010-ben indítják a világűrbe első űrállomásukat, a mintegy 8 tonnás Tiengung-1-et. Ezután a SzenCsou-8 2010-ben vagy 2011-ben automatikusan dokkol hozzá, de személyzet nélkül. A dokkolórendszer a Szojuz és Szaljut programoknál kifejlesztett rendszer legújabb változata, amit már az ISS nemzetközi űrállomásnál is használnak (ez alapján egyébként a SzenCsou képes lehet az ISS-hez is dokkolni).
Ha a dokkolás sikeres, 2011-ben a SzenCsou-9 már három főt visz majd az űrállomásra, és még abban az évben repül az űrállomáshoz a SzenCsou-10 is. A jelenlegi konkrét tervek eddig nyilvánosak, bár szóba került két további Tiengung űrállomás felküldése is. Megjegyzendő, hogy az űrállomáson végrehajtandó kísérletekről nem esett szó, ebből arra lehet következtetni, hogy elsősorban katonai célú megfigyelésekre szánják.
A Tiengung űrállomás szerelés alatt
A korábban említett három lépcsős tervből ez a második lépcsőt takarja, tehát a nagyobb, mintegy 20 tonnás űrállomás valószínűleg a 2010-es évek közepére valósulhat meg. Ezen terv mellett azonban már jó ideje megvan a hosszú távú terv is. Még 1998-99-ben kezdték meg a komolyabb tervezőmunkát egy emberes Hold-misszió számára. Számtalan terv született, és egy 1999-es ülésen meg is határozták a követendő utat. Ezután következett a 2000-es hannoveri kiállítás, ahol bemutatták a Hold felszínén dolgozó kínai űrhajósokat ábrázoló diorámát. Nem sokkal később azonban tisztázták, hogy közvetlenül nem dolgoznak jelenleg emberes Hold-misszión, jelenleg csak a robotszondák Holdra küldésével foglalkoznak.
2001-ben pedig kijött egy hivatalosnak tekinthető ütemterv is. E szerint 2005-re Hold-körüli pályára állna az első kínai holdszonda (ez 2007-ben valósult meg a Csang'e-1-gyel), 2010-re egy sima leszállást végrehajtó űrszondát (ez várhatóan a 2011-ben induló Csang'e-3 lesz). 2020-ban pedig egy távirányított robot-rovert küldenek a Holdra (2006-ban már 2012-t említenek). 2030 körül már egy visszatérő modullal holdkőzetet is visszajutnak a Földre (2006-ban már 2017-et mondtak ugyanerre). Az emberes holdprogram csak ez után kezdődne meg, de ennek egyik alapvető célja egy tartósan lakott holdbázis létrehozása.
A kínai űrállomás makettje még a Hannoveri Expo idején. Feltehetően ilyesmi lesz a 20 tonnásra tervezett űrállomásuk
Kína még az optimistább verzió szerint is csak 2024-2025 körül juttathat embert a Holdra. Ehhez feltehetően a SzenCsou űrhajót használnák alapnak, és igénybe vennék a jelenleg még fejlesztés alatt álló Hosszú Menetelés-5, és -7 hordozórakétákat. Az előzetes vázlatok szerint 39-40 tonnás gyorsító fokozat juttatná el a Föld körüli pályáról Hold körüli pályára a holdkompot és az űrhajót. A holdkomp egy nagyobb változata akár 25 tonnás tömeget is elérhet, ebből 16 tonna lenne a hasznos teher - ez már elég jelentős tömeg, hogy akár egy holdbázis alapjait letegyék vele.
A kínai holdmissziót ábrázoló dioráma a 2000-es Hannoveri Expon.
Kína azonban még ennél is messzebb tekint: úgy tervezik, hogy 2020 körül megkezdik az űrszondák küldését a Marsra, de az emberes repülés 2040 előtt nem reális. A fentiekből kiderül, hogy noha még amerikai elemzők is azzal riogattak, hogy Kína beelőzheti az Egyesült Államokat az űrkutatásban, ettől (még) nem kell félniük. Valóban öles lépésekkel igyekszik felvenni a versenyt a két űr-nagyhatalommal, ám beelőzni őket - legalábbis rövid távon, vagyis mintegy 10 éven belül - aligha fogja. Viszont nem vitás, hogy komolyak az ambíciók, és nemzetközi szinten is együttműködve (például az Európai Űrügynökséggel) nagy jövő vár rájuk.
XXI. századi űrverseny:
1991-ben Zsen Hszia Min (Ren Xinmin), a kínai űrprogram vezetője találkozott Li Peng miniszterelnökkel, és felvázolt neki egy viszonylag vállalható emberes űrhajó-tervet, amely a Hosszú Menetelés-2 hordozórakéta családra épülne, és kapszula megoldású lenne. Ennek terén már bizonyos tapasztalatokkal rendelkeztek, hiszen a korábbi kínai kémműholdak kapszulákban küldték vissza a filmet már az 1970-es évek óta. Li Peng jóváhagyta a programot, majd 1992-ben az elé tárt tervekre áldását és támogatását adta. A program három fő lépcsőt állapított meg:
1. lépcső: két, személyzet nélküli űrrepülés, majd 2002-ben az első kínai űrhajós feljuttatása.
2. lépcső: további személyzettel ellátott űrrepülések, űrdokkolás, űrséta és egy 8 tonnás űrállomással alapvető tapasztalatok gyűjtése. Ez a lépcső 2002-2007 között tartana.
3. lépcső: Egy 20 tonnás, tartósan lakott űrállomás feljuttatása 2010-2015 között.
A programot 921-es számmal jelölték, és azonnal nekiálltak a szükséges infrastruktúra kiépítésének. Ide tartozott nemcsak az űrhajók építéséhez és összeszereléséhez szükséges épületek, de egy új követő- és kommunikációs bázis felépítése, új követő- és kommunikációs hajók megépítése illetve a régebbiek felújítása. Szintén a nulláról kellett felépíteni egy űrhajós kiképző központot, noha korábban már kétszer felállították. A program költségei 2,3 milliárd dollárnak feleltek meg, ebből körülbelül 1 milliárd volt az infrastruktúra kiépítése.
A Jüngwang követő- és kommunikációs hajók egyike
A programban az orosz tapasztalatokat nagy mértékben felhasználták. Többek között 1995-ben aláírtak egy szerződést az orosz űrtechnológiai bizonyos elemeinek átadásáról, majd 1996-ban két kínai tiszt részt vett a Jurij Gagarin Űrhajós Kiképző Intézetben egy teljes űrhajós-felkészítésen. Később ők ketten felügyelték a kínai űrhajósok felkészítését.
A SzenCsou ugyan alapvetően hasonlít a Szojuzra, mégis részleteiben igencsak különbözik tőle, a kínai mérnökök gyakorlatilag továbbfejlesztették azt. Ugyanúgy egy műszaki modulból, egy visszatérő parancsnoki modulból és egy orbitális modulból épül fel, ám méretei nagyobbak, tömege pedig csaknem 600 kg-mal több.
Ha az orbitális modul szögletességét nem nézzük, akár Szojuz is lehetne
A Szojuzhoz hasonlóan a műszaki modul a hajtóműveket és az elektromos rendszer akkumulátorait, valamint a két nagy méretű, összesen 24,48 négyzetméteres napelemszárnyat tartalmazza. A nagy méretű napelemek egyben megnövelt energiatermelést is jelentenek: átlagos teljesítményük 1,45 kW, ami háromszor akkora, mint a Szojuz napelemeié, ráadásul szemben a Szojuzéval, ezeket a Nap felé lehet forgatni, hogy növeljék a hatékonyságukat. A műszaki modulban foglal helyet a négy főhajtómű, melyek egyenként 2500 N tolóerőt képesek leadni, továbbá nyolc darab 150 N-os manőverező hajtómű, és 16 darab finom manőverekhez használatos hajtómű, egyenként 5 N-os tolóerővel. Összesen egy tonna üzemanyagot, illetve az oxidálószert is itt tárolják.
A SzenCsou trükkábrája
A visszatérő modul 2,52 méter átmérőjű és 2,5 méter magas. Alakja megegyezik a Szojuzéval, és visszatérési technikája is azonos: miután levált a műszaki modulról, a légkörbe érve lefékeződik, majd mintegy 40 km-es magasságban kinyit két stabilizáló ernyőt, amit egy kihúzóernyő követ. Ezt az 1200 négyzetméteres fékezőernyő váltja fel, de szükség esetén egy 760 négyzetméteres póternyő is be van építve. 6 km-es magasságban a hővédő pajzsot ledobják, és közvetlenül a földet érés előtt hat fékezőrakéta gyullad be, hogy tompítsa a becsapódást. A leszállás után az űrhajón stroboszkópfény lép működésbe, vízre való érkezéskor pedig fluoreszkáló festéket enged a vízbe, hogy könnyebb legyen a kutató-mentő egységeknek rátalálnia.
A visszatérő modul belseje - a felülről betüremkedő két rész a fő és a tartalékernyő tárolórekesze
A három űrhajós egymás mellett ül, le- és felszálláskor a Szojuz Szokol űrruhájához hasonlító szkafandert viselnek. A belső tér túlnyomásos része mintegy hat köbméteres. Két 30 centiméter ármérőjű ablakon keresztül láthatnak ki, illetve egy orosz Vzor optikai egység áll rendelkezésükre, mely a visszatérési pozicionálásnál segít. A fedélzeti rendszerek sok téren emlékeztetnek a Szojuzéra, de mind kínai fejlesztésű és Kínában gyártott elemekből épül fel.
A kezelőpult két nagy méretű színes LCD kijelző képernyőn nyújt információkat. A rendszer a Szojuzhoz hasonlóan teljesen automatikusan is képes működni, de természetesen szükség esetén kézi irányítás is rendelkezésre áll. A műszaki modulról leváló visszatérő egység nyolc 150 N tolóerejű manőverező rakéta-hajtóművel végezhet kisebb pályamódosításokat, ehhez összesen 28 kg üzemanyag áll rendelkezésre.
A SzenCsou 6 visszatérő modul belseje repülés közben, ballra látható a teljesen digitális kezelőpanel
A legfontosabb változás a Szojuzhoz képest az orbitális modul. Ez a 2,8 méter hosszú és 2,25 méter átmérőjű egység ugyanis saját, összesen 12,24 négyzetméteres napelemszárnyakkal és saját hajtóművekkel bír. Az orbitális modul a személyzet munkatere és az adott küldetésnek megfelelő belső és külső felszerelésekkel látható el. A modul oldalának alsó felén egy 80 centiméter átmérőjű zsilipajtó található, melyen keresztül el lehet űrsétára hagyni az űrhajót.
A modul a szétválás után automatikusan tovább keringhet, mintegy 200 napos élettartammal. A modul hozzácsatlakozhat már fent lévő űrhajóhoz, űrállomáshoz, így bővítve annak élet- és munkaterét. A rugalmas felépítés egyik példája a SzenCsou-7 repülésénél volt megfigyelhető, az űrséta miatt ugyanis az orbitális modulnak nem voltak napelem-szárnyai, és ennek megfelelően nem is maradt Föld körüli pályán a küldetés után.
A SzenCsou 3 előkészítése hogy felszereljék a Hosszú Menetelés-2F típusú hordozórakéta orrára
A SzenCsou-1 1999. november 19-én indult az űrbe személyzet nélkül, és noha egy apróbb probléma fellépett a visszatéréskor (csak a harmadik parancsra kezdte meg a fékezőmanővert és a visszatérést), sikeresen földet ért Tibet területén. 2001. január 9-én követte a SzenCsou-2, 2002 márciusában a SzenCsou-3, és ez év december 29-én a SzenCsou-4. Egy érdekes oldalág, hogy a megfigyelések szerint az első két űrhajó orbitális modulja egy elektromos hírszerzéshez használatos antennarendszer makettjét, míg a második kettő már egy működőképes rendszert vitt magával. Magyarul a SzenCsou-3 és -4 orbitális modulja katonai kémműholdként funkcionált. A küldetések a hírek szerint mind sikeresen végződtek, bár feltételezések szerint a SzenCsou-2 esetén felléphetett valamiféle probléma, mivel ennek visszatérő moduljáról nem készült kép a földet érés után.
A SzenCsou 5 indítása
Jang Li-vej (Yáng Lìwìi) lett az első kínai űrhajós, aki 2003. október 15-én feljutott a világűrbe a SzenCsou-5 fedélzetén. A küldetés nagyon a biztonságra ment, Jang végig a visszatérő modulban maradt, és a legalapvetőbb dolgokon túl (űrben való evés és alvás, egyszerű súlytalansági kísérletek) mást nem is csinált. Az űrhajó az ő közbeavatkozása nélkül hajtotta végre a feladatot. Az orbitális modul a korábbiakhoz hasonlóan mintegy hat hónapot töltött még a világűrben, ezúttal a feltételezések szerint fotófelderítő kémműholdként.
Az orbitális modul makettje a SzenCsou 6 személyzetének kiképzésekor - minden eszközt fehér lepellel takartak el a kíváncsi szemek elől
A SzenCsou-6 csaknem pont két évvel később, 2006. október 12-én indult útnak, fedélzetén immár két fővel, Fen Csün-lunggal (Fèi Jùnlóng) és Nie Haj-senggel (Niè Hishèng). A repülés öt napig tartott, és élettani megfigyeléseken túl feltehetően katonai megfigyeléseket végeztek - legalábbis erre utal, hogy csak alig pár képen láthatóak az orbitális modulban végzett munka közben. A harmadik repülésre már csaknem három évet kellett várni; ez 2008 szeptemberében indult, és az első kínai űrsétára összpontosított, melyet Csan Cse-kang (Zhái Zhìgāng) hajtott végre az orosz Orlan-M űrruha alapján elkészített Fejtien (fēi tiān) űrruhában.
Csan az űrséta közben
A dátumok alapján látható, hogy a kínai űrprogram nem kapkod. Az amerikai és a szovjet/orosz űrprogramhoz képest sokkal megfontoltabban haladnak, ám ezzel együtt is igen látványos eredményeket produkálnak. Ez még akkor is becsülendő teljesítmény, ha figyelembe vesszük, hogy sok segítséget kaptak Oroszországtól (no persze nem ingyen). A SzenCsou minden szempontból versenyképes nem csak a Szojuzzal, de az Orionnal is, és elegendő fejlesztési potenciál van benne, hogy hosszú ideig szolgáljon.
A jövő űrmissziói kínai szemmel
Kína nem titkolja, hogy nagy terveket szövöget, ám ezeket csak lassan valósítják meg. Várhatóan 2010-ben indítják a világűrbe első űrállomásukat, a mintegy 8 tonnás Tiengung-1-et. Ezután a SzenCsou-8 2010-ben vagy 2011-ben automatikusan dokkol hozzá, de személyzet nélkül. A dokkolórendszer a Szojuz és Szaljut programoknál kifejlesztett rendszer legújabb változata, amit már az ISS nemzetközi űrállomásnál is használnak (ez alapján egyébként a SzenCsou képes lehet az ISS-hez is dokkolni).
Ha a dokkolás sikeres, 2011-ben a SzenCsou-9 már három főt visz majd az űrállomásra, és még abban az évben repül az űrállomáshoz a SzenCsou-10 is. A jelenlegi konkrét tervek eddig nyilvánosak, bár szóba került két további Tiengung űrállomás felküldése is. Megjegyzendő, hogy az űrállomáson végrehajtandó kísérletekről nem esett szó, ebből arra lehet következtetni, hogy elsősorban katonai célú megfigyelésekre szánják.
A Tiengung űrállomás szerelés alatt
A korábban említett három lépcsős tervből ez a második lépcsőt takarja, tehát a nagyobb, mintegy 20 tonnás űrállomás valószínűleg a 2010-es évek közepére valósulhat meg. Ezen terv mellett azonban már jó ideje megvan a hosszú távú terv is. Még 1998-99-ben kezdték meg a komolyabb tervezőmunkát egy emberes Hold-misszió számára. Számtalan terv született, és egy 1999-es ülésen meg is határozták a követendő utat. Ezután következett a 2000-es hannoveri kiállítás, ahol bemutatták a Hold felszínén dolgozó kínai űrhajósokat ábrázoló diorámát. Nem sokkal később azonban tisztázták, hogy közvetlenül nem dolgoznak jelenleg emberes Hold-misszión, jelenleg csak a robotszondák Holdra küldésével foglalkoznak.
2001-ben pedig kijött egy hivatalosnak tekinthető ütemterv is. E szerint 2005-re Hold-körüli pályára állna az első kínai holdszonda (ez 2007-ben valósult meg a Csang'e-1-gyel), 2010-re egy sima leszállást végrehajtó űrszondát (ez várhatóan a 2011-ben induló Csang'e-3 lesz). 2020-ban pedig egy távirányított robot-rovert küldenek a Holdra (2006-ban már 2012-t említenek). 2030 körül már egy visszatérő modullal holdkőzetet is visszajutnak a Földre (2006-ban már 2017-et mondtak ugyanerre). Az emberes holdprogram csak ez után kezdődne meg, de ennek egyik alapvető célja egy tartósan lakott holdbázis létrehozása.
A kínai űrállomás makettje még a Hannoveri Expo idején. Feltehetően ilyesmi lesz a 20 tonnásra tervezett űrállomásuk
Kína még az optimistább verzió szerint is csak 2024-2025 körül juttathat embert a Holdra. Ehhez feltehetően a SzenCsou űrhajót használnák alapnak, és igénybe vennék a jelenleg még fejlesztés alatt álló Hosszú Menetelés-5, és -7 hordozórakétákat. Az előzetes vázlatok szerint 39-40 tonnás gyorsító fokozat juttatná el a Föld körüli pályáról Hold körüli pályára a holdkompot és az űrhajót. A holdkomp egy nagyobb változata akár 25 tonnás tömeget is elérhet, ebből 16 tonna lenne a hasznos teher - ez már elég jelentős tömeg, hogy akár egy holdbázis alapjait letegyék vele.
A kínai holdmissziót ábrázoló dioráma a 2000-es Hannoveri Expon.
Kína azonban még ennél is messzebb tekint: úgy tervezik, hogy 2020 körül megkezdik az űrszondák küldését a Marsra, de az emberes repülés 2040 előtt nem reális. A fentiekből kiderül, hogy noha még amerikai elemzők is azzal riogattak, hogy Kína beelőzheti az Egyesült Államokat az űrkutatásban, ettől (még) nem kell félniük. Valóban öles lépésekkel igyekszik felvenni a versenyt a két űr-nagyhatalommal, ám beelőzni őket - legalábbis rövid távon, vagyis mintegy 10 éven belül - aligha fogja. Viszont nem vitás, hogy komolyak az ambíciók, és nemzetközi szinten is együttműködve (például az Európai Űrügynökséggel) nagy jövő vár rájuk.