Hunter
A botanikai villámháború
Manapság hatalmas vita dúl a haszonnövények genetikai módosítása körül, pedig ennek története már évezredekre nyúlik vissza. Újabb kori történelmünkben embereket is öltek emiatt: csak kevesek tudják, hogy a második világháborúban külön német-orosz csata dúlt egy magvakat tartalmazó génbank megszerzéséért.
Lövés dördült visszhangozva az Andok lábainál, kioltva Heinz Brücher, Adolf Hitler főbotanikusának életét az argentin Mendoza közelében fekvő szőlőskertjében. 1991-et írtunk, soha senki ellen nem emeltek vádat a 75 éves tudós meggyilkolásáért, pedig indítékban nem volt hiány. Az egykori SS tiszt szálka volt a drog kartellek, a KGB és a Moszad szemében is. Eseményekben gazdag életét számos megválaszolatlan kérdés és sok ellenség övezte.
Fél évszázaddal korábban Brücher egy törtető fiatal genetikus volt a náci ideológiák egyik melegágyának számító Jénai Egyetemen, és a II. Világháború alatt Hitler egyik elsőszámú biokalózává nőtte ki magát. Így nevezték azokat a tudósokat, akik szorosan az előrenyomuló német katonák nyomában haladva megszállták a szovjet mezőgazdasági kutatóállomásokat, összeszedve növényeiket és magvaikat. Ezek az intézmények a Szovjetunió növényi genetikai anyag gyűjteményének részei voltak, ami akkoriban messze a legnagyobbnak számított a világon. A zsákmány háború utáni sorsát sűrű homály fedi, ezt próbálta meg eloszlatni Fred Pearce és a New Scientist csapata, akik Brücher fosztogatásának nyomain elindulva Németországból Svédországon, Anglián és Dél-Amerikán át visszajutottak Oroszországba.
A történet a Szovjetunióban kezdődik a legendás tudóssal, Nyikolaj Vavilovval, aki életműveként negyedmillió vad és nemesített magot gyűjtött össze a világ minden tájékáról. Vavilov azt szerette volna elérni, hogy a terjeszkedő szovjet birodalom bármely pontján be lehessen indítani a mezőgazdaságot.
Lenin védnöksége alatt 1924-ben Vavilov saját intézetet kapott, az Alkalmazott Botanika és Új Termények Uniós Intézetét, ami Leningrádban, a mai Szentpéterváron működött és hamarosan nemzetközi hírnevet szerzett a világ legnagyobb terménymagjainak gyűjteményével. Az 1930-as évek elejére már 250 000 mintával rendelkeztek. Ekkor Vavilov már javában dolgozott a tartalék gyűjtemények létrehozásán különböző kutatóállomásokon szerte a Szovjetunióban.
Lenin halálával Vavilov kegyvesztetté vált, munkáját egyik tanítványa vette át, akinek ideológiája jobban megfelelt az új vezetőnek, Joszip Sztálinnak. Trofim Liszenko azt állította, hogy a növény-genetika, és vele együtt Vavilov gyűjteménye szükségtelen, elegendő a növényeket új környezetüknek megfelelően új tulajdonságokkal felruházni. Sztálinnak tetszett az ötlet, hogy a növényeket ugyanúgy átformálhatja, ahogy azt a munkásokkal tervezte - pusztán a politikai akaratának megfelelően.
Vavilov 1940-ben a genetika "burzsoá pszeudotudományának" védelme miatt börtönbe került, gyűjteményeiről a szovjet pártvezetés szinte teljes egészében megfeledkezett. Amikor Hitler 1941-ben megszállta Oroszországot, Sztálin a kulcsfontosságú infrastruktúrát, az erőműveket és acélfeldolgozókat az Urál keleti oldalára telepíttette át, Vavilov magjaival azonban egyáltalán nem törődött. A németeket azonban nagyon is érdekelte a gyűjtemény, akik számítottak erre a lépésre.
A náci Németország megszállottan kutatta a tudományos szempontból értékes kincseket, és a gyűjteményt fontos hadizsákmányként értékelték. Az invázió előtt a Max Planck Intézet elődjeként működő Vilmos Császár Intézet tudósai terveket szőttek a szovjet kutatóintézetek átvételére, és ahogy a katonák előrenyomultak, a botanikusok nem sokkal mögöttük haladtak. A németeknek soha nem sikerült megkaparintaniuk Vavilov főgyűjteményét, ami Leningrád ostromakor intézete biztonságos falain belül maradt. Azonban 1943 elején a Német Birodalom már közel 200 kutatóállomás fölött rendelkezett Oroszország és Ukrajna területén.
A későbbiekben a német tudósok jellemzően úgy nyilatkoztak, hogy csupán az emberiség számára szerették volna megvédeni a növényi örökséget, a történelmi dokumentumok azonban azt bizonyítják, hogy valójában hatalmas versengés volt a zsákmány megkaparintásáért. Az egyik legelszántabb társulás az SS vezér Heinrich Himmler által 1935-ben létrehozott Ahnenerbe, az Ősi Örökségkutató és Oktató Társaság lett, melynek feladata az árja faj felsőbbrendűségének bizonyítása volt.
Itt lépett be a képbe az 1943-ban mindössze 27 éves Brücher, az SS alhadnagya és az Ahnenerbe prominens tagja. Miután a német csapatok 1943 elején vereséget szenvedtek Sztálingrádnál, egyértelművé vált, hogy a nácik el fogják veszteni a Szovjetunióban megszerzett területeik nagy részét, vele együtt pedig a kutatóállomásokat és a magokat. Brücher indítványára egy "begyűjtő kommandót" küldtek ki a gyűjtemények összeszedésére, amit egy újonnan épített intézetben helyeztek el. Himmler a művelet levezénylésével Brüchert bízta meg, aki 1943 júniusában egy botanikai villámháborúba kezdett. Embereivel legalább 18 ukrán és krími intézetet fosztott ki. A kommandó tagjai egyetlen kivétellel ma már mind halottak.
A New Scientist Uwe Hossfeld tudománytörténész segítségével felkutatta az akkor tolmácsként tevékenykedő Arnold Steinbrechert, aki ma 93 éves és Kanadában él. Steinbrecher "aprólékos és rendkívül intelligens, ugyanakkor nagyon ambiciózus, követelő, erélyes és öntörvényű" emberként emlékszik Brücherre, akinek elmondása szerint rendkívül sokat köszönhet - többek közt az életét is. A kommandó nem katonai hadművelet volt, Brücher minden esetben botanikusként mutatkozott be, nem SS tisztként és egyetlen esetben sem alkalmazott erőszakot, idézte fel az eseményeket Steinbrecher.
1943 nyarán az SS 18 kutatóállomást járt végig, ezekből állították össze a Lannachba került gyűjteményt
Brücher a magokat az új SS Növény Genetikai Intézetbe vitte, amit Lannachban, egy eldugott osztrák kastélyban rendeztek be. A gyűjteményt összevegyítették egy öt évvel korábbi expedíció által megszerzett tibeti gyűjteménnyel. "Az volt a szándékuk, hogy az ukrán és tibeti készletekből termelt növényeket keresztezzék az európai tenyészetekkel, olyan hibridekhez jutva, melyek nagyobb magasságokban és hidegebb éghajlatokon is megélnek" - magyarázta Steinbrecher, aki szerint Brücher igen nagyra törő terveket dédelgetett, a sarkvidékeket is szerette volna benépesíteni növényeivel.
Lannachban többnyire rabok dolgoztak, köztük szövetséges hadifoglyok és 15 Jehova tanúja nő, akiket egy közeli koncentrációs táborból szállítottak át. Az intézet magában hordozta szinte az összes SS sztereotípiát, egyszerre volt vészjósló, kegyetlen és abszurd. Steinbrecher elmondása szerint a Jehova tanúiból lett kertészek megtagadták a gyomirtást, az ugyanis ellenkezett a vallásukkal. Voltak azonban olyan foglyok is, akik kifejezetten hasznosnak bizonyultak, különösen egy brit katona, bizonyos William Denton-Venables, aki képzett botanikus volt. Brücher - ahogy az későbbi írásaiból kiderül - munkatársként tekintett a britre, akivel 1943 és 1945 között igen szoros munkakapcsolatban voltak.
A keresztezési program soha nem indult be, legalábbis Lannachban erre már nem volt ideje. A Vörös Hadsereg gyors előrenyomulásba kezdett, 1945 februárjában az SS kiadta az utasítást Brüchernek a kastély felrobbantására, a tudós azonban nem hajtotta végre a parancsot, feltehetőleg a magokban látta háború utáni karrierjének kulcsát. Denton-Venables szerepe ezen a ponton egyre zavarosabbá vált, elképzelhető, hogy a brit afféle kényszerű kettős-ügynökké vált. Bár a két férfi lojalitása látszólag elsősorban egymás irányába működött, nemzeteikkel nem sokat törődtek.
Steinbrecher visszaemlékezése szerint a Lannachi hadifoglyoknak volt egy rövidhullámú rádiójuk, amivel sokszor előbb értesültek a külvilág történéseiről, mint fogva tartóik. "Időről-időre William tájékoztatta a katonai műveletekről Heinzet. A kritikus pillanatban szólt neki, hogy a Vörös Hadsereg bevonulása egy órán belül várható". Brücher az utolsó pillanatig kivárt és csak ekkor fogta menekülőre, magával víve Steinbrechert egészen Heidelbergig, ahol Brücher szüleinél húzták meg magukat.
Történészünk, Hossfeld szerint nem egyértelmű mit csinált Brücher a háború utáni első két évben. Ami biztos, több beszámolót is írt a tudósok átcsábítására törekvő Egyesült Államokban a magokból nyerhető étkezési olajokról. A botanikusok azonban igen alacsony prioritást élveztek a rakétatudósokkal és az atomfizikusokkal szemben, így ha Brücher egy amerikai meghívóban reménykedett, csalódnia kellett. 1947-ben mindenesetre elhagyta otthonát. Korábbi SS múltja miatt nem mozoghatott szabadon a szövetségesek által megszállt Németországban és Ausztriában, valahogy azonban sikerült visszajutnia a brit kézben levő Lannachba. Nem sokkal később egy halászhajót bérelt, amivel Stockholmba utazott.
De miért ment Svédországba? Brücher több svéd tudóst is ismert, akik a háború alatt náci szimpatizánsok voltak, köztük az akkor 82 éves Sven Hedin felfedezőt és növénygyűjtőt. Brücher egy rövid ideig Hedinnel dolgozott, 1948 novemberében azonban közel féltonnányi csomaggal elhajózott Argentínába, ahol új életet kezdett a Tucumán Nemzeti Egyetem növény genetikusaként. Itt jó néhány száműzött német és olasz tudós talált magának munkát.
Az új körülmények azonban igen csekély hatással voltak politikai nézeteire. "Amikor ismertem, értékítélete nagyban tükrözte azokét, akik a náci időszakban hatalmon voltak" - mondta Daniel Gade, az amerikai Vermont Egyetem kutatója, aki az 1970-es években került kapcsolatba Brücherrel. Brücher egy teljes évet töltött Dél-Afrikában az apartheid időszak alatt, ahol a fehérek felsőbbrendűségére keresett bizonyítékokat. Életének utolsó szakaszában egyre több érdekes megnyilvánulása volt, nyíltan szembeszállt mindenféle kábítószer alkalmazásával, ellenezve a dohányt és az alkoholt is. Gade szerint pár évvel halála előtt azzal dicsekedett, hogy egy olyan vírus kifejlesztésén dolgozik, ami képes elpusztítani a koka cserjéket. Hogy ez igaz volt-e, vagy sem, azt nem tudni, mindenesetre a drogkartellek nem nézték jó szemmel, így akár ők is véget vethettek életének.
Visszatérve azonban az ellopott magokra: Brücher csupán az egyik szereplője a történetnek. A háború után felállított szovjet állami bizottság kiderítette, hogy összességében 40 000 növénymintát vesztettek el, melyek vagy megsemmisültek, vagy elvitték a németek. Nyomozásuk és a német dokumentumok szerint Lannach mellett a magok főként a Vilmos Császár Intézet bécsi és münchebergi központjaiba kerültek.
A kérdésre, hogy a háború után is ott maradtak-e, nem könnyű választ adni. Hossfeld képtelen volt fellelni bármilyen háború utáni feljegyzést az eltulajdonított gyűjteményekről, vagy azok alkalmazásáról a német növénynemesítésben. Henry Shands, az Egyesült Államok Fort Collinsban működő fő magbankjának igazgatója szintén zsákutcába futott. Ő a szövetséges haderők dokumentumaiban próbált valamilyen nyomot találni, sikertelenül. Olga Elina, a moszkvai Tudományos és Műszaki Történeti Intézet munkatársa szerint ez valószínűleg azt jelenti, hogy a szovjet gyűjtemény beolvadt a német kollekciók közé.
A Lannachban tárolt magok azonban ennél érdekesebb utat járhattak be. A háború után a kastély elnéptelenedett, Steinbrecher elmondása szerint pedig menekülésükkor nem vittek magukkal semmit. Hossfeld azonban talált egy levelet, amit Brücher egy német kollégájának, Theodor Herczognak küldött 1947 novemberében, melyben az állítja, hogy nemrég újra begyűjtötte a Lannachi magokat, melyek többsége már nem a kastélyban volt, hanem titokban kiültették a környező falvakba. Hossfeld véleménye szerint Brücher ezzel a gyűjteménnyel felfegyverkezve indult el Svédországba, amivel a Svéd Mezőgazdasági Tudományok Egyetemének tanára, Carl-Gustaf Thornstrom is egyetért.
Thornstrom öt svéd genetikussal értekezett, akik találkoztak Brücherrel svédországi tartózkodása alatt. Állítása szerint a genetikusok mindegyike "kimértté" vált, amikor a lannachi magok szóba kerültek. Arne Hagberg, a Svéd Magszövetség 1970-es évekbeli elnöke maga is találkozott Brücherrel argentínai emigrációja előtt. Elmondása szerint a találkozóra Brücher hozott magával a Lannachból származó anyagból, és meggyőződése, hogy ezek a magok lettek az Argentínában létrehozott új génbank alapjai. Hagberg szerint, ha a volt SS tisztnek sikerült kijutnia Németországból, akkor a minták szállítása sem okozhatott gondot számára.
Különös módon arra is sikerült bizonyítékokat találni, hogy Brücher több anyagot visszajuttatott a Szovjetunióba. Thornstrom ellátogatott Vavilov egykori intézetébe, amit ma Vavilov Növényipari Kutatóintézetnek hívnak. Itt több 1960-as évekbeli feljegyzést talált, melyek Brüchertől érkezett szállítmányokat részleteznek. Brüchert ismerve valószínűleg kényszer hatására tehette meg ezt a lépést, különösen, hogy a szovjet intézet akkori vezetője, Pjotr Zsukovszki 1958-ban felkereste a Tucumán Egyetemet.
Ugyanakkor létezhet egy brit szál is. Brücher Herczoghoz írt leveléből kiderül, hogy még mindig kapcsolatban áll Denton-Venablesszel. A levélben megemlíti, hogy egykori "munkatársa" Taylor és Venables Mezőgazdasági Magkereskedelmi Cég néven kezdett vállalkozásba. Az angol "rendkívüli korrektségről és lojális segítségnyújtásról tett tanúbizonyságot a magok újra összegyűjtésében" - írja Brücher.
A New Scientist elindult a Denton-Veanbles vonal mentén, rekonstruálva az angol botanikus háború utáni ténykedését, felkeresve a család még élő tagjait is. 1945-ben William Denton-Venables katonai érdemrendet kapott. Az indoklásban a lannachi események is szerepelnek, leírva hogyan maradt hátra Denton-Venables az oroszok bevonulásakor, hogy megóvja az "értékes mezőgazdasági anyagokat" a pusztulástól. "Denton-Veanbles búzamagok mintáit hozta magával, ami a mezőgazdasági szakértők szerint felbecsülhetetlen értékkel bírhat" - folytatja az indoklás.
Innen nézve úgy tűnhet, hogy Denton-Venables átverte cimboráját, kituszkolta a hátsó kijáraton, miközben zsebeit magokkal megtömve ő maga szépen kisétált a főbejáraton. Lánya szerint a leszerelését követően egy rejtélyes találkozóra hívták Londonba a magokkal kapcsolatban, ez a nyom azonban nem vezetett sehova. A New Scientist csapata felvette a kapcsolatot a Királyi Növénytani Kert hertfordshire-i mezőgazdasági kutatóközpontjával és a norwichi Növény Nemesítő Intézettel is, melyek a legvalószínűbb gyűjtőhelyei lehettek az országba a háborúval összefüggésben bekerült magoknak, azonban itt sem találtak semmit. Senki nem tudja mi történt az érdemrend odaítélését taglaló indoklásban említett anyaggal, illetve arról sem sikerült semmit megtudni, hogy kik voltak azok a szakértők, akik felbecsülhetetlen értékűnek mondták a magokat.
Könnyen lehet, hogy Denton-Venables saját vállalkozásához használta fel a magokat. Családja szerint pénz nélkül érkezett vissza a háborúból, hamarosan mégis virágzó üzlettel rendelkezett Chesterben. William Venables (mint kiderült a Denton név csak a hadseregben szolgált megkülönböztetésül) azonban nem sokáig élvezhette munkája gyümölcsét, 1959-ben 44 évesen agyvérzésben elhunyt, a vállalkozás pedig felszámolásra került.
Venables családja szerint William akár többször is találkozhatott Lannach elhagyása után Brücherrel. Ami bizonyos, nem sokkal a háború után titkos utazást szervezett régi fogva tartójának és barátjának meglátogatására, ezt bizonyítja az akkoriban kiváltott útlevele is. Ebből az következhet, hogy Venables elkísérte Brüchert Lannachba a magok begyűjtéséhez, ami egybecsengene Brücher Herczoghoz írt levelével, de az is lehet, hogy Venables egyszerűen csak átadta a magokat, amiket a szökésük óta magánál hordozott. Senki sem tudja miért és hogyan szervezték meg a találkozót, pontosan mikor és hol találkoztak, és mi történt egyáltalán. Ez a végső rejtély, aminek a megoldását valószínűleg végleg magukkal vitték a sírba.
Az orosz növénytani gyűjtemény eltulajdonítása nem egyedi eset Hitler stratégiájában. A Hadsereg Földtani Hivatala (Wehrgeologenstellen) rendszeresen begyűjttette a térképeket, könyveket, jelentéseket a megszállt országok könyvtáraiból, múzeumaiból, hivatalaiból, de még a magángyűjteményekből is. Ezekben jellemzően az előrenyomuláshoz hasznos adatokat kerestek, víztani jelentéseket, stratégiai ásványokat, valamint az úthálózatokról és a domborzatról szóló információkat, de bármit szívesen láttak, ami a katonai geológiát szolgálta.
1941-ben von Ribbentrop parancsára az összes tudományos intézetet, könyvtárat és egyéb szóba jöhető helyet aprólékosan átfésülték és minden értékes, vagy annak vélt anyagot magukkal vittek a katonák. Ezt a tevékenységet a későbbiekben az Einsatzstab Reichleiter Rosenberg, röviden ERR vette át. Az azonnal felhasználható anyagokat megtartották, a stratégiai értékű, más országok megszállásának tervezéséhez felhasználható anyagokat pedig Berlinbe küldték. Az érdektelennek tartott könyveket és térképeket tömítésként, a sáros utakon a járművek kerekei alá töltelékként, vagy a táborokban tüzelőként használták fel.
A Berlinbe került anyagok többségét egy sóbányában tárolták, a németországi Heringenben, amit George Patton tábornok katonái fedeztek fel 1945-ben. A gyűjtemény nagy része végül az USA Földtani Intézetének Könyvtárába került, ahol jelenleg Heringen-gyűjtemény néven tárolják.
Lövés dördült visszhangozva az Andok lábainál, kioltva Heinz Brücher, Adolf Hitler főbotanikusának életét az argentin Mendoza közelében fekvő szőlőskertjében. 1991-et írtunk, soha senki ellen nem emeltek vádat a 75 éves tudós meggyilkolásáért, pedig indítékban nem volt hiány. Az egykori SS tiszt szálka volt a drog kartellek, a KGB és a Moszad szemében is. Eseményekben gazdag életét számos megválaszolatlan kérdés és sok ellenség övezte.
Fél évszázaddal korábban Brücher egy törtető fiatal genetikus volt a náci ideológiák egyik melegágyának számító Jénai Egyetemen, és a II. Világháború alatt Hitler egyik elsőszámú biokalózává nőtte ki magát. Így nevezték azokat a tudósokat, akik szorosan az előrenyomuló német katonák nyomában haladva megszállták a szovjet mezőgazdasági kutatóállomásokat, összeszedve növényeiket és magvaikat. Ezek az intézmények a Szovjetunió növényi genetikai anyag gyűjteményének részei voltak, ami akkoriban messze a legnagyobbnak számított a világon. A zsákmány háború utáni sorsát sűrű homály fedi, ezt próbálta meg eloszlatni Fred Pearce és a New Scientist csapata, akik Brücher fosztogatásának nyomain elindulva Németországból Svédországon, Anglián és Dél-Amerikán át visszajutottak Oroszországba.
 Nyikolaj I. Vavilov |
Lenin védnöksége alatt 1924-ben Vavilov saját intézetet kapott, az Alkalmazott Botanika és Új Termények Uniós Intézetét, ami Leningrádban, a mai Szentpéterváron működött és hamarosan nemzetközi hírnevet szerzett a világ legnagyobb terménymagjainak gyűjteményével. Az 1930-as évek elejére már 250 000 mintával rendelkeztek. Ekkor Vavilov már javában dolgozott a tartalék gyűjtemények létrehozásán különböző kutatóállomásokon szerte a Szovjetunióban.
Lenin halálával Vavilov kegyvesztetté vált, munkáját egyik tanítványa vette át, akinek ideológiája jobban megfelelt az új vezetőnek, Joszip Sztálinnak. Trofim Liszenko azt állította, hogy a növény-genetika, és vele együtt Vavilov gyűjteménye szükségtelen, elegendő a növényeket új környezetüknek megfelelően új tulajdonságokkal felruházni. Sztálinnak tetszett az ötlet, hogy a növényeket ugyanúgy átformálhatja, ahogy azt a munkásokkal tervezte - pusztán a politikai akaratának megfelelően.
Vavilov 1940-ben a genetika "burzsoá pszeudotudományának" védelme miatt börtönbe került, gyűjteményeiről a szovjet pártvezetés szinte teljes egészében megfeledkezett. Amikor Hitler 1941-ben megszállta Oroszországot, Sztálin a kulcsfontosságú infrastruktúrát, az erőműveket és acélfeldolgozókat az Urál keleti oldalára telepíttette át, Vavilov magjaival azonban egyáltalán nem törődött. A németeket azonban nagyon is érdekelte a gyűjtemény, akik számítottak erre a lépésre.
A náci Németország megszállottan kutatta a tudományos szempontból értékes kincseket, és a gyűjteményt fontos hadizsákmányként értékelték. Az invázió előtt a Max Planck Intézet elődjeként működő Vilmos Császár Intézet tudósai terveket szőttek a szovjet kutatóintézetek átvételére, és ahogy a katonák előrenyomultak, a botanikusok nem sokkal mögöttük haladtak. A németeknek soha nem sikerült megkaparintaniuk Vavilov főgyűjteményét, ami Leningrád ostromakor intézete biztonságos falain belül maradt. Azonban 1943 elején a Német Birodalom már közel 200 kutatóállomás fölött rendelkezett Oroszország és Ukrajna területén.
A későbbiekben a német tudósok jellemzően úgy nyilatkoztak, hogy csupán az emberiség számára szerették volna megvédeni a növényi örökséget, a történelmi dokumentumok azonban azt bizonyítják, hogy valójában hatalmas versengés volt a zsákmány megkaparintásáért. Az egyik legelszántabb társulás az SS vezér Heinrich Himmler által 1935-ben létrehozott Ahnenerbe, az Ősi Örökségkutató és Oktató Társaság lett, melynek feladata az árja faj felsőbbrendűségének bizonyítása volt.Itt lépett be a képbe az 1943-ban mindössze 27 éves Brücher, az SS alhadnagya és az Ahnenerbe prominens tagja. Miután a német csapatok 1943 elején vereséget szenvedtek Sztálingrádnál, egyértelművé vált, hogy a nácik el fogják veszteni a Szovjetunióban megszerzett területeik nagy részét, vele együtt pedig a kutatóállomásokat és a magokat. Brücher indítványára egy "begyűjtő kommandót" küldtek ki a gyűjtemények összeszedésére, amit egy újonnan épített intézetben helyeztek el. Himmler a művelet levezénylésével Brüchert bízta meg, aki 1943 júniusában egy botanikai villámháborúba kezdett. Embereivel legalább 18 ukrán és krími intézetet fosztott ki. A kommandó tagjai egyetlen kivétellel ma már mind halottak.
A New Scientist Uwe Hossfeld tudománytörténész segítségével felkutatta az akkor tolmácsként tevékenykedő Arnold Steinbrechert, aki ma 93 éves és Kanadában él. Steinbrecher "aprólékos és rendkívül intelligens, ugyanakkor nagyon ambiciózus, követelő, erélyes és öntörvényű" emberként emlékszik Brücherre, akinek elmondása szerint rendkívül sokat köszönhet - többek közt az életét is. A kommandó nem katonai hadművelet volt, Brücher minden esetben botanikusként mutatkozott be, nem SS tisztként és egyetlen esetben sem alkalmazott erőszakot, idézte fel az eseményeket Steinbrecher.
1943 nyarán az SS 18 kutatóállomást járt végig, ezekből állították össze a Lannachba került gyűjteményt
Brücher a magokat az új SS Növény Genetikai Intézetbe vitte, amit Lannachban, egy eldugott osztrák kastélyban rendeztek be. A gyűjteményt összevegyítették egy öt évvel korábbi expedíció által megszerzett tibeti gyűjteménnyel. "Az volt a szándékuk, hogy az ukrán és tibeti készletekből termelt növényeket keresztezzék az európai tenyészetekkel, olyan hibridekhez jutva, melyek nagyobb magasságokban és hidegebb éghajlatokon is megélnek" - magyarázta Steinbrecher, aki szerint Brücher igen nagyra törő terveket dédelgetett, a sarkvidékeket is szerette volna benépesíteni növényeivel.
Lannachban többnyire rabok dolgoztak, köztük szövetséges hadifoglyok és 15 Jehova tanúja nő, akiket egy közeli koncentrációs táborból szállítottak át. Az intézet magában hordozta szinte az összes SS sztereotípiát, egyszerre volt vészjósló, kegyetlen és abszurd. Steinbrecher elmondása szerint a Jehova tanúiból lett kertészek megtagadták a gyomirtást, az ugyanis ellenkezett a vallásukkal. Voltak azonban olyan foglyok is, akik kifejezetten hasznosnak bizonyultak, különösen egy brit katona, bizonyos William Denton-Venables, aki képzett botanikus volt. Brücher - ahogy az későbbi írásaiból kiderül - munkatársként tekintett a britre, akivel 1943 és 1945 között igen szoros munkakapcsolatban voltak.
A keresztezési program soha nem indult be, legalábbis Lannachban erre már nem volt ideje. A Vörös Hadsereg gyors előrenyomulásba kezdett, 1945 februárjában az SS kiadta az utasítást Brüchernek a kastély felrobbantására, a tudós azonban nem hajtotta végre a parancsot, feltehetőleg a magokban látta háború utáni karrierjének kulcsát. Denton-Venables szerepe ezen a ponton egyre zavarosabbá vált, elképzelhető, hogy a brit afféle kényszerű kettős-ügynökké vált. Bár a két férfi lojalitása látszólag elsősorban egymás irányába működött, nemzeteikkel nem sokat törődtek.
 Lannach |
Történészünk, Hossfeld szerint nem egyértelmű mit csinált Brücher a háború utáni első két évben. Ami biztos, több beszámolót is írt a tudósok átcsábítására törekvő Egyesült Államokban a magokból nyerhető étkezési olajokról. A botanikusok azonban igen alacsony prioritást élveztek a rakétatudósokkal és az atomfizikusokkal szemben, így ha Brücher egy amerikai meghívóban reménykedett, csalódnia kellett. 1947-ben mindenesetre elhagyta otthonát. Korábbi SS múltja miatt nem mozoghatott szabadon a szövetségesek által megszállt Németországban és Ausztriában, valahogy azonban sikerült visszajutnia a brit kézben levő Lannachba. Nem sokkal később egy halászhajót bérelt, amivel Stockholmba utazott.
De miért ment Svédországba? Brücher több svéd tudóst is ismert, akik a háború alatt náci szimpatizánsok voltak, köztük az akkor 82 éves Sven Hedin felfedezőt és növénygyűjtőt. Brücher egy rövid ideig Hedinnel dolgozott, 1948 novemberében azonban közel féltonnányi csomaggal elhajózott Argentínába, ahol új életet kezdett a Tucumán Nemzeti Egyetem növény genetikusaként. Itt jó néhány száműzött német és olasz tudós talált magának munkát.
Az új körülmények azonban igen csekély hatással voltak politikai nézeteire. "Amikor ismertem, értékítélete nagyban tükrözte azokét, akik a náci időszakban hatalmon voltak" - mondta Daniel Gade, az amerikai Vermont Egyetem kutatója, aki az 1970-es években került kapcsolatba Brücherrel. Brücher egy teljes évet töltött Dél-Afrikában az apartheid időszak alatt, ahol a fehérek felsőbbrendűségére keresett bizonyítékokat. Életének utolsó szakaszában egyre több érdekes megnyilvánulása volt, nyíltan szembeszállt mindenféle kábítószer alkalmazásával, ellenezve a dohányt és az alkoholt is. Gade szerint pár évvel halála előtt azzal dicsekedett, hogy egy olyan vírus kifejlesztésén dolgozik, ami képes elpusztítani a koka cserjéket. Hogy ez igaz volt-e, vagy sem, azt nem tudni, mindenesetre a drogkartellek nem nézték jó szemmel, így akár ők is véget vethettek életének.
Visszatérve azonban az ellopott magokra: Brücher csupán az egyik szereplője a történetnek. A háború után felállított szovjet állami bizottság kiderítette, hogy összességében 40 000 növénymintát vesztettek el, melyek vagy megsemmisültek, vagy elvitték a németek. Nyomozásuk és a német dokumentumok szerint Lannach mellett a magok főként a Vilmos Császár Intézet bécsi és münchebergi központjaiba kerültek.
 Egy tábla Vavilov gyűjteményéből az 1920-as évekből |
A Lannachban tárolt magok azonban ennél érdekesebb utat járhattak be. A háború után a kastély elnéptelenedett, Steinbrecher elmondása szerint pedig menekülésükkor nem vittek magukkal semmit. Hossfeld azonban talált egy levelet, amit Brücher egy német kollégájának, Theodor Herczognak küldött 1947 novemberében, melyben az állítja, hogy nemrég újra begyűjtötte a Lannachi magokat, melyek többsége már nem a kastélyban volt, hanem titokban kiültették a környező falvakba. Hossfeld véleménye szerint Brücher ezzel a gyűjteménnyel felfegyverkezve indult el Svédországba, amivel a Svéd Mezőgazdasági Tudományok Egyetemének tanára, Carl-Gustaf Thornstrom is egyetért.
Thornstrom öt svéd genetikussal értekezett, akik találkoztak Brücherrel svédországi tartózkodása alatt. Állítása szerint a genetikusok mindegyike "kimértté" vált, amikor a lannachi magok szóba kerültek. Arne Hagberg, a Svéd Magszövetség 1970-es évekbeli elnöke maga is találkozott Brücherrel argentínai emigrációja előtt. Elmondása szerint a találkozóra Brücher hozott magával a Lannachból származó anyagból, és meggyőződése, hogy ezek a magok lettek az Argentínában létrehozott új génbank alapjai. Hagberg szerint, ha a volt SS tisztnek sikerült kijutnia Németországból, akkor a minták szállítása sem okozhatott gondot számára.
Különös módon arra is sikerült bizonyítékokat találni, hogy Brücher több anyagot visszajuttatott a Szovjetunióba. Thornstrom ellátogatott Vavilov egykori intézetébe, amit ma Vavilov Növényipari Kutatóintézetnek hívnak. Itt több 1960-as évekbeli feljegyzést talált, melyek Brüchertől érkezett szállítmányokat részleteznek. Brüchert ismerve valószínűleg kényszer hatására tehette meg ezt a lépést, különösen, hogy a szovjet intézet akkori vezetője, Pjotr Zsukovszki 1958-ban felkereste a Tucumán Egyetemet.
Ugyanakkor létezhet egy brit szál is. Brücher Herczoghoz írt leveléből kiderül, hogy még mindig kapcsolatban áll Denton-Venablesszel. A levélben megemlíti, hogy egykori "munkatársa" Taylor és Venables Mezőgazdasági Magkereskedelmi Cég néven kezdett vállalkozásba. Az angol "rendkívüli korrektségről és lojális segítségnyújtásról tett tanúbizonyságot a magok újra összegyűjtésében" - írja Brücher.
A New Scientist elindult a Denton-Veanbles vonal mentén, rekonstruálva az angol botanikus háború utáni ténykedését, felkeresve a család még élő tagjait is. 1945-ben William Denton-Venables katonai érdemrendet kapott. Az indoklásban a lannachi események is szerepelnek, leírva hogyan maradt hátra Denton-Venables az oroszok bevonulásakor, hogy megóvja az "értékes mezőgazdasági anyagokat" a pusztulástól. "Denton-Veanbles búzamagok mintáit hozta magával, ami a mezőgazdasági szakértők szerint felbecsülhetetlen értékkel bírhat" - folytatja az indoklás.
Innen nézve úgy tűnhet, hogy Denton-Venables átverte cimboráját, kituszkolta a hátsó kijáraton, miközben zsebeit magokkal megtömve ő maga szépen kisétált a főbejáraton. Lánya szerint a leszerelését követően egy rejtélyes találkozóra hívták Londonba a magokkal kapcsolatban, ez a nyom azonban nem vezetett sehova. A New Scientist csapata felvette a kapcsolatot a Királyi Növénytani Kert hertfordshire-i mezőgazdasági kutatóközpontjával és a norwichi Növény Nemesítő Intézettel is, melyek a legvalószínűbb gyűjtőhelyei lehettek az országba a háborúval összefüggésben bekerült magoknak, azonban itt sem találtak semmit. Senki nem tudja mi történt az érdemrend odaítélését taglaló indoklásban említett anyaggal, illetve arról sem sikerült semmit megtudni, hogy kik voltak azok a szakértők, akik felbecsülhetetlen értékűnek mondták a magokat.
Könnyen lehet, hogy Denton-Venables saját vállalkozásához használta fel a magokat. Családja szerint pénz nélkül érkezett vissza a háborúból, hamarosan mégis virágzó üzlettel rendelkezett Chesterben. William Venables (mint kiderült a Denton név csak a hadseregben szolgált megkülönböztetésül) azonban nem sokáig élvezhette munkája gyümölcsét, 1959-ben 44 évesen agyvérzésben elhunyt, a vállalkozás pedig felszámolásra került.
Venables családja szerint William akár többször is találkozhatott Lannach elhagyása után Brücherrel. Ami bizonyos, nem sokkal a háború után titkos utazást szervezett régi fogva tartójának és barátjának meglátogatására, ezt bizonyítja az akkoriban kiváltott útlevele is. Ebből az következhet, hogy Venables elkísérte Brüchert Lannachba a magok begyűjtéséhez, ami egybecsengene Brücher Herczoghoz írt levelével, de az is lehet, hogy Venables egyszerűen csak átadta a magokat, amiket a szökésük óta magánál hordozott. Senki sem tudja miért és hogyan szervezték meg a találkozót, pontosan mikor és hol találkoztak, és mi történt egyáltalán. Ez a végső rejtély, aminek a megoldását valószínűleg végleg magukkal vitték a sírba.
Az orosz növénytani gyűjtemény eltulajdonítása nem egyedi eset Hitler stratégiájában. A Hadsereg Földtani Hivatala (Wehrgeologenstellen) rendszeresen begyűjttette a térképeket, könyveket, jelentéseket a megszállt országok könyvtáraiból, múzeumaiból, hivatalaiból, de még a magángyűjteményekből is. Ezekben jellemzően az előrenyomuláshoz hasznos adatokat kerestek, víztani jelentéseket, stratégiai ásványokat, valamint az úthálózatokról és a domborzatról szóló információkat, de bármit szívesen láttak, ami a katonai geológiát szolgálta.
1941-ben von Ribbentrop parancsára az összes tudományos intézetet, könyvtárat és egyéb szóba jöhető helyet aprólékosan átfésülték és minden értékes, vagy annak vélt anyagot magukkal vittek a katonák. Ezt a tevékenységet a későbbiekben az Einsatzstab Reichleiter Rosenberg, röviden ERR vette át. Az azonnal felhasználható anyagokat megtartották, a stratégiai értékű, más országok megszállásának tervezéséhez felhasználható anyagokat pedig Berlinbe küldték. Az érdektelennek tartott könyveket és térképeket tömítésként, a sáros utakon a járművek kerekei alá töltelékként, vagy a táborokban tüzelőként használták fel.
A Berlinbe került anyagok többségét egy sóbányában tárolták, a németországi Heringenben, amit George Patton tábornok katonái fedeztek fel 1945-ben. A gyűjtemény nagy része végül az USA Földtani Intézetének Könyvtárába került, ahol jelenleg Heringen-gyűjtemény néven tárolják.
Gyanús nekem ez az egész...
