A Cassini űrszonda a Szaturnusz Iapetus holdja feletti szilveszteri átrepülése közben készített felvételei megdöbbentő felszíni jegyeket tártak a tudósok elé, ami szinte azonnal tudományos vitát robbantott ki a hold eredetét illetően.

Az egyik ilyen jegy egy hosszú keskeny gerinc, ami szinte pontosan a Iapetus egyenlítőjén fekszik, megfelezve a hold teljes sötét féltekéjét, egyes helyeken 20 kilométeres magasságba nyúlva. Kiterjedése a középső rész mentén széltől szélig több mint 1300 kilométer. A Naprendszer egyetlen holdja sem rendelkezik ilyen érdekes geológiai jellemvonással. Helyenként a gerinc hegyekből áll. Magasságában felveszi a versenyt a Marson található Olympus Monsszal, ami megközelítőleg háromszor magasabb a Mount Everestnél. Ez mindenképpen meglepő egy olyan kis égitest esetében, mint a Iapetus, ami méretét tekintve körülbelül ötöde a Marsnak.


Az Iapetus a szó szoros értelmében egy kétszínű hold. Az uralkodó félteke olyan sötét, mint egy friss szurokkal borított utca, a fehér félteke pedig egy hófödte tájra emlékeztet. A Cassini felvételei - melyek olyan részeit is felfedték a holdnak, amit korábban még soha nem láthattunk - tollszerű fekete sávokat mutatnak a sötét és a világos félteke határmezsgyéjén, ami arra utal, hogy a sötét anyag valahonnan ráhullott a holdra. A vélemények megoszlanak arról, hogy vajon a sötét anyag a Iapetus belsejéből vagy a holdon kívülről származik-e. A felvételeken krátereket is felfedezhetünk a határ közelében, melyek világos falai a sarkkör, sötét falai pedig az egyenlítő irányába néznek.

A Cassini legközelebb csak 2007 szeptemberében veszi újra közelről szemügyre a holdat, az akkori átrepülés felvételei azonban felbontásukat tekintve százszor jobbak lesznek, mint a most elemzés alatt állók. A kutatók remélik, a nagyobb részletesség fényt derít az elképesztő jegyekre és választ ad arra a kérdésre, mely szerint a hold vulkanikusan aktív volt-e a múltban.

1400 kilométeres átmérőjével a Iapetus a Szaturnusz harmadik legnagyobb holdja, amit a szonda névadója, Jean-Dominique Cassini fedezett fel 1672-ben, ő volt az első, aki helyesen vonta le a következtetést a féltekék eltérő színéről. Az első felvétel a holdról készült eddigi legjobb színes felvétel, ami azért is fontos, mert így elkülöníthetők az árnyékok a valós sötét felszíntől - utóbbi barnás árnyalatú, míg az árnyékok feketék. Ezen a felvételen a sötét terület északi része látható, valamint az átmeneti zónák a világos felszínbe a felső északi szélességi fokoknál. Az átmeneti zónában a felszínt nagyjából észak-dél irányú sötét anyagsávok tarkítják. A felvétel december 31-én készült 172 900 kilométeres távolságból, eredeti felbontása pixelenként 1 kilométer, amit a duplájára növeltek a felszíni jegyek jobb láthatósága érdekében.


A második felvétel látható fénynél készült és négy fotóból áll össze. Itt is egy sötét, kráterekkel megszórt terület látható, az úgynevezett Cassini Régió, ami szinte a teljes féltekét lefedi. A kép középpontja a hold egyenlítőjén és nagyjából a 90. nyugati hosszúsági fokon található. Az egyenlítő mentén a sötét lerakódás mindössze 4 százalékos vizuális reflektivitást tesz lehetővé, ezért ott az anyag egy egyenletesnek tűnő bevonatot képez, ezzel szemben a 40. hosszúsági foknál a sark közelében a felszín átmegy egy sokkal világosabb, jeges területbe, ahol a legfényesebb jeges anyagok 60 százalék feletti fényvisszaverő képességgel rendelkeznek. Az egyenletesnek tűnő sötét területek alaposabb vizsgálata kimutatta, hogy ott is megtalálhatók az észak-dél irányú anyagsávok, melyek több tíz kilométeres hosszúságot is elérhetnek.

A korong közepe felett látható egy ősi, 400 kilométer széles becsapódási kráter, amit számtalan frissebb, kráter pettyez. Itt látható a hold egyik legegyedibb jellegzetessége, az egyenlítőn húzódó gerinc. A baloldali horizonton a gerinc csúcsai elérik a 13 kilométeres magasságot is. A gerinc eredete még magyarázatra vár, akárcsak a Cassini Régió eredete is, ami régóta vita téma a tudósok között. Egyes elméletek szerint a sötét anyag a hold belsejéből tört a felszínre, mások szerint a Szaturnusz más holdjairól került oda, a Cassini szonda felvételei egyik eshetőséget sem zárták ki.


A harmadik és negyedik felvétel - klikk a képekre a nagyobb változathoz
A harmadik, szinte már szürreális felvételt a Cassini 123 370 kilométeres távolságból készítette. A képen nem a Nap, hanem a Szaturnusz fényével megvilágított holdfelszín látható, ez az eddigi legnagyobb felbontású felvétel a Iapetusról. A napsütötte oldal 1 másodperces expozíciós idejéhez képest ez a felvétel 82 másodpercet igényelt.

A negyedik egy háromdimenziós felvétel, amit két Cassini fotóból állítottak össze. Ez főként a Iapetus gömbalakját és a hold topográfiáját hivatott bemutatni. Ezen a felvételen is megfigyelhető az egyenlítői gerinc, ami egyes tudósok szerint összefüggésben van az uralkodó félteke sötét anyagával.


Az ötödik és hatodik felvétel - klikk a képekre a nagyobb változathoz
Az ötödik képen megfigyelhető hogyan vált át a Cassini Régió sötét, kráterekkel erősen tarkított felszíne egy világos, jeges területté.

Végül a hatodik felvételen egy hatalmas földcsuszamlás látható szintén a Cassini Régióban. A földcsuszamlás anyaga látszólag egy 15 kilométeres magasságú meredek lejtőről omlott le, ami egy ősi 600 kilométeres becsapódási kráter peremét alkotja. A földcsuszamlás gyakori jelenség a bolygókon, mint a Föld és a Mars. A NASA Galileo küldetése korábban már figyelt meg hasonló földcsuszamlást egy jeges égitesten, a Jupiter Callisto holdján. A tény, hogy a Iapetus földcsuszamlása a kráter peremétől számítva több kilométert tett meg, arra enged következtetni, hogy a felszín anyaga rendkívül finom szemcsékből áll.