Sokan talán el sem hinnék, hogy az emberiség még soha nem volt olyan tevékeny az űrben, mint ma, és több mint 8000 műhold és egyéb nagyobb objektum kering a Föld körül jó pár kisebb űreszköz társaságában.

Ezek között sok egyéb mellett találhatunk elhasználódott űrjármű-fokozatokat, lencsevédőket, segédhajtóműveket, sőt még atomreaktor-magokat is. Az atomi oxigén, a Nap hője és a sugárzás által előidézett anyagkopás egyre több problémához vezet. Több mint 124 műhold széthullását igazolták vissza, de ennél jóval többre becsülik a tényleges mennyiséget, amit általában robbanások és ütközések okoznak, miközben arról sem szabad megfeledkezni, hogy az alacsony földközeli pályán keringő műholdak hivatalos élettartama mindössze öt év.

Több tanulmány is figyelmeztetett már, hogy az alacsony földközeli pálya nem tekinthető végtelen térnek és jóval körültekintőbb bánásmódot igényel. Szükség van tehát valamilyen hulladékcsökkentési lépésre a hasznavehetetlen műholdak jelentette probléma megoldásához.


Az űrhulladék elhelyezkedése a NASA mérései alapján
Athur C. Clarke pontosan ezt a problémát boncolgatta, amikor 1978-ban megírta regényét a képzeletbeli űrfelvonóról a Paradicsom Szökőkútjai címmel. A Tisztogatási Hadműveletnek elnevezett részben azt javasolja, hogy az összes műholdat többletüzemanyaggal kellene ellátni, melyek ennek segítségével képesek lennének életük végén egy magasabb, temetőpályára küldeni magukat.

Sajnos ezzel az a gond, hogy nem csupán a többletüzemanyagot kell feljuttatni az űrbe, de egy olyan irányító és rakétarendszert is, ami a kilövést követő évek multán is képes megfelelően üzemelni. Ezen felül a temetőpályák csupán magasabbra helyezik a műholdakat, ahol a mikrometeoritok lassan apróra darabokra zúzzák ezeket az objektumokat, a törmelékek pedig fokozatosan visszaszivárognak az alacsonyabb pályákra, és minél kisebb valami, annál nehezebb összeszedni. Persze a többletüzemanyaggal lefelé is lehetne mozgatni a műholdat, de ehhez megint kell a működőképes rakéta és az irányító rendszer, de ha bármelyik meghibásodik a műhold működési ideje alatt, akkor esélytelen az űreszköz biztonságos elmozdítása.


A kábel élettartama végén lehúzná a műholdat a légkörbe, ahol az elég
Sokkal praktikusabb és megbízhatóbb lenne a problémát rögtön a kezdeteknél megoldani, írja Bill Christensen a SPACE.com oldalain. A TUI által szabadalmaztatott terminátorkábel alkalmas lenne a probléma kezelésére. A jelenleg még fejlesztés alatt álló eszköz alacsony költségű, kis tömegű és megbízható módot kínál az objektumok alacsony földközeli pályáról történő eltávolítására. A szerkezet nem más, mint egy 5 kilométeres elektrodinamikus kábel és egy tekercs.

Kis helyen is elfér

A terminátorkábelt már a műhold építésekor hozzácsatolják a szerkezethez. Miután az űreszközt fellőtték és beüzemelték, a kábel inaktív marad, csupán időszakonként ellenőrzi a műhold állapotát és várja az aktiválási parancsot. Ha pályáról lehozásra parancsot kap, az 5 kilométeres kábel működésbe lép. A kábel kölcsönhatásba lép az ionoszferikus plazmával és a Föld mágneses mezejével, hatására áram jön létre a kábel mentén, így húzóerő keletkezik, ami fokozatosan lehúzza az űrjárművet, míg az el nem ég a Föld légkörében.

A módszer hatékony és mindenek mellett gyors, összevetve a természet munkájával, ami például a 775 kilométeres magasságban keringő Orbcomm1-et 100 év alatt juttatja vissza a légkörbe, míg a kábellel ez mindössze 11 napig tartana. Nagyobb magasság esetén ezek az értékek még élesebbek, az 1390 kilométeren keringő GlobalStar megközelítőleg 9000 év alatt tűnik el a világűrből, a terminátorkábel ezt 37 nap alatt oldaná meg.

A TUI biztató fejlesztési és finanszírozási múltra tekinthet vissza. A vállalkozást 1994-ben indította el Dr. Robert L. Forward, ami tavaly közel másfél milliárd dollárt nyert a NASA-tól, valamint idén júniusban további 230 000 dollárt a DARPA-tól kifejezetten az űrkábel-technikák megalapozására. A cég szeptemberben végrehajtotta az első sikeres nullagravitációs teszteket mikrogravitációs környezetben.