Ha rettegni akarsz... az Outlast a te játékod

Sokszor van olyan eset, hogy nagyon várunk egy-egy alkotást és végül igen komolyan csalódunk. Épp ezért vártuk kicsit félve a Red Barrels első alkotását, mely az előzetesek szerint igen ütősnek tűnt, de azért megvártuk az Outlast megjelenését. Megérte.

Mit lehet kihozni egy megszokott sablonból? Adott egy régen bezárt elmegyógyintézet, mely a legendák szerint közel sem annyira lakatlan, mint azt elsőre gondolni lehet. És persze felbukkan hősünk, a kalandor riporter, Miles Upshur, aki szeretné kideríteni a '71-ben bezárt épület rejtélyeit.

Azt már az elején le kell szögezni, hogy az Outlast egy nagyon profi munka, ami annyira nem meglepő, hiszen a csapat olyan emberekből áll össze, akik anno a Prince of Persia: Sands of Time, Uncharted és Splinter Cell szériákon dolgoztak. Bár ezek egyike sem nevezhető horrornak, de valahogy mégis nagyon összekapta magát az összes résztvevő. A sztori és maga a játékmenet sem az a tipikus horror, inkább thrillernek nevezhetnénk. Szóval nem egy A bolygó neve: halál vagy A dolog szintű rémisztgetésre kell számítani, hanem inkább A barlang vagy a Rec klausztrofóbiás élményei várnak ránk.


Ez egyébként már rögtön az első lépéseknél ki is derül. Miután egy ajtó becsapódik előttünk, más útvonalat kell keresnünk a tovább jutáshoz. Így jutunk ki egy ablakon, ahol a Mirror's Edge játékmenetére hasonlító ügyességi részhez jutunk. Az ajtónyitásoknál pedig az Amnesia megoldásai köszönnek vissza, azaz berúghatjuk azt vagy megpróbálhatjuk csendben feltörni a zárat és halkan bejutni.

Másban is hasonlít az Amnesia sorozatra az Outlast. Nincs fegyverünk. Hősünk egyetlen eszköze a kamerája, melynek éjszakai módjával láthatjuk nagyjából az, hogy mi is van a sötétségben. Mert bizony egy 1971 óta lezárt épületben már nem nagyon van áram és legtöbbször a kintről beszűrődő holdfény világítja meg az utunkat.

Így hősünk egyedül sebességére és eszére számíthat. Ha meglátunk egy ellenséges lényt, akkor bizony fel kell húzni a nyúlcipőt és rohanni, ahogy csak tudunk. Ha ez sem segít, akkor pedig kamera lekapcs és be kell húzódni a sötétbe. Mert ami elsőre az ellenfelünknek tűnik, az később legjobb barátunkká válik.



Ám a Red Barrels fejlesztői nem szeretnék, ha mindenki csak lopakodna, így a sztori során két alkalommal rákényszerítenek minket arra, hogy más módszert vessünk be a játékmenetbe. De mivel nem akarjuk lelőni a poénokat, így erről többet nem árulunk el. Ráadásul a többi feladványt is többféle módon oldhatjuk meg, szóval a változatosságra nem lehet panasz.

Őszintén be kell vallanom, hogy az idei év egyik legfélelmetesebb és legizgalmasabb élményét okozta az Outlast. Remélhetőleg egyre nagyobb teret kapnak az ilyen független alkotások, melyek nincsenek "agyonhájpolva", reklámozva... egyszerűen csak majdnem tökéletesek a saját műfajukban. Kétségtelenül az év egyik legjobbja.