Az internet a hatalom kontrollja ellenére is a legszabadabb kínai médiává vált, és sok felhasználó a hálón tiltakozott amiatt, hogy a sajtóban elhallgatták őket. Ambivalens folyamatok zajlanak Kínában.

Alaposan feladták a leckét az elemzőknek az utóbbi hetekben a kínai belpolitika és média megnyilvánulásai. Az egyik oldalon a keményvonalasok növekvő befolyását tükröző hatósági intézkedések sorozata, számos jogász és értelmiségi rövidebb-hosszabb ideig tartó őrizetbe vétele, a kormányt nyíltan bíráló, világszerte ismert Aj Vej-vej avantgárd művész ismeretlen helyen történő fogva tartása gazdasági bűncselekmény gyanújával, szigorú új internet-ellenőrzési szabályozás, továbbá hazafias kampányok. A másikon Ven Csia-pao miniszterelnök ismételt nyilatkozatai a politikai, gazdasági és igazságügyi reformok szükségessége, a független gondolkodás és a kreativitás ösztönzése mellett, és néha hasonló hangok a médiában is. Az utóbbi, liberálisabb megnyilvánulásokra jobbára csak Kína határain kívül figyelnek fel, a jelek szerint nem befolyásolják a mindent eldöntő pártvezetés politikáját.

A párizsi Le Monde azt emelte ki, hogy "a liberális tábor a represszió ellenére megpróbálja hallatni a hangját". Az amerikai The Wall Street Journal szerint növekszik a távolság Ven és szövetségesei, illetve a nagyobb szigort, több utasítást szorgalmazó és kevesebb párbeszédre hajlandó másik szárny között. Ven úgy érezheti, lépnie kell, ugyanis jövőre a 68 éves politikusnak a távoznia kell posztjáról. A hongkongi Asia Times viszont "üres beszédnek" minősíti Ven szavait, és egyfajta szereposztásnak állítja be a Pekingből érkező eltérő hangnemű nyilatkozatokat.

Persze rég elmúltak már azok az idők, amikor Kína megértéséhez csak a sinológia adott kulcsot: protokolllisták tanulmányozása, ki milyen tényleges helyet foglal el éppen a hierarchiában, a hivatalos szövegekben kötelező formulák változásainak követése, a sajtómegjelenések gyakoriságának és helyének megfigyelése, stb. A politikai élet és a társadalomelemzési gyakorlat modernizálódott, az internet és a külvilággal való intenzív kapcsolat előmozdítja az információ bővebb áramlását. Külföldi megfigyelők számára a szereplőkkel és kínai elemzőkkel való közvetlen párbeszéd is elősegíti a betekintést.


De a régimódi politikai sinológia nem vált okafogyottá. Kimutatta például, hogy Ven miniszterelnök tavaly nyár óta - javarészt külföldön - elhangzott számos olyan nyilatkozatát, amely a politikai reform és változások, a korrupció elleni fokozott harc és a nagyobb demokrácia mellett foglalt állást, a kínai hivatalos média zöme alaposan megkurtította, vagy nem is közölte. Ezek a nyilatkozatok főleg az interneten keringtek, amely a hatalom kontrollja ellenére is a legszabadabb kínai médiává vált, és sok internetező a hálón tiltakozott amiatt, hogy a sajtóban elhallgatták őket. A kínai akadémiai közösség által élvezett nagyobb mozgásszabadságot - vagy tagjainak nagyobb bátorságát - mutatja ugyanakkor, hogy vezető értelmiségiek Pekingben is nyilatkoznak nyugati tudósítóknak a társadalmi problémák kezelését illető, egymástól eltérő nézeteikről.

Így például Hö Vej-fang, a pekingi egyetem jogi karának professzora cikket próbált megjelentetni az igazságszolgáltatás Csungking városában tapasztalt visszaéléseiről, ami azért is merész vállalkozás volt, mert éppen ennek a délnyugat-kínai metropolisznak a pártvezetője, Po Hszi-laj indított nemrég látványos, keményvonalas "vörös kampányt" (például hazafias vörös dalok éneklésére szervezett mozgalommal). A korábban legnyíltabbnak ismert vezető lapok közül három elutasította a bírálat közlését, végül csak egy sanghaji újság merte lehozni. Hö elmondta a Le Monde-nak, hogy a kínai "liberálisok", azaz a rugalmasabb politika hívei általában sokkal nehezebben tehetik közzé álláspontjukat, gyakran éri őket az a vád, hogy a Nyugat eszközei és Kína ellenségei.

Akadnak azonban feltűnést keltő kivételek is. Így például április 28-án éppen a Zsenmin Zsipao hasábjain jelent meg egy írás, amely már mottójában is egy (tévesen) Voltaire-nek tulajdonított mondást idézett: "Nem értek egyet azzal, amit mond, de mindhalálig küzdenék azért, hogy joga legyen elmondania". A lap publicistája azt hangoztatta, hogy Kína "történelmi fordulat előtt áll, amelyben a sokféleség lesz a jólét titka", és elítélte azokat, akik "hatalmukat a más véleményen lévők elnémítására használják fel".

Az 1966-76-os "kulturális forradalom" előzményeinek ismerői jól emlékeznek még: a tíz évig tartó hatalmi harc előzményei közé tartozott az is, hogy a sajtó hatalmi pozíciót jelentett: a különböző párton belüli irányzatok által ellenőrzött lapok vagy az egyik, vagy a másik képviselőinek nyilatkozatait közölték mindaddig, amíg Mao Ce-tung támogatói felül nem kerekedtek, és el nem hallgattattak minden más erőt. Ez persze csak formai hasonlatosság, és a Le Monde is leszögezi, hogy olyasfajta törésre sem lehet következtetni a kínai vezetésben, mint amilyen az 1989-es Tienanmen téri eseményeket előzte meg. A lap szerint azonban a maoista emlékek újbóli divatja és az "anakronisztikus repressziós módszerek" igen rossz érzést keltenek a társadalom és a párt legliberálisabb elemei körében, akik a hatalmi elit egy részének tulajdonítják a hivatalos vonal megmerevedését.

A kínai társadalom ma elég nyitott ahhoz, hogy ezek a viták nyíltan - ha nem is magától értetődően - tükröződjenek, ám az egypártrendszer jellegéből következően nehéz felmérni, hol ér véget az eszmék vetélkedése, és hol kezdődik a hatalmi harc. Amikor pedig a miniszterelnök sem kap mindenhol sajtót, óhatatlanul ismét szerepet kap a politikai sinológia. Már csak azért is, mert az őrségváltásra kijelölt következő pártkongresszusig már csak egy év van hátra, és az ilyen időszakokban a kínai politikai élet - a harmónia mindent felülíró követelménye mögött és ellenére is - óhatatlanul zártabbá válik.