Féner Tamás fotóművész a napokban ünnepelte 70. születésnapját. Sokoldalú ember, riporter, szociológus, szerkesztő, rangos szakmai díjak birtokosa, aki már bő öt évtizede van ezen a pályán. Kérdésekre válaszolva a fotózás mai átalakulásáról beszélt, amely a képet hovatovább a kommunikáció meghatározó fontosságú eszközévé teszi.

A médiaszakértők által jól leírt paradigma- vagy korszakváltásról van szó, amikor a lineáris, vagyis a szövegre alapozott társadalom helyébe a sík társadalom lép, amely a képen alapul. Mindenről képeket várnak az emberek, hovatovább magáról a Bibliáról is. Most vált igazán demokratikussá a fényképezés, hiszen mindenki készíthet képet - bár ez nem ugyanazt jelenti, mint régen. Illúzió azonban, hogy most már korlátlanul lehet fotózni, mert igaz ugyan, hogy manapság nem kell film a fényképezéshez. Ám ettől még nem lesz olcsóbb is ez a tevékenység, mert a digitális gépeket részben fizikai, részben erkölcsi avulásuk okán akár két-három évenként cserélni kell" - figyelmeztet Féner Tamás, aki szerint a másik gond az új technikával abból adódik, hogy a fényképezés technológiai lehetőségei messze meghaladják azt a koncepciót, amellyel a képet készítik. A felvételt már a készítés pillanatában közszemlére lehet tenni.

A képi minőséget az egyik oldalon tehát a tömeges fotótermelés, a másikon az egyidejűség befolyásolja - ezek új és korántsem csak üdvözlendő jelenségek. "A fotózás régen rejtélyes folyamat, bűvészkedés volt, a fotós fekete kendő alá bújt, élesre állított - ma mindez megszűnt. Azelőtt még a hivatásos fotós számára is torok­szo­rí­tó izgalmat jelentett, hogy amikor előhívják a filmjét, lesz-e rajta valami. A most özönlő képtömeggel más a baj: Korlátlan, kezelhetetlen, szerkeszthetetlen, karban­tart­ha­tat­lan és kivá­laszt­ha­tat­lan" - sorolja a fosztó­kép­zős jelzőket. "Harminchat képet - ennyi kocka van egy tekercs 35 milliméteres filmen - fel lehet dolgozni, ki lehet belőle választani a megfelelőt, 300-ból már legfeljebb mátrix-elv alapján, mondjuk minden tizenötödiket használnak, a többit eldobják."

A hivatásos fotós számára a korszerű gépek hátán lévő kis képernyő, amelyen megjelenik a kép, kétes jótétemény. "A fotós vadul nézi, mint csinált egy másodperccel korábban, és rögtön arra gondol, hogy az eredményt a következő időpillanatban továbbítani kell a szerkesztőségbe vagy a televízióhoz, a felhasználóhoz. Így elveszti az élő kapcsolatot magával a történéssel. Henri Cartier-Bresson, a francia fotó klasszikusa azt mondta, hogy a fényképezés előtt is, utána is lehet gondolkodni, de közben nem, mert a fotózással együtt kell élni, meg kell ragadni a pillanat varázsát. Ez a varázs törik meg, mert állandóan a képernyőt kell bámulni" - vázolja a dilemmát Féner Tamás.

A csak elektronikusan rögzített képek sorsát még bizonytalanabbnak látja, mint a filmen tároltakét. "Hiába tanul meg manapság a nagymama is számítógépet kezelni: még ha meg is őrzi, el is menti számítógépre vagy lemezre a neki küldött családi fotót, a számítógép elavul, 10-15 év múlva a CD-ről is újra kellene írni a felvételt - de ki fogja ezt megtenni? Régen a családi fotó ott volt az imakönyvben vagy a sublót mellett. A digitális korral meg fog szakadni a társadalom vizuális kontinuitása: nem azért, mert nincs pénz, hanem mert ennek nincs meg a kultúrája, a hagyománya, a termelési módja."

"Igaz, az 1960 előtti, nitrát alapú filmre is megsemmisülés vár, de az ezután megjelent műanyagalapú filmen biztonságban voltak a felvételek. Az 1990, de főleg az 1995 után készülő képek zöme viszont elvész, mert amit nem használnak fel azonnal, azt a szerkesztő törli az elektronikus memóriából, eldobja. 1956-ról még sok eldugott vagy fel nem használt filmes anyag kerül elő, ezeket elő lehet venni a korról folytatott új kutatásokhoz - napjainkról ilyen tartalék nem fog fennmaradni."

A múltba tekintve örömmel üdvözli viszont Féner Tamás hogy a művészi fotózás - amelyben a külföldre kényszerült magyar mesterek, mint Brassai, Capa, Kertész, Reismann, Munkácsi a legnagyobbak között vannak - mára mind elismertebb világszerte. Jó, hogy Magyarországon is mind nagyobb rangja és ára van a vintage - az eredeti negatívról készült korabeli - felvételeknek, bár ez a folyamat csak most kap erőre. A művészi fotó jövője? Féner Tamás a fényképszerű és a festői ábrázolás útját különbözteti meg, mindkettőnek van jogosultsága. A sajtófotó holnapjáról nem óhajt találgatásokba bocsátkozni, hiszen már nyakunkon az online fotó is, amelynek ismét csak új törvényszerűségei rajzolódnak ki és formálódnak.

Saját munkásságáról szólva a fotóművész az általa mindig szem előtt tartott szociológiai célt tartja fontosnak, az emberi közösségek megörökítését (amiről számtalan riportja mellett több méltán híres kötete tanúskodik). Módszeréről szólva pedig annak fontosságát, hogy azok, akiket lencsevégre vett, elfogadták a jelenlétét, esetleg éppenséggel meghívták azokhoz az alkotási fázisokhoz, amelyekről tudták, hogy őt különösen érdeklik, foglalkoztatják. De büszke arra is, hogy a 30 éve általa megörökített bányász, akinek tárnáját nemrég bezárták, neki mondta el gondját: "Apám, most mi lesz velünk?". Ez többet jelent számára, mint kiállításainak megnyitóin hajlongani (amire különben több tucat megtisztelő alkalma volt határokon innen és túl).

És mit üzen a mester azoknak, akik most veszik kezükbe a kamerát? A válasz: Higgyék el, hogy fényképezni jó, hogy a fényképezés örömszerző tevékenység!"