Figyelõnet
Tavaszi digitális fényképezőgép-mustra
Nemrég zárult az év legnagyobb amerikai digitálisfényképező-kiállítása és -vására, a PMA (Photo Marketing Association). A hagyományos tavaszi esemény általában elég jó előrejelzést ad az egész év választékára.
Madártávlatból nézve a digitálisfényképező-piac valamiféle átrendeződésen megy át: a felső kategóriás kompakt gépek helyét átveszik az olcsóbb tükörreflexesek. Ez logikus folyamat (ritkaság ezen a piacon). Valóban, aki fejlettebb fényképészeti szolgáltatásokra vágyik, netán olyan képet szeretne készíteni, amilyet ő akar, nem olyat, amilyet a gép tud, annak pont megfelel egy nagy érzékelős, cserélhető optikás, de "okos" automatikával is rendelkező újmódi, olcsóbb (6 - 800 dolláros) DSLR (digitális, tükörreflexes).
Ugyancsak a felsőbb kategóriás kompakt gépek életterét veszik el a nem cserélhető optikás, ám cserében 7 - 15-szörös optikai nagyítással rendelkező ("superzoom") gépek. Ha ugyanis a vásárló az egykezes, egykattintásos fényképezésnél többet kíván, akkor ebben a szolgáltatás- és árkategóriában jobb ajánlatokat kap, mint a "klasszikus" kompakt felsőházban.
Alulról pedig a mobiltelefonok szorítják ki az olcsó és egyszerű gépeket. A mulandó élményrögzítés eszköze ugyanis a kamerás mobil, különösen a 30 alatti korosztályban. Erre az igényre tovább erősít például a Sony Ericsson a fényképezőgépektől ideszármaztatott Cybershot márkanévvel, egyértelműen utalva arra, hogy fotografikus szolgáltatásokat nyújt. Ami természetesen nem teljesen igaz, mert még kisebb az érzékelő, nem lehet szó optikai minőségről a maximum 3 mm átmérőjű "lencsék" esetében, és a minden ésszerű határon túlmenő tömörítés is rontja a képet. Felsejlik egy olyan közeljövő képe, amelyben a "fényképezőgép" szó számottevő fotografikus képességeket felmutató és egyben okos, sok különféle körülményhez alkalmazkodni képes terméket jelent majd.
A digitális fényképezőgép méretét alapvetően a lapkaméret és a megcélzott optikai minőség határozza meg. Minél nagyobb a lapka és minél magasabb az elérni kívánt minőség, annál nagyobb a gép. Ma a legtöbb egyszerű és közepes gép az 1/2,5" és az 1/1,8" lapkaméreteket alkalmazza, mert ehhez a mérethez szerkesztették meg az optikákat, a jelenlegi gépgeneráció előtt esetleg több évvel.
A hozzáértőknek nyilvánvaló: ahogy növelik a képpontszámot, úgy csökken az elemi érzékelőcellák mérete, ami hatványozottan csökkenti a lapka elektronikus minőségét. Ezt a romlást a képfeldolgozó elektronikával és szoftverrel valamelyest ellensúlyozni lehet, de a rossz lapka miatt mindenképpen csökken a kép részletessége. Ma a 7 - 8 - 10 Mpx-es, 1/2,5"-es lapkájú gépekből legföljebb 4 - 5 Mpx-nek megfelelő részletességű képet lehet nyerni. A DSLR-ek az érzékelő mérete és a gondosabban tervezett (drágább...) optikák miatt sokkal jobb minőségű képeket készítenek, mint akár a kompakt, akár a superzoom gépek.
A 2007-es év új szolgáltatása az arcfelismerés (face detection, FD). Tavaly hozott ki a Fujifilm két ilyen típust (az S6500fd "superzoom" és az F31fd kompakt gépet), amelyek a képmezőben felismert arcokra állítják az élességet és az expozíciót - ha a szolgáltatást bekapcsoljuk. Ezen el lehet merengeni egy kicsit: a fényképezőgépbe épített számítógépek teljesítménye elegendően nagy lett ahhoz, hogy valós időben, ipari szinten megoldjanak mintafelismerési feladatokat - amelyekért néhány éve a katonai rendszerek éltek-haltak. Mindenesetre az idén több (sok) ilyen gép fog megjelenni, így a 10 vagy kevesebb fős csoportképeket még nehezebb lesz ezután elrontani.
Egyre több "háztartási" fényképezőbe építenek képstabilizátort - ami a "superzoom" gépekben kötelező is. Arra viszont figyelni kell, hogy a képstabilizálás nem feltétlenül jelent valamilyen mechanikai vagy ügyes elektronikus eszközt: a rendkívül magas érzékenységet - 1000 ISO fölött - szintén ezekkel a szavakkal adják el. Valami igazság lehetne benne, mert ha működne, akkor rövidebb időket lehetne exponálni sötétben is.
Sajnos a kisméretű érzékelők a normál értéktartományban is (200 - 1000 ISO) olyan zajosak, hogy a még érzékenyebb beállítások legfeljebb emlékfelidéző célokra alkalmasak, nyomtatásra nem. Azért szólunk, mert az 1000 ISO fölötti érzékenységek szintén egyre több gépben jelennek meg, például a sok képpont egybevonásával (magas ISO-állásban alacsonyabb a képpontszám), vagy egyéb praktikákkal - de a szolgáltatás kizárólag nagy, APS-C vagy még nagyobb méretű érzékelők esetében használható.
A fent megfogalmazott trendet a PMA-ra kihozott Nikon D40X típusú gép alapján ismerte fel a világ: 800 dollárért kapható egy 10 Mpx-es, cserélhető objektíves, nagy érzékelőjű gép. Csak emlékeztetőül, a D200-at már egy, a profi szintről népszerűsített típusként hozták ki, szintén 10 Mpx-es - de akkor 1500 dollár volt az ára. A Canon a táplálkozási lánc csúcsán újított az EOS-1D Mark III típussal, amelynek fő jellemzője a 10 kép/mp, igenám, de ez a tíz kocka 10 Mpx-es, és RAW-formátumú! Egyéb jellemzői a már megszokott tömítettség - és a profi gépeken egyelőre szokatlan, 75 mm-es LCD.
Egy másik Canon-innováció, a PowerShot TX1. Amely végre egy rendes válasz arra, ha már a videósok 10 éve kitalálták, hogy milyen elrendezés ad biztos egykezes fogást egy képrögzítő eszköznek. Akkor miért nem ilyenek a fényképezőgépek? A válasz: csak. Néhány kevésbé neves gyártó hozott már ki videokamera-formájú fényképezőt, most hogy a videófelvétel kötelező lett a fényképezőkön, a Canon elérkezettnek látta az időt egy hibridkészülékre. 500 dollárért az egyébként 7 Mpx-es TX1 1280x720-as HDTV-felbontásban rögzít videót, a 10-szeres zoom használható videózáskor (figyelem, ez nincs minden fényképezőgépnél így!) Mintegy mellesleg a TX1-ben szintén van arcfelismerés, és optikai képstabilizátor. Viszont a kis memóriakártya-méretek miatt a tömörített állomány nehezen szerkeszthető.
Az Olympus is erősíti a D40-nél felismert trendet az E-410-es új típussal: szintén 10 Mpx-es, szintén 800 dollár az induló készlet azzal a géppel, amely a 4/3-os rendszerű, cserélhető objektíves vonulat minden lényeges tulajdonságát hordozza. Ez itt a tükörreflexesség ellenére folyamatos, valósidejű megtekintést (live view-t) jelent az LCD-n, amit a többi tükörreflexes gép nem nyújt (expozíciókor elsötétedik az LCD és a kereső is).
Mintegy mellesleg felfrissítették a komolyabb vonalat is az E-510-zel. Az Olympus eddig egyetlen partnere a 4/3-os rendszerben a Panasonic, amely nem gépet, hanem két Leica objektívet jelentett be a PMA 2007-en: egy nagylátószögűt és fényerejűt (25 mm F1,4-est) 750 (!) dollárért, és egy 10-szeres zoomost (28-300 mm, F3,5 - 5,56) saját stabilizátorral azoknak, akik keveslik a DSLR-eknél általában 5 alatti nagyítás-átfogást. Árat nem mondtak. A 4/3-os objektívek szabványosak a rendszeren belül, tehát az Olympushoz is használhatók. A Sony pedig felváltotta a Cybershot DSC-H2 és H5 modelleket a 8 Mpx-es H7 és H9-es modellekkel, amelyek az 1 millió pluszképponton kívül megkapták az arcfelismerést, a H9 pedig ezen kívül a 75 mm-es, felhajtható LCD-t.
Végül megemlítünk még egy trendet, amely a Panasonic márkához kötődik: az idén már csak olyan gépet érdemes venni, amely fogadja (írja és olvassa) a 4 - 8 s majdan 16 GB (gigabájt!) kapacitású FAT 32 fájlrendszerű SD-kártyákat. Egyre-másra jelentik be a kártyagyártók az SDHC típusokat, így a fényképezőgép-gyártók sem tehetnek mást. Amelyek nem kötődnek valamely más kártyaformátumhoz (ahogy a Sony a MemoryStickhez, Olympus az xD-hez), azok bizonyosan kihozzák az SDHC-s típust - ha még eddig nem tették volna meg.
Madártávlatból nézve a digitálisfényképező-piac valamiféle átrendeződésen megy át: a felső kategóriás kompakt gépek helyét átveszik az olcsóbb tükörreflexesek. Ez logikus folyamat (ritkaság ezen a piacon). Valóban, aki fejlettebb fényképészeti szolgáltatásokra vágyik, netán olyan képet szeretne készíteni, amilyet ő akar, nem olyat, amilyet a gép tud, annak pont megfelel egy nagy érzékelős, cserélhető optikás, de "okos" automatikával is rendelkező újmódi, olcsóbb (6 - 800 dolláros) DSLR (digitális, tükörreflexes).
Ugyancsak a felsőbb kategóriás kompakt gépek életterét veszik el a nem cserélhető optikás, ám cserében 7 - 15-szörös optikai nagyítással rendelkező ("superzoom") gépek. Ha ugyanis a vásárló az egykezes, egykattintásos fényképezésnél többet kíván, akkor ebben a szolgáltatás- és árkategóriában jobb ajánlatokat kap, mint a "klasszikus" kompakt felsőházban.
Alulról pedig a mobiltelefonok szorítják ki az olcsó és egyszerű gépeket. A mulandó élményrögzítés eszköze ugyanis a kamerás mobil, különösen a 30 alatti korosztályban. Erre az igényre tovább erősít például a Sony Ericsson a fényképezőgépektől ideszármaztatott Cybershot márkanévvel, egyértelműen utalva arra, hogy fotografikus szolgáltatásokat nyújt. Ami természetesen nem teljesen igaz, mert még kisebb az érzékelő, nem lehet szó optikai minőségről a maximum 3 mm átmérőjű "lencsék" esetében, és a minden ésszerű határon túlmenő tömörítés is rontja a képet. Felsejlik egy olyan közeljövő képe, amelyben a "fényképezőgép" szó számottevő fotografikus képességeket felmutató és egyben okos, sok különféle körülményhez alkalmazkodni képes terméket jelent majd.
A digitális fényképezőgép méretét alapvetően a lapkaméret és a megcélzott optikai minőség határozza meg. Minél nagyobb a lapka és minél magasabb az elérni kívánt minőség, annál nagyobb a gép. Ma a legtöbb egyszerű és közepes gép az 1/2,5" és az 1/1,8" lapkaméreteket alkalmazza, mert ehhez a mérethez szerkesztették meg az optikákat, a jelenlegi gépgeneráció előtt esetleg több évvel.
A hozzáértőknek nyilvánvaló: ahogy növelik a képpontszámot, úgy csökken az elemi érzékelőcellák mérete, ami hatványozottan csökkenti a lapka elektronikus minőségét. Ezt a romlást a képfeldolgozó elektronikával és szoftverrel valamelyest ellensúlyozni lehet, de a rossz lapka miatt mindenképpen csökken a kép részletessége. Ma a 7 - 8 - 10 Mpx-es, 1/2,5"-es lapkájú gépekből legföljebb 4 - 5 Mpx-nek megfelelő részletességű képet lehet nyerni. A DSLR-ek az érzékelő mérete és a gondosabban tervezett (drágább...) optikák miatt sokkal jobb minőségű képeket készítenek, mint akár a kompakt, akár a superzoom gépek.
A 2007-es év új szolgáltatása az arcfelismerés (face detection, FD). Tavaly hozott ki a Fujifilm két ilyen típust (az S6500fd "superzoom" és az F31fd kompakt gépet), amelyek a képmezőben felismert arcokra állítják az élességet és az expozíciót - ha a szolgáltatást bekapcsoljuk. Ezen el lehet merengeni egy kicsit: a fényképezőgépbe épített számítógépek teljesítménye elegendően nagy lett ahhoz, hogy valós időben, ipari szinten megoldjanak mintafelismerési feladatokat - amelyekért néhány éve a katonai rendszerek éltek-haltak. Mindenesetre az idén több (sok) ilyen gép fog megjelenni, így a 10 vagy kevesebb fős csoportképeket még nehezebb lesz ezután elrontani.
Egyre több "háztartási" fényképezőbe építenek képstabilizátort - ami a "superzoom" gépekben kötelező is. Arra viszont figyelni kell, hogy a képstabilizálás nem feltétlenül jelent valamilyen mechanikai vagy ügyes elektronikus eszközt: a rendkívül magas érzékenységet - 1000 ISO fölött - szintén ezekkel a szavakkal adják el. Valami igazság lehetne benne, mert ha működne, akkor rövidebb időket lehetne exponálni sötétben is.
Sajnos a kisméretű érzékelők a normál értéktartományban is (200 - 1000 ISO) olyan zajosak, hogy a még érzékenyebb beállítások legfeljebb emlékfelidéző célokra alkalmasak, nyomtatásra nem. Azért szólunk, mert az 1000 ISO fölötti érzékenységek szintén egyre több gépben jelennek meg, például a sok képpont egybevonásával (magas ISO-állásban alacsonyabb a képpontszám), vagy egyéb praktikákkal - de a szolgáltatás kizárólag nagy, APS-C vagy még nagyobb méretű érzékelők esetében használható.
A fent megfogalmazott trendet a PMA-ra kihozott Nikon D40X típusú gép alapján ismerte fel a világ: 800 dollárért kapható egy 10 Mpx-es, cserélhető objektíves, nagy érzékelőjű gép. Csak emlékeztetőül, a D200-at már egy, a profi szintről népszerűsített típusként hozták ki, szintén 10 Mpx-es - de akkor 1500 dollár volt az ára. A Canon a táplálkozási lánc csúcsán újított az EOS-1D Mark III típussal, amelynek fő jellemzője a 10 kép/mp, igenám, de ez a tíz kocka 10 Mpx-es, és RAW-formátumú! Egyéb jellemzői a már megszokott tömítettség - és a profi gépeken egyelőre szokatlan, 75 mm-es LCD.
Egy másik Canon-innováció, a PowerShot TX1. Amely végre egy rendes válasz arra, ha már a videósok 10 éve kitalálták, hogy milyen elrendezés ad biztos egykezes fogást egy képrögzítő eszköznek. Akkor miért nem ilyenek a fényképezőgépek? A válasz: csak. Néhány kevésbé neves gyártó hozott már ki videokamera-formájú fényképezőt, most hogy a videófelvétel kötelező lett a fényképezőkön, a Canon elérkezettnek látta az időt egy hibridkészülékre. 500 dollárért az egyébként 7 Mpx-es TX1 1280x720-as HDTV-felbontásban rögzít videót, a 10-szeres zoom használható videózáskor (figyelem, ez nincs minden fényképezőgépnél így!) Mintegy mellesleg a TX1-ben szintén van arcfelismerés, és optikai képstabilizátor. Viszont a kis memóriakártya-méretek miatt a tömörített állomány nehezen szerkeszthető.
Az Olympus is erősíti a D40-nél felismert trendet az E-410-es új típussal: szintén 10 Mpx-es, szintén 800 dollár az induló készlet azzal a géppel, amely a 4/3-os rendszerű, cserélhető objektíves vonulat minden lényeges tulajdonságát hordozza. Ez itt a tükörreflexesség ellenére folyamatos, valósidejű megtekintést (live view-t) jelent az LCD-n, amit a többi tükörreflexes gép nem nyújt (expozíciókor elsötétedik az LCD és a kereső is).
Mintegy mellesleg felfrissítették a komolyabb vonalat is az E-510-zel. Az Olympus eddig egyetlen partnere a 4/3-os rendszerben a Panasonic, amely nem gépet, hanem két Leica objektívet jelentett be a PMA 2007-en: egy nagylátószögűt és fényerejűt (25 mm F1,4-est) 750 (!) dollárért, és egy 10-szeres zoomost (28-300 mm, F3,5 - 5,56) saját stabilizátorral azoknak, akik keveslik a DSLR-eknél általában 5 alatti nagyítás-átfogást. Árat nem mondtak. A 4/3-os objektívek szabványosak a rendszeren belül, tehát az Olympushoz is használhatók. A Sony pedig felváltotta a Cybershot DSC-H2 és H5 modelleket a 8 Mpx-es H7 és H9-es modellekkel, amelyek az 1 millió pluszképponton kívül megkapták az arcfelismerést, a H9 pedig ezen kívül a 75 mm-es, felhajtható LCD-t.
Végül megemlítünk még egy trendet, amely a Panasonic márkához kötődik: az idén már csak olyan gépet érdemes venni, amely fogadja (írja és olvassa) a 4 - 8 s majdan 16 GB (gigabájt!) kapacitású FAT 32 fájlrendszerű SD-kártyákat. Egyre-másra jelentik be a kártyagyártók az SDHC típusokat, így a fényképezőgép-gyártók sem tehetnek mást. Amelyek nem kötődnek valamely más kártyaformátumhoz (ahogy a Sony a MemoryStickhez, Olympus az xD-hez), azok bizonyosan kihozzák az SDHC-s típust - ha még eddig nem tették volna meg.