Berta Sándor

A technika embertelenné tesz bennünket

Miközben megpróbáljuk a technikát emberibbé tenni, elveszíthetjük a saját emberségünket?

Sherry Turkle, a Massachusettsi Technológiai Intézet (MIT) munkatársa meglehetősen megosztó személyiség, gondolatai mindig vitát gerjesztenek. A szakember több mint 25 éve foglalkozik a digitalizálás következményeivel. A pszichoanalitikus és szociológus szerint a technológia szinte némává tesz bennünket, túl sok a képernyő és túl kevés a személyes kapcsolat. A túl sok elektronika az összes kommunikációs forma közül a legemberibbet, a szemtől szembe való beszédet tünteti el a közéletből. Ezzel párhuzamosan pedig lassan elvész az a képességünk is, hogy beleéljük magunkat más emberek helyzetébe.

A fiatalok a folyamatos információáramlat miatt napjainkra elfelejtenek egyedül lenni, a szülőket felváltották az okostelefonok és a táblagépek, míg az apák és anyák már régen feladták a harcot a mobilokkal szemben. Szöveges üzenetek, smiley-jelek, lájkok és tinder-jelölések jellemzik a mai világunkat. Mindezek elfogadottá, természetessé váltak napjainkra.

Az informatikai cégek rá is erősítenek a folyamatra, például az elmúlt hetekben két "fejlesztést" jelentett be a Facebook és a Google. Előbbi az egymással már szakított partnereknek segít abban, hogy a volt pár üzenetei mindössze egy kattintás után egyáltalán ne legyenek láthatók egymás számára, a keresőcég pedig olyan új kiegészítőt jelentett be levelezőprogramjához, ami automatikusan képes megválaszolni bizonyos egyszerűbb kérdéseket. Az előbbinél a kommunikációt blokkolják, utóbbinál automatizálják - a végeredmény ugyanaz, a technológia lecseréli az emberi beszédet.

Ezzel együtt megjelentek aggasztó folyamatok is, így például az egyetemi hallgatók empátiakészsége az elmúlt 30 évben 40 százalékkal csökkent. A legmeredekebb visszaesés a 2000-es évtől figyelhető meg, akkor vált a digitális kommunikáció tömegjelenséggé. Turkle szerint a mai felhasználók egyre több dolgot várnak el a technológiától és egyre kevesebbet az ismerőseiktől, barátaiktól. Úgy véli, hogy eljutottunk egy olyan pontra, ahol gyakorlatilag a számítógépek a kísérőink, akikkel ugyan kommunikálunk, de nem értenek meg bennünket. Szerinte az emberek viselkedési mintái azt mutatják, hogy az internet és a technika a valódi kommunikáció menekülőpontjaivá váltak.

Hozzászólások

A témához csak regisztrált és bejelentkezett látogatók szólhatnak hozzá!
Bejelentkezéshez klikk ide
(Regisztráció a fórum nyitóoldalán)
  • Cat #2
    "Ennek előképei ma már látszanak sok fiatalnál: önkifejezési módban, beszélgetések során."

    30 év körüli haverom a minap panaszkodott, hogy a mai 20 éves lányokat már nem lehet csak úgy telefonon felhívni megismerkedés után, mert az "túl direkt", előtte csetelni kell velük facebookon/viberen.
  • Skylake #1
    10 év múlva, ha a jelenlegi online kapcsolattartási addikció szintje megmarad és tovább erősödik, továbbá a mindennapi élet még több színtere lesz online rendszerekbe terelt valamilyen módon, két fő dolog fog történni:

    1. Az új generációk jelentős része szociálpszichológiai értelemben majdhogynem képtelen lesz személyes interakcióra - ilyen helyzetben az autizmushoz nagyon hasonló tüneteket fognak produkálni, kerülni fognak minden olyan interakciót, ami személyes. Ennek előképei ma már látszanak sok fiatalnál: önkifejezési módban, beszélgetések során.


    2. Ezzel párhuzamosan, a hatalmas mennyiségű személyeknél lecsapódó kommunikációmennyiség miatt, nem lesz elkerülhető, hogy minden személy mindenfajta online kommunikációját legalább részben automatizálja-robotizálja, hogy ne fulladjon bele abba a hírmennyiségbe, és reagálás-kényszerbe, ami az online színtéren van.

    Es amely miatt sok fiatal már ma is úgy érzi: egyfajta információfeldolgozó gépként kell funkcionálniuk, hogy a chat-en érkező hatalmas mennyiségű közlést képes legyen feldolgozni, és hogy ez milyen rohadt fárasztó, az tudja, aki például egy nagyobb bulit kellett leszervezen, csetelve. Iszonyat. Választ kell adni mindenkinek, aki rámírt, mert ha nem válaszolok, megsértődik. Akkor is megsértődik, ha én nem írok rá, ekkor és ez okból, jaj, de közben rámírtak négyen, és várják a választ! Önkifejezési kényszer, társadalmi megfelelési kényszerek maximumra tolva. Erről beszélek, erről a kényszerről, amely abból ered, hogy a digitális lét olyan hatékonnyá tette a személyes kommunikáció meghatározott részeit, hogy gyakorlatilag mindenkinek önmaga hír és kommunikációs ügynökségeként kell funkcionálnia – plusz közben élni mindennapi életét. Márpedig a hír és kommunikációs ügynökségi tevékenység a létező legpörgősebb tevékenységek egyike: kezelni egy (online) arculatot, és realtime válaszolni rengeteg megkeresésre: nem csoda, hogy erre külön szervezetek jöttek létre. Erre most mindez rászabadul az átlagemberekre. Csoda-e hogy egyszerre roppant addiktív és borzasztóan fárasztó ez a csúcsra járatott online hatékonyság? És hogy kvázi szenvedélybetegséggé kezd lenni? Szerintem egyáltalán nem.