A népszerű zenei formátum idén ünnepelte 15. születésnapját. Ugyan a kapcsolódó technikát már 1992-ben szabványosították, de az MP3 elnevezés csak 1995. július 14-én vált ismertté.

"Akkoriban egy pár napot adtunk magunknak annak megtárgyalására, hogy milyen elnevezésre végződjenek az adatok. A névkeresés közben arra figyeltünk, hogy a technikának hamarosan meg kell jelennie a piacon" - idézte fel a névadási időszakot Karlheinz Brandenburg, a Fraunhofer Társaság munkatársa, akit sokan csak az MP3 atyjaként emlegetnek. Az MPEG-1 Audio Layer 3 programban Brandenburggal együtt közel 40 szakember dolgozott, akik eleinte az új formátumú fájlok esetében a Bitstromot jelképező .bit rövidítést használták. Később az MP3 rövidítés kézenfekvőnek tűnt, mivel egy másik Fraunhofer-csoport az MPEG Layer 2 esetében a .mp2 fájlvégződést kezdte használni.

Az elismert szakember szerint a névadási hercehurcával valójában mindkét csoport nyert, de ezt nem sokan tudják. Az MP2 ugyanis ma többek között a DBV-T televíziós szabvány audioátvitelénél alkalmazzák. Az igazi sikert azonban az adatveszteséges zenetömörítési eljárás könyvelhette el. Az alapötlet az volt, hogy csak azokat az audiojeleket kell megőrizni a tömörítés során, amelyek az emberi fül számára hallhatóak. Ennek a megoldásnak köszönhetően sikerült drasztikus mértékben leredukálni a digitalizált hanganyagok méretét, és az akkori analóg jelforrásokhoz hasonló, elfogadható minőségű hangok kerülhettek a CD-lemezekre.

Az MP3 gyorsan felkeltette a zeneipar érdeklődését is, ugyanakkor a kiadók és a zenészek a siker ellenére folyamatosan aggódtak, hogy a jövőben bárki könnyen lemásolhatja és az interneten szabadon csereberélheti alkotásaikat. A félelmeik beigazolódtak. Brandenburg és kollégái már a kezdetekkor jelezték a zeneipar képviselőinek, hogy egy megfelelő másolásvédelemnek két kihívással kell szembenéznie. Először is az új rendszernek egy univerzális szabványnak kell lennie, másrészt az egészből a felhasználóknak semmit sem szabad észrevenniük. Hozzátették azt is, hogy ha az elképzelés nem valósul meg, akkor a másolásvédelem nélküli MP3 nyeri a versenyt. Az idő őket igazolta.

A zeneipart forradalmasító MP3 megjelenése tulajdonképpen a filmipar képviselőinek köszönhető, akik a digitális optikai adattárolókban, a CD-lemezekben rejlő lehetőségeket létrehozták az MPEG (Motion Picture Expert Group) munkacsoportot. Az MPEG feladata volt, hogy a CD-lemezek 1,4 Mbit/s-os adatátviteli sebességéhez igazítva a filmipar számára is lehetővé váljon a kielégítő minőségű mozgókép és sztereó hang CD-ről történő lejátszása, ugyanis a jó minőségű VHS eléréséhez minimum 165 Mbit/s adatátviteli sebességre volt szükség. Ezt a problémát hidalta át a 8:1-es arányú tömörítésre képes különleges videokódolási eljárás, amelyet 1993-ban MPEG-1 néven (ISO 11172) szabványosítottak.

A továbbfejlesztett MPEG-3 alkalmazásával 10 hagyományos CD tartalma írható fel egyetlen lemezre. Bár az MPEG-kódolás egyes eljárásait szabadalmak védik, magát az MP3 azonban nem védett és a vele kapcsolatos információk szabadon hozzáférhetőek bárki számára. A kutató úgy vélte, hogy ez utóbbi alaposan felgyorsította a dolgokat. Mindig igyekeztek észben tartani, hogy vannak olyan üzleti modellek is, amely beleillenek az internet világába. Brandenburg végül elismerte, hogy ugyan vannak az MP3-nál jobb hangzásélményt nyújtó technikák, például az AAC, a 15 éve született formátum óriási előnye azonban, hogy szinte bármilyen készüléken lejátszható. Ez biztosítja, hogy a technikai hiányosságai ellenére az MP3 a következő évtizedben sem tűnik el a piacról. 2008-ban Bernhard Grill, a népszerű formátum társfejlesztője is úgy nyilatkozott, hogy nincs technikai ok az MP3 leváltására.