Cifka Miklós
A jövő harctere: a világűr II.
Alighogy az ember műholdakat lőtt fel az űrbe, rögtön elkezdte keresni a módját annak, hogy pusztíthatja el azokat.
A hidegháború alatt mind a Szovjetunió, mind az USA komolyan vette az űrháború lehetőségét, és igyekezett felkészülni rá. Az ellenséges műholdak elpusztítására szánt fegyverek csoportját angol rövidítése után ASAT-nak (Anti-Satellite, azaz műholdelhárító) nevezik. Az első ilyen kísérlet nagyon hamar, már 1959-ben megtörtént, mikor egy B-47-es bombázóról indított Bold Orion, illetve B-58-asról indított High Virgo rakétával (amelyek eredetileg repülőgépről indított ballisztikus rakéták voltak) megpróbálták eltalálni az Explorer IV. és V. műholdat.
Egy Bold Orion rakéta, a háttérben pedig az azt indító B-47-es bombázó
Az első esetben a rakéta mintegy hat kilométerrel eltévesztette a célt, a második esetben pedig 30 másodperccel az indítás után elvesztették a rakétát. Noha a kísérletek folytatódtak még egy ideig, komolyabb eredményt azonban nem értek el, így a repülőgépről indított elhárító rakéta mint megoldás egy időre lekerült a napirendről.
Alternatív megoldásként rakétákkal nagy robbanóerejű (akár több megatonnás) nukleáris tölteteket lehet feljuttatni, és felrobbantani az űrben. Ennek elektromagnetikus hatása hatalmas körzetben működésképtelenné tenné a műholdakat, tehát nem kell pontos találat. A megoldás hátránya, hogy minden műholdat érint a körzetben, válogatás nélkül.
A Nike Zeust ugyan sem rakétavédelmi, sem műholdelhárító feladatkörben nem állították rendszerbe, de sok tapasztalatot gyűjtöttek vele a későbbi rendszerekhez
Ezt a lehetőséget a Szovjetunió elvetette (noha tervek készültek több megatonnás robbanófejű változatokról is), de az Egyesült Államok első rakétavédelmi és műholdelhárító rendszere ilyen megoldást használt: a Nike Zeus DM-15S ballisztikus rakétaelhárító rakétán alapuló rendszer 1 megatonnás robbanótöltettel semmisítette (volna) meg a közeledő robbanófejeket.
Miután sok különbség nem volt a robbanófejek és a műholdak elhárításának körülményei között, a Nike-Zeus rakéták műholdelhárító feladatkörbe való alkalmazását is tervbe vették. Egy program keretében 1962-ben tesztindításokat is végeztek, robbanótöltet nélkül.
Ezt a rendszert a Thor LV-2D váltotta fel 1964-ben, amelynek nukleáris töltetének hatásköre 8 km volt, és legfeljebb a Földtől 700 km-re keringő műholdak ellen lehetett bevetni. A Thor LV-2D rendszert azonban az 1970-es évek elején kivonták a rendszerből, mert túlságosan is körülményesen használható volt, továbbá volt nem elég rugalmas, hiszen két hét előkészítés kellett az indításhoz: a rakétákat és a robbanófejeket a Vandenberg légibázison tárolták, de az indítást a Johnson-atollról hajtották végre, ahova először át kellett szállítani és felkészíteni őket az indításra.
Az első, valóban működő ASAT rendszert a szovjetek rendszeresítették, ez volt az ISz-A (Isztrebitel Szputnyik - vadászműhold). Ez egy viszonylag nagy, 1,2 tonnás műhold, amely orbitális pályára áll, és az elsőtől a harmadik keringési periódusban közelíti meg a célpontot. A műhold kis manőverező hajtóművekkel rendelkezik, amelyek ideális pályára állítják az ISz-A-t. Amennyiben a célpont a megfelelő pozícióba került, a beépített robbanótöltet felrobban, és az űrszonda 12 nagy méretű repeszfelhőt hoz létre, ezek rongálják meg súlyosan a célt.
ISz-A
1972-ben a SALT-I fegyverkorlátozási tárgyalások eredményeként az ISz-A kísérleteket felfüggesztették, de a fegyverrendszer hadrendben maradt. Az 1970-es évek második felében a vadászműhold fejlesztésen esett át, új fedélzeti rendszereket kapott, és ezeket 1976 és 78 között több tesztlövészeten ki is próbálták. 1982-ben újabb tesztlövészetekre került sor, amelynek célja a hosszú raktározás hatásainak vizsgálata - ezen tesztek eléggé lehangoló eredményt hoztak. Az ISz-A-t végül is az 1980-as években kivonták az aktív szolgálatból.
Rajz az elfogás utolsó pillanatáról: az ISz-A radarjával befogta a célpontot, majd a robbanótöltetek repesz-felhővé változtatják az elfogó műholdat
Az ISz-A esetében összesen 15 sikeres és 4 sikertelen elfogási tesztindítást hajtottak végre, a célpontok minden esetben előre fellőtt célszondák voltak. A tesztek folyamán ugyanakkor fény derült egy az alkalmazást érintő komoly hátrányra: rengeteg űrtörmelék keletkezik, amely veszélyt jelenthet a saját műholdakra és űrhajókra is. Utódja a feltételezések szerint az ISz-MU lett, amely az ISz-A továbbfejlesztése, de ennél többet nemigen lehet tudni róla. Szintén fejlesztés alatt volt egy MiG-31D által a levegőből indított ASAT rakéta, hasonló, mint az amerikai ASM-135A.
A MiG-31D, amely a szovjet ASAT rakétát indította volna
Az ASM-135A egy légi indítású ASAT rakéta, amelyet egy F-15-ös vadászgép törzse alól indítottak. A program még az 1970-es évek elején F-106-os vadászgépre telepíteni szándékozott SPIKE rendszer utódja volt. A műhold pályája alapján egy számítógép kiszámolta, hogy az F-15-ösnek milyen szögben és mikor kell emelkednie, hogy az ASAT rakétát a legjobb pillanatban indíthassa, és az adatokat a pilóta előtt kijelzőre vetítették. A pilótának csak követnie kellett az utasításokat, és a rakéta a megfelelő pillanatban elindult.
A kétfokozatú rakéta juttatta az űrbe az MKV-t (miniature kill vehicle, kb. miniatűr gyilkos jármű), amely infravörös érzékelőjével irányította magát a műholdra, és a szükséges pályakorrekciókat a körben elhelyezett apró rakétahajtóművekkel hajtotta végre. A cél elpusztítása egyszerű ütközéssel történt.
ASM-135A az indító gép, egy F-15A hasa alatt
Az ASM-135A esetén több tesztindítás is volt, ebből egyet érdemes kiemelni: 1985 szeptember 13-án egy ASM-135A-val sikeresen elpusztították a Solwind P78-1 gamma-sugárzást figyelő műholdat. Az esemény felháborította a kormányzati hatóságokat, mivel a teszt egyértelműen sértette a Szovjetunió és az USA közötti megállapodásokat (noha azt mindkét fél megsértette már korábban). De még jobban felháborította a tudósokat, mert a Solwind műhold ugyan már hivatalosan befejezte a küldetését, de még működött, és hasznos adatokat sugárzott le a Földre. A magas költségek és politikai okok miatt azonban a kongresszus 1988-ban megvétózta az ASM-135A rendszerbe állítását.
A leoldás pillanata
Ugyanakkor nem csak a földről vagy a levegőből indított rakétákkal lehetséges az ellenséges űreszközök elpusztítása, sőt! Az 1960-as években inkább az ember vezette vadászűrhajók tervei találtak utat maguknak a katonai költségvetésben, de ezek mindegyike kudarcot vallott, miután túlságosan is bonyolult és ezáltal drága megoldásnak bizonyultak.
Az ellenséges műholdak elpusztítására szánt ember vezette eszköznek az Egyesült Államok légiereje a Gemini programot választotta. A Blue Gemini a sikeres Gemini-Agena dokkolásból profitált: a már rendelkezésre álló technológiával a katonai Gemini változat egy korábban fellőtt és már az űrben keringő fegyverplatformhoz dokkolt, majd ezután megkezdhette a vadászatot rakétáival. Érdekesség, hogy a légierő nem szerette volna, ha közösködnie kellett volna a haditengerészettel, akik a visszatérő Gemini űrhajókat a tengerből kihalászták, ezért a Blue Gemini siklóernyőket és három csúszótalpat kapott, hogy a szárazföldön landolhasson.
Ed White 1965-ös űrsétája. A korai elképzelésekben még az szerepelt, hogy egy űrséta folyamán vizsgálják, és adott esetben semmisítik meg a célpontot
A Gemini program keretében vizsgálták a lehetséges katonai felhasználás lehetőségét is. A Gemini 4 útja folyamán először a gyorsítórakéta utolsó fokozatán gyakorolták a másik űrbéli objektum megközelítését és megfigyelését, majd fényképezőgépeikkel a Földről rengeteg képet készítettek. Végül pedig Ed White az első amerikai űrsétát végezte el, amely abból a szempontból volt érdekes, hogy az első tervek szerint egy űrséta folyamán vizsgálták volna meg a szovjet műholdakat.
Fantáziarajz a Blue Geminiről és fegyverplatformjáról
A Légierővel konkuráló Haditengerészet is érdeklődött a védelmi minisztériumon keresztül egy saját katonai űrhajó iránt, amely képes az ellenséges műholdakat megvizsgálni, és szükség esetén elpusztítani. A Grumman cég tanulmányt készített, hogy az Apollo Holdra szálló egység átalakított változata mennyire használható ebben a feladatkörben. A műholdat manipulátorkarok segítségével lehetett volna befogni, ha pedig az elpusztítására lenne szükség, az egyik megoldás szerint hátrasiklás nélküli ágyúval kartácslövedéket lőtték volna, amely kicsi, de nagy tömegű golyókkal rongálta volna meg a műholdat.
Alternatív megoldásként egy festékszóró is felmerült: fekete festék alkalmazása esetén a műhold optikai eszközei megvakulnak, napelemei használhatatlanná válnának, és az energiától megfosztott műhold egyszerű űrszemétté degradálódott volna. Sem a Blue Gemini, sem a katonai Holdkomp-változat nem valósult meg, leginkább a magas költségek miatt.
A szovjet vadászűrhajók nyitánya a Szojuz-P volt. Ez egy korai alap Szojuz űrhajó, amelynek kétfős személyzete egy űrséta során vizsgálhatta volna meg az célpont amerikai műholdakat, majd az eredménytől függően elpusztíthatták vagy visszahozhatták az érdekesebb fedélzeti rendszereit a Földre további vizsgálat céljából. Ezt a megoldást azonban gyorsan elvették, ugyanis felmerült annak a lehetősége, hogy a műholdakra önmegsemmisítőt szereltek, hogy a hasonló kísérleteket megakadályozzák. A szovjet műholdakon valóban voltak ilyen önmegsemmisítő robbanó szerkezetek, és azt feltételezték, hogy az amerikai műholdak is el vannak látva hasonlóval.
Egy vázlat a Szojuz P feltételezett kinézetéről
A problémára a következő megoldást találták: a Szojuz orbitális modulját elhagyták (amely a Szojuz-P-nél zsilipként szolgált volna), és a jármű orrába nyolc kis méretű rakétát helyeztek el. A célpont űrszonda megvizsgálása ez esetben csak optikai módon történt volna, majd mintegy egy kilométeres távolságból indíthatták a műhold elpusztítására szolgáló rakétát. A Szojuz-PPK végét az jelentette, hogy az 1960-as évek közepén túlságosan is nagy volt a Szojuz program lemaradása, és nem pazarolhatták az erőforrásokat ilyen célra, hiszen a Holdra szállás elérése lett az elsődleges cél.
A Szojuz PPK az Orbiter űrszimulátor egyik modjában - az orrán láthatóak a célpont megsemmisítésére szolgáló rakéták
Az 1967-ben azonban az űrvadászok számára látszólag véget jelentő, a világűr békés célú felhasználásáról szóló ENSZ egyezmény született, illetve az 1969 és '72 között zajló SALT-I fegyverzetkorlátozási tárgyalások egyik záradékában kölcsönösen megegyeztek a másik fél műholdjainak űrbéli azonosításának tiltásáról. No persze az ilyen egyezmények sajnos legtöbbször nem érik el a kívánt hatást: mindkét szuperhatalom titokban újabb és újabb lehetőségeket vizsgált meg, újabb és újabb terveket dolgoztak ki. A szovjetek például a Spiral program keretében egy, a korábban már ismertetett Dyna-Soarhoz hasonló katonai mini-űrrepülőgépen dolgoztak. A rendszer három fő elemből épült fel: az első fokozat egy hidrogén-üzemanyagot felhasználó hiperszonikus repülőgép volt (az elnevezése: 50-50), amely hagyományos kifutóról emelkedett fel a levegőbe. Ez 28-30 km-es magasságba emelkedve és a hangsebesség hatszorosára gyorsítva engedte volna útjára terhét. Ez egy 8,8 tonnás, egyszemélyes űrrepülőgép (melynek jelzése: 50) volt egy gyorsítórakéta orrán, a gyorsítórakéta pedig 130-150 km-es, Föld körüli pályára állította az űrrepülőt.
Fantáziarajz a teljes Spiral géppárról, a hiperszonikus indítógépről és a hátáról indított űrrepülőgépről
A Spiral hasznos terhe lehetett fotó- vagy radarfelderítő felszerelés, űr-föld (nukleáris) fegyverek az ellenséges Földi célpontok elpusztítására, illetve adott esetben űr-űr rakéták az ellenséges műholdak, vagy adott esetben űrhajók leküzdésére. A hasznos teher felderítő feladatkörben 500 kg, harci feladatkörben legfeljebb 2000 kg lehetett. A csapásmérő változat egy 1,7 tonnás rakétát vitt volna magával, mely az ellenséges repülőgép-hordozó flottacsoportok ellen volt bevethető. A célpont pozícióját radarfelderítő műholdak mérték volna be, az adatokat műholdas adatkapcsolat segítségével juttatták volna el az űrrepülőgépnek, és a pilóta ezek alapján indította volna a megfelelő időben a (feltehetően nukleáris robbanófejű) rakétát. Alaposan kidolgozott, igen ambiciózus terv volt ez a maga idejében (még az 1960-as években járunk!).
Makett a Spiral program űrvadászáról
Az űrvadász verziójának két változata volt tervbe véve. A rövid hatótávolságú változatnak hat darab, egyenként 25 kg-os rakétája volt. A célt 3-5 km-re meg kellett közelíteni, majd a pilóta egy 50x-es nagyítású távcső segítségével azonosíthatta a célpontot, és rakétáival megsemmisíthette. A nagy hatótávolságú változat esetén nagyobb, 170 kg-os, mintegy 350 km-es hatótávolságú rakétája volt és optikai érzékelőjével fogta be és követte a célpontot. Mindkét változat legfeljebb 1000 km-es magasságban keringő, az űrvadász pályájától maximum 10°-os pályaszög-eltérésű célpontok elfogására volt képes.
A Spiral számára tervezett űr-űr rakéta vázlata. Nincs igazán klasszikus rakéta formája, hiszen az űrben nincs jelentős légellenállás, ami miatt szüksége lenne rá
A Spiral program az 1970-es évek elején elvesztette a politikai, illetve emiatt pénzügyi támogatottságát, de a légköri repüléshez való tesztgépek elkészültek, és az 1970-es évek közepén Tu-95KM bombázóról leoldva őket több kísérleti repülést végeztek. A MiG-105 jelzéssel készült gépekből csak a 105.11 repült, mely a hangsebesség alatti repülési kísérletekhez készült. A program 1978-ban ért véget teljesen, mikor a 105.11 egyik tesztrepülésén a rossz látási viszonyok miatt elég keményen ért földet. Noha a sérüléseit kijavították, többé nem repült.
A MiG-105.11 az egyik tesztledobás után
A MiG-105.11 ma egy Moszkva melletti múzeum ékessége
A szovjet űrtervek között kétségkívül a legfélelmetesebbek a hatalmas katonai űrbázisok voltak. Már gyakorlatilag az első űrállomástervek között szerepeltek ilyenek, különféle feladatokra, az egyszerű megfigyeléstől a nukleáris csapásmérő fegyverek hordozójáig merült fel használatuk. A háttérben valószínűleg a katonai vezetés figyelmének felhívása volt, hiszen az ő anyagi támogatásuk nélkülözhetetlen volt a tervezőirodák számára. Így aztán az 1950-es évektől kezdve folyamatosan készültek a különféle elképzelések a katonai űrbázisokra, természetesen felfegyverzett változatokban is.
Az egyik első ilyen az OS-1 volt, amelyet nukleáris fegyverekkel szereltek volna fel. A 75 tonnás űrállomáson hat fős személyzet szolgált volna, és több Szojuz is dokkolhatott volna rá egy időben. Az OS-1 terveit többször is módosították, majd az 1970-es évek elején elvetették.
Vázlatos rajz az egyik OS-1 űrállomásról
A KSz volt talán a szovjetek legambiciózusabb programja. Központi eleme a Szaljut-űrállomásokon alapult, amelyhez saját meghajtással rendelkező űrbárkák dokkoltak. Ezek az űrbárkák feltehetően a Buran űrsiklóhoz hasonlóan néztek volna ki, de szárnyak nélkül. Feladatkörükben nem szerepelt a Földre való visszatérés, ellenben különféle nukleáris és hagyományos fegyverekkel képesek lettek volna a Föld felszínén vagy az űrben lévő bármilyen célpont ellen csapást mérni. A 450 tonnás szuperállomás nagy szerencsénkre sohasem valósult meg.
Fantáziarajz a KSz űrállomásról és az űrbárkákból
Az 1970-es években mind az amerikai légierő, mind a haditengerészet saját űrvadászon dolgozott. A haditengerészet aggódott a szovjet tengerészeti megfigyelő radarműholdak miatt, ezért megkezdte az ezek elpusztítására szolgáló egyszemélyes űrvadászgépe fejlesztését.
Fantáziarajz az Amerikai Légierő egyik 70-es évek űrvadászgép-programjáról
A járművet egy tengeralattjáróról indított Poseidon ballisztikus rakéta, vagy egy szárazföldről indított MX Peacekeeper ballisztikus rakéta, illetve esetleg egy Boeing 747 alól indított rakéta jutatta volna az űrbe. A 4,5 tonnás gépben a nem volt túlnyomásos pilótafülke. A pilóta űrruhában ült, és az első elképzelések szerint a fellövés, illetve a visszatérés alatt a járműbe visszahúzódott volna, míg az űrben egy ajtón keresztül a sisakját kidugva irányította volna a járművet.
Korai elképzelések a Space Cruiserről
A Space Cruiser program elvileg az 1970-es évek közepén szűnt meg létezni, mivel a Pentagon utasítást kapott arra, hogy az űrbéli katonai feladatok ellátására a NASA fejlesztés alatt álló űrrepülőgépét kell használnia. Ettől függetlenül a fejlesztés az 1980-as évek elején is folyt, annyi változtatással, hogy ezekből az űrvadászokból az űrsikló vitt volna fel több darabot a rakterében, majd az űrben kiengedte volna őket, ahol legfeljebb egy napos küldetés után mindegyik külön tért volna vissza a Földre.
A hidegháború alatt mind a Szovjetunió, mind az USA komolyan vette az űrháború lehetőségét, és igyekezett felkészülni rá. Az ellenséges műholdak elpusztítására szánt fegyverek csoportját angol rövidítése után ASAT-nak (Anti-Satellite, azaz műholdelhárító) nevezik. Az első ilyen kísérlet nagyon hamar, már 1959-ben megtörtént, mikor egy B-47-es bombázóról indított Bold Orion, illetve B-58-asról indított High Virgo rakétával (amelyek eredetileg repülőgépről indított ballisztikus rakéták voltak) megpróbálták eltalálni az Explorer IV. és V. műholdat.
Egy Bold Orion rakéta, a háttérben pedig az azt indító B-47-es bombázó
Az első esetben a rakéta mintegy hat kilométerrel eltévesztette a célt, a második esetben pedig 30 másodperccel az indítás után elvesztették a rakétát. Noha a kísérletek folytatódtak még egy ideig, komolyabb eredményt azonban nem értek el, így a repülőgépről indított elhárító rakéta mint megoldás egy időre lekerült a napirendről.
Alternatív megoldásként rakétákkal nagy robbanóerejű (akár több megatonnás) nukleáris tölteteket lehet feljuttatni, és felrobbantani az űrben. Ennek elektromagnetikus hatása hatalmas körzetben működésképtelenné tenné a műholdakat, tehát nem kell pontos találat. A megoldás hátránya, hogy minden műholdat érint a körzetben, válogatás nélkül.
A Nike Zeust ugyan sem rakétavédelmi, sem műholdelhárító feladatkörben nem állították rendszerbe, de sok tapasztalatot gyűjtöttek vele a későbbi rendszerekhez
Ezt a lehetőséget a Szovjetunió elvetette (noha tervek készültek több megatonnás robbanófejű változatokról is), de az Egyesült Államok első rakétavédelmi és műholdelhárító rendszere ilyen megoldást használt: a Nike Zeus DM-15S ballisztikus rakétaelhárító rakétán alapuló rendszer 1 megatonnás robbanótöltettel semmisítette (volna) meg a közeledő robbanófejeket.
 Egy Thor LV2D indítás előtt |
Ezt a rendszert a Thor LV-2D váltotta fel 1964-ben, amelynek nukleáris töltetének hatásköre 8 km volt, és legfeljebb a Földtől 700 km-re keringő műholdak ellen lehetett bevetni. A Thor LV-2D rendszert azonban az 1970-es évek elején kivonták a rendszerből, mert túlságosan is körülményesen használható volt, továbbá volt nem elég rugalmas, hiszen két hét előkészítés kellett az indításhoz: a rakétákat és a robbanófejeket a Vandenberg légibázison tárolták, de az indítást a Johnson-atollról hajtották végre, ahova először át kellett szállítani és felkészíteni őket az indításra.
Az első, valóban működő ASAT rendszert a szovjetek rendszeresítették, ez volt az ISz-A (Isztrebitel Szputnyik - vadászműhold). Ez egy viszonylag nagy, 1,2 tonnás műhold, amely orbitális pályára áll, és az elsőtől a harmadik keringési periódusban közelíti meg a célpontot. A műhold kis manőverező hajtóművekkel rendelkezik, amelyek ideális pályára állítják az ISz-A-t. Amennyiben a célpont a megfelelő pozícióba került, a beépített robbanótöltet felrobban, és az űrszonda 12 nagy méretű repeszfelhőt hoz létre, ezek rongálják meg súlyosan a célt.
ISz-A
1972-ben a SALT-I fegyverkorlátozási tárgyalások eredményeként az ISz-A kísérleteket felfüggesztették, de a fegyverrendszer hadrendben maradt. Az 1970-es évek második felében a vadászműhold fejlesztésen esett át, új fedélzeti rendszereket kapott, és ezeket 1976 és 78 között több tesztlövészeten ki is próbálták. 1982-ben újabb tesztlövészetekre került sor, amelynek célja a hosszú raktározás hatásainak vizsgálata - ezen tesztek eléggé lehangoló eredményt hoztak. Az ISz-A-t végül is az 1980-as években kivonták az aktív szolgálatból.
Rajz az elfogás utolsó pillanatáról: az ISz-A radarjával befogta a célpontot, majd a robbanótöltetek repesz-felhővé változtatják az elfogó műholdat
Az ISz-A esetében összesen 15 sikeres és 4 sikertelen elfogási tesztindítást hajtottak végre, a célpontok minden esetben előre fellőtt célszondák voltak. A tesztek folyamán ugyanakkor fény derült egy az alkalmazást érintő komoly hátrányra: rengeteg űrtörmelék keletkezik, amely veszélyt jelenthet a saját műholdakra és űrhajókra is. Utódja a feltételezések szerint az ISz-MU lett, amely az ISz-A továbbfejlesztése, de ennél többet nemigen lehet tudni róla. Szintén fejlesztés alatt volt egy MiG-31D által a levegőből indított ASAT rakéta, hasonló, mint az amerikai ASM-135A.
A MiG-31D, amely a szovjet ASAT rakétát indította volna
Az ASM-135A egy légi indítású ASAT rakéta, amelyet egy F-15-ös vadászgép törzse alól indítottak. A program még az 1970-es évek elején F-106-os vadászgépre telepíteni szándékozott SPIKE rendszer utódja volt. A műhold pályája alapján egy számítógép kiszámolta, hogy az F-15-ösnek milyen szögben és mikor kell emelkednie, hogy az ASAT rakétát a legjobb pillanatban indíthassa, és az adatokat a pilóta előtt kijelzőre vetítették. A pilótának csak követnie kellett az utasításokat, és a rakéta a megfelelő pillanatban elindult.
A kétfokozatú rakéta juttatta az űrbe az MKV-t (miniature kill vehicle, kb. miniatűr gyilkos jármű), amely infravörös érzékelőjével irányította magát a műholdra, és a szükséges pályakorrekciókat a körben elhelyezett apró rakétahajtóművekkel hajtotta végre. A cél elpusztítása egyszerű ütközéssel történt.
ASM-135A az indító gép, egy F-15A hasa alatt
Az ASM-135A esetén több tesztindítás is volt, ebből egyet érdemes kiemelni: 1985 szeptember 13-án egy ASM-135A-val sikeresen elpusztították a Solwind P78-1 gamma-sugárzást figyelő műholdat. Az esemény felháborította a kormányzati hatóságokat, mivel a teszt egyértelműen sértette a Szovjetunió és az USA közötti megállapodásokat (noha azt mindkét fél megsértette már korábban). De még jobban felháborította a tudósokat, mert a Solwind műhold ugyan már hivatalosan befejezte a küldetését, de még működött, és hasznos adatokat sugárzott le a Földre. A magas költségek és politikai okok miatt azonban a kongresszus 1988-ban megvétózta az ASM-135A rendszerbe állítását.
A leoldás pillanata
Az ellenséges műholdak elpusztítására szánt ember vezette eszköznek az Egyesült Államok légiereje a Gemini programot választotta. A Blue Gemini a sikeres Gemini-Agena dokkolásból profitált: a már rendelkezésre álló technológiával a katonai Gemini változat egy korábban fellőtt és már az űrben keringő fegyverplatformhoz dokkolt, majd ezután megkezdhette a vadászatot rakétáival. Érdekesség, hogy a légierő nem szerette volna, ha közösködnie kellett volna a haditengerészettel, akik a visszatérő Gemini űrhajókat a tengerből kihalászták, ezért a Blue Gemini siklóernyőket és három csúszótalpat kapott, hogy a szárazföldön landolhasson.
Ed White 1965-ös űrsétája. A korai elképzelésekben még az szerepelt, hogy egy űrséta folyamán vizsgálják, és adott esetben semmisítik meg a célpontot
A Gemini program keretében vizsgálták a lehetséges katonai felhasználás lehetőségét is. A Gemini 4 útja folyamán először a gyorsítórakéta utolsó fokozatán gyakorolták a másik űrbéli objektum megközelítését és megfigyelését, majd fényképezőgépeikkel a Földről rengeteg képet készítettek. Végül pedig Ed White az első amerikai űrsétát végezte el, amely abból a szempontból volt érdekes, hogy az első tervek szerint egy űrséta folyamán vizsgálták volna meg a szovjet műholdakat.
Fantáziarajz a Blue Geminiről és fegyverplatformjáról
A Légierővel konkuráló Haditengerészet is érdeklődött a védelmi minisztériumon keresztül egy saját katonai űrhajó iránt, amely képes az ellenséges műholdakat megvizsgálni, és szükség esetén elpusztítani. A Grumman cég tanulmányt készített, hogy az Apollo Holdra szálló egység átalakított változata mennyire használható ebben a feladatkörben. A műholdat manipulátorkarok segítségével lehetett volna befogni, ha pedig az elpusztítására lenne szükség, az egyik megoldás szerint hátrasiklás nélküli ágyúval kartácslövedéket lőtték volna, amely kicsi, de nagy tömegű golyókkal rongálta volna meg a műholdat.
Alternatív megoldásként egy festékszóró is felmerült: fekete festék alkalmazása esetén a műhold optikai eszközei megvakulnak, napelemei használhatatlanná válnának, és az energiától megfosztott műhold egyszerű űrszemétté degradálódott volna. Sem a Blue Gemini, sem a katonai Holdkomp-változat nem valósult meg, leginkább a magas költségek miatt.
A szovjet vadászűrhajók nyitánya a Szojuz-P volt. Ez egy korai alap Szojuz űrhajó, amelynek kétfős személyzete egy űrséta során vizsgálhatta volna meg az célpont amerikai műholdakat, majd az eredménytől függően elpusztíthatták vagy visszahozhatták az érdekesebb fedélzeti rendszereit a Földre további vizsgálat céljából. Ezt a megoldást azonban gyorsan elvették, ugyanis felmerült annak a lehetősége, hogy a műholdakra önmegsemmisítőt szereltek, hogy a hasonló kísérleteket megakadályozzák. A szovjet műholdakon valóban voltak ilyen önmegsemmisítő robbanó szerkezetek, és azt feltételezték, hogy az amerikai műholdak is el vannak látva hasonlóval.
Egy vázlat a Szojuz P feltételezett kinézetéről
A problémára a következő megoldást találták: a Szojuz orbitális modulját elhagyták (amely a Szojuz-P-nél zsilipként szolgált volna), és a jármű orrába nyolc kis méretű rakétát helyeztek el. A célpont űrszonda megvizsgálása ez esetben csak optikai módon történt volna, majd mintegy egy kilométeres távolságból indíthatták a műhold elpusztítására szolgáló rakétát. A Szojuz-PPK végét az jelentette, hogy az 1960-as évek közepén túlságosan is nagy volt a Szojuz program lemaradása, és nem pazarolhatták az erőforrásokat ilyen célra, hiszen a Holdra szállás elérése lett az elsődleges cél.
A Szojuz PPK az Orbiter űrszimulátor egyik modjában - az orrán láthatóak a célpont megsemmisítésére szolgáló rakéták
Az 1967-ben azonban az űrvadászok számára látszólag véget jelentő, a világűr békés célú felhasználásáról szóló ENSZ egyezmény született, illetve az 1969 és '72 között zajló SALT-I fegyverzetkorlátozási tárgyalások egyik záradékában kölcsönösen megegyeztek a másik fél műholdjainak űrbéli azonosításának tiltásáról. No persze az ilyen egyezmények sajnos legtöbbször nem érik el a kívánt hatást: mindkét szuperhatalom titokban újabb és újabb lehetőségeket vizsgált meg, újabb és újabb terveket dolgoztak ki. A szovjetek például a Spiral program keretében egy, a korábban már ismertetett Dyna-Soarhoz hasonló katonai mini-űrrepülőgépen dolgoztak. A rendszer három fő elemből épült fel: az első fokozat egy hidrogén-üzemanyagot felhasználó hiperszonikus repülőgép volt (az elnevezése: 50-50), amely hagyományos kifutóról emelkedett fel a levegőbe. Ez 28-30 km-es magasságba emelkedve és a hangsebesség hatszorosára gyorsítva engedte volna útjára terhét. Ez egy 8,8 tonnás, egyszemélyes űrrepülőgép (melynek jelzése: 50) volt egy gyorsítórakéta orrán, a gyorsítórakéta pedig 130-150 km-es, Föld körüli pályára állította az űrrepülőt.
Fantáziarajz a teljes Spiral géppárról, a hiperszonikus indítógépről és a hátáról indított űrrepülőgépről
A Spiral hasznos terhe lehetett fotó- vagy radarfelderítő felszerelés, űr-föld (nukleáris) fegyverek az ellenséges Földi célpontok elpusztítására, illetve adott esetben űr-űr rakéták az ellenséges műholdak, vagy adott esetben űrhajók leküzdésére. A hasznos teher felderítő feladatkörben 500 kg, harci feladatkörben legfeljebb 2000 kg lehetett. A csapásmérő változat egy 1,7 tonnás rakétát vitt volna magával, mely az ellenséges repülőgép-hordozó flottacsoportok ellen volt bevethető. A célpont pozícióját radarfelderítő műholdak mérték volna be, az adatokat műholdas adatkapcsolat segítségével juttatták volna el az űrrepülőgépnek, és a pilóta ezek alapján indította volna a megfelelő időben a (feltehetően nukleáris robbanófejű) rakétát. Alaposan kidolgozott, igen ambiciózus terv volt ez a maga idejében (még az 1960-as években járunk!).
Makett a Spiral program űrvadászáról
Az űrvadász verziójának két változata volt tervbe véve. A rövid hatótávolságú változatnak hat darab, egyenként 25 kg-os rakétája volt. A célt 3-5 km-re meg kellett közelíteni, majd a pilóta egy 50x-es nagyítású távcső segítségével azonosíthatta a célpontot, és rakétáival megsemmisíthette. A nagy hatótávolságú változat esetén nagyobb, 170 kg-os, mintegy 350 km-es hatótávolságú rakétája volt és optikai érzékelőjével fogta be és követte a célpontot. Mindkét változat legfeljebb 1000 km-es magasságban keringő, az űrvadász pályájától maximum 10°-os pályaszög-eltérésű célpontok elfogására volt képes.
A Spiral számára tervezett űr-űr rakéta vázlata. Nincs igazán klasszikus rakéta formája, hiszen az űrben nincs jelentős légellenállás, ami miatt szüksége lenne rá
A Spiral program az 1970-es évek elején elvesztette a politikai, illetve emiatt pénzügyi támogatottságát, de a légköri repüléshez való tesztgépek elkészültek, és az 1970-es évek közepén Tu-95KM bombázóról leoldva őket több kísérleti repülést végeztek. A MiG-105 jelzéssel készült gépekből csak a 105.11 repült, mely a hangsebesség alatti repülési kísérletekhez készült. A program 1978-ban ért véget teljesen, mikor a 105.11 egyik tesztrepülésén a rossz látási viszonyok miatt elég keményen ért földet. Noha a sérüléseit kijavították, többé nem repült.
A MiG-105.11 az egyik tesztledobás után
A MiG-105.11 ma egy Moszkva melletti múzeum ékessége
A szovjet űrtervek között kétségkívül a legfélelmetesebbek a hatalmas katonai űrbázisok voltak. Már gyakorlatilag az első űrállomástervek között szerepeltek ilyenek, különféle feladatokra, az egyszerű megfigyeléstől a nukleáris csapásmérő fegyverek hordozójáig merült fel használatuk. A háttérben valószínűleg a katonai vezetés figyelmének felhívása volt, hiszen az ő anyagi támogatásuk nélkülözhetetlen volt a tervezőirodák számára. Így aztán az 1950-es évektől kezdve folyamatosan készültek a különféle elképzelések a katonai űrbázisokra, természetesen felfegyverzett változatokban is.
Az egyik első ilyen az OS-1 volt, amelyet nukleáris fegyverekkel szereltek volna fel. A 75 tonnás űrállomáson hat fős személyzet szolgált volna, és több Szojuz is dokkolhatott volna rá egy időben. Az OS-1 terveit többször is módosították, majd az 1970-es évek elején elvetették.
Vázlatos rajz az egyik OS-1 űrállomásról
A KSz volt talán a szovjetek legambiciózusabb programja. Központi eleme a Szaljut-űrállomásokon alapult, amelyhez saját meghajtással rendelkező űrbárkák dokkoltak. Ezek az űrbárkák feltehetően a Buran űrsiklóhoz hasonlóan néztek volna ki, de szárnyak nélkül. Feladatkörükben nem szerepelt a Földre való visszatérés, ellenben különféle nukleáris és hagyományos fegyverekkel képesek lettek volna a Föld felszínén vagy az űrben lévő bármilyen célpont ellen csapást mérni. A 450 tonnás szuperállomás nagy szerencsénkre sohasem valósult meg.
Fantáziarajz a KSz űrállomásról és az űrbárkákból
Az 1970-es években mind az amerikai légierő, mind a haditengerészet saját űrvadászon dolgozott. A haditengerészet aggódott a szovjet tengerészeti megfigyelő radarműholdak miatt, ezért megkezdte az ezek elpusztítására szolgáló egyszemélyes űrvadászgépe fejlesztését.
Fantáziarajz az Amerikai Légierő egyik 70-es évek űrvadászgép-programjáról
A járművet egy tengeralattjáróról indított Poseidon ballisztikus rakéta, vagy egy szárazföldről indított MX Peacekeeper ballisztikus rakéta, illetve esetleg egy Boeing 747 alól indított rakéta jutatta volna az űrbe. A 4,5 tonnás gépben a nem volt túlnyomásos pilótafülke. A pilóta űrruhában ült, és az első elképzelések szerint a fellövés, illetve a visszatérés alatt a járműbe visszahúzódott volna, míg az űrben egy ajtón keresztül a sisakját kidugva irányította volna a járművet.
Korai elképzelések a Space Cruiserről
A Space Cruiser program elvileg az 1970-es évek közepén szűnt meg létezni, mivel a Pentagon utasítást kapott arra, hogy az űrbéli katonai feladatok ellátására a NASA fejlesztés alatt álló űrrepülőgépét kell használnia. Ettől függetlenül a fejlesztés az 1980-as évek elején is folyt, annyi változtatással, hogy ezekből az űrvadászokból az űrsikló vitt volna fel több darabot a rakterében, majd az űrben kiengedte volna őket, ahol legfeljebb egy napos küldetés után mindegyik külön tért volna vissza a Földre.