2234
\"Porból lettünk, porrá leszünk\"
-
#1954
Hát mert hatalmas gravitációja van, a csillag légköre meg folyamatosan lassítja -> a pályája egyre közelebb lesz a másik csillag felszínéhez, ha abba beleér lehet hogy kitép egy kis anyagot belőle míg tovább lassul még erőteljesebben, majd a gravitáció miatt egészen az élő csillag magjáig sűllyed, eközben a gravitáció erősen befolyásolhatja az élő csillag alakját is(összébb húzódik), valószínűleg így mikor simán kering akkor is ha elég közel van, lehet egy szép neutroncsillagot követő kiemelkedés a központi csillagon is, szal erős ár/apály jelenség.
Nemtudom hogy egy szupernóva robbanás egy ekkora tömegű valamit mennyire tudna eltéríteni, de nemvalószínű hogy nagyon. -
#1953
tomcat, ne aggodj meg lesznek a kis szürkék is... :))
Már vannak is elméletek rá, hogy hol bújkálnak a bestiák:
Mars: élet a mélyben?
2007. február 08., csütörtök
A legújabb elméletek szerint a kozmikus sugárzás miatt legalább néhány méterrel a felszín alá kell fúrni a marsi életformákért.
Angol tudósok egy csoportja modellszámításokat végzett annak érdekében, hogy meghatározzák a Mars különböző felszínformáin az élő sejtek életben maradási esélyeit a világűrből érkező sugárzás pusztító hatásai mellett. Eredményeik szerint a felszín alatt legalább néhány méternyi mélységig kell lefúrni, ha nem csupán életnyomokat – fehérjéket, DNS töredékeket, fosszíliákat – akarunk találni, hanem élő sejtek felkutatása a cél.
Mivel a Marsnak a Földdel ellentétben nincs erős mágneses tere és sűrű légköre, a kozmikus sugárzás nem gyengül túlságosan a vékony atmoszférán való áthaladás során, jelentősen csökkentve így a felszíni életformák életben maradási időtartamát. A kutatók szerint élő sejtek felkutatására a legjobb célpont az Elysium régió jege. A körülbelül 5 millió éve befagyott egykori tenger felszínét csak rövid ideig bombázták a gyilkos kozmikus sugarak, amit kellően le is árnyékolt a vízmolekulában lévő hidrogén. Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy jégbe sokkal könnyebb fúrni, mint sziklába. Hasonlóan ígéretes célpontok lehetnek még a friss kráterek vagy a néhány kráterfalon megfigyelt közelmúltbeli vízfolyások nyomai.
Ez nem túlságosan jó hír az eljövendő, a bolygót kutató szondák tervezőmérnökeinek, hiszen az eddigi eszközök csupán néhány centiméternyi mélységben voltak csak képesek a talajba hatolni, a kívánatos mélység elérése azonban merőben új technológiai nehézségeket támaszt. Mindenesetre ha sikerrel jár egy jövőbeni leszálló egység, az kétségkívül átformálja majd a más bolygókon lévő élet felkutatására tett erőfeszítéseinket.
![]()
Képünkön az egyik tervezett marsi talajkutató szonda, a Phoenix fantáziarajza látható.(Jet Propulsion Laboratory)
Forrás: University College London sajtóközlemény, 2007. január 30.
-
#1952
Igazad van, jobban belegondolva valószínűleg "látványos" lenne egy ilyen egybeolvadás, már ha egyáltalán megtörténhet az, hogy elnyeli a neutroncsillagot. Mert hát ugye ez a szupróriás már a felfójódás állapotában van, és a köv. lépcsőben egy szupernovarobbanással ledobja külső burkát, és lesz belőle is nyeutroncsillag vagy fekete lyuk. Én nem olvastam ezzel kapcsolatban még semmit, mármint, hogy mi történne ilyenkor, de nem vagyok benne biztos, hogy bele tudna zuhanni egyáltalán a csillagba mielőtt az felrobbanna. Ha meg mégis belezuhanna, lehet, hogy felgyorsítaná a folyamatot, és "lerobbantaná" a külső burkát a szuperóriásnak, de utána mi lenne? Esetleg egybeolvadna a maggal és közösen hoznának létre egy feketelyukat? Passz, ezt nem tudom, de én inkább úgy tudnám elképzelni, hogy a szuprnovarobbanás inkább eltéríteni a pályájáról a keringő neurtoncsillagot és nem találkoznának.
Te mért gondolod, hogy belezuhanna?
-
tomcat1 #1951 Érdekes. Pár éve még lemondóan beszéltek a marsról, aztán kiderült, hogy van víz... majd hogy folyékony víz is...most a felhők... kérdezem én: Hol vannak a kis szürkék? :) -
#1950
Hát ha elnyeli akkor belesüpped a másik csillag magjába, hiszen a neutroncsillag egy fél feketelyuk, úgy meg okozhat változásokat, és legalább ha 2 csillag együtt van még az élő csillag halálakor kialakuló feketelyuk esélyét is növeli :) -
#1949
Felhők a Mars egén
2007. február 9., péntek,
A Mars Global Surveyor űrszonda méréseinek elemzésével első alkalommal készült áttekintő felmérés az éjszakai felhőzet eloszlásáról, az Opportunity marsáró pedig első alkalommal figyelte meg konvektív felhők kialakulását a Marson.
Sokáig nem tudtuk, hogy képződnek-e felhők a Mars éjszakai féltekéjén a légkörben. Az első éjjeli felhőkre utaló jel néhány éve, az akkor még tökéletesen üzemelő Mars Global Surveyortól érkezett (a szonda működését sajnos azóta befejezte). Az éjszakai felszín hőmérséklete több alkalommal a vártnál kb. 20 fokkal magasabbnak mutatkozott az északi félteke alacsony szélességű területein. A jelenséget könnyen magyarázhatja éjszakai felhőzet, mivel - akárcsak a Földön - a felhők visszaverik a felszínről származó hősugarakat, így azt nem engedik annyira lehűlni, mint derült időben.
John Wilson (NOAA) és kollégái három marsi éven keresztül végzett megfigyelésekből részletes képet állítottak össze az éjszakai felhők tér- és időbeli eloszlásáról. Ehhez a hőmérsékleti értékek mellett a MOLA lézeres magasságmérő adatait is felhasználták: amikor a szondáról kibocsátott lézersugár felhőkkel találkozott, erősen szóródott, aminek mértékére a visszavert jel erejéből lehetett következtetni.
A felmérés rámutatott, hogy éjszaka jellegzetesen ott mutatkoznak felhők, ahol a felszín a vártnál melegebb marad - ez egybevág a várakozásokkal. Kiderült továbbá, hogy az éjszakai felhők kb. ötször vastagabbak, illetve sűrűbbek nappali társaiknál. A felszínhez viszonylag közel, alacsonyan vannak, akár ködnek is tekinthetjük őket. Az északi félteke nyara idején a legelterjedtebbek, ekkor kiterjedt gyűrűt alkotnak a egyenlítő térségében.
A felhők többsége nappal eltűnik, mivel a hőmérséklet a légkör egyes részeiben akár 100 fokkal is meghaladhatja az éjszakai minimumot, a lebegő jégkristályok pedig elszublimálnak. A napfelkelte után a melegedés ellenére megmaradó felhők feljebb emelkednek, és általában csak a magas hegyek, elsősorban a vulkánok felett maradnak meg. Naplemente környékén aztán ismét süllyedni és vastagodni kezdenek.
![]()
Felhők az Opportunity rover felett az Endurance-kráternél (NASA, JPL)
![]()
Felhők az Opportunity rover felett a Victoria-kráterközelében. A fátyolfelhőket néhány mikrométeres jégkristályok alkotják. Az ilyen fellegek gyakoriak az egyenlítő térségében, amikor a bolygó a Naptól távol jár (NASA, JPL, Cornell)
A fenti képekhez kapcsolódik az Opportunity marsjáró egyik későbbi megfigyelése, amelynek keretében első alkalommal sikerült a feláramló levegőtől kialakuló konvektív felhők képződését és mozgását megfigyelni. A jelenséget 2006. október 2-án délután örökítette meg a rover, kb. 25 fok magasan a horizont felett.
![]()
A mellékelt animáció 10 képkockája egymás után, 32 másodperc különbséggel készült (az eredeti, nagyfelbontású változat a NASA honlapjáról tölthető le). A felvételsorozat 5 perce alatt a felhők a felszínhez viszonyítva változatlan helyen képződtek, amely arra utal, hogy egy forró levegőjű feláramlás hozza létre őket. Utóbbi a felszín egy adott, erősen felmelegedő területéről indult felfelé. A felhők 5 és 25 km közötti magasságban voltak, és kialakulásuk után nyugati irányba mozogtak 2,5 és 12,5 m/másodperc közötti sebességgel. Jégkristályok vagy túlhűlt vízcseppek alkothatták anyagukat.
Kereszturi Ákos
-
#1948
Hát jah, vagy csak simán elnyeli mintha mi sem történt volna :) Az kiderült, hogy nem olyan ritka jelenség, tehát ha nagy dir-durral járna mint pl. egy szupernovarobbanás, akkor már lehet korábban felfigyeltek volna rá. Persze az is lehet, hogy nem... Meg aztán csak "feltehetőleg neutroncsilag". No mindeg, idővel biztos több infó lesz erről is. :) -
#1947
Hmm ezek akkor előbb utóbb belezuhannak a csillagba. Egy olyan esemény érdekes lehet :) -
#1946
Társuk légkörében rejtőző neutroncsillagok
2007. február 8., csütörtök,
Több űreszköz megfigyelésének egybevetésével sikerült olyan óriáscsillagokat megfigyelni, amelyek kiterjedt légkörében egykori csillagok "maradványai", neutroncsillagok keringenek.
![]()
Az INTEGRAL röntgenteleszkóp (ESA)
Az INTEGRAL űrteleszkóp 2003. január 29-én egy szokatlan rötgenforrást azonosított a Tejútrendszerben. A későbbiekben újabb hasonló objektumokra akadtak, amelyeket utólag nagytömegű röntgenkettősöknek neveztek el. Eddig 20 képviselőjüket fedezték fel, tőlünk 7-25 ezer fényéves távolságban.
Már az első észlelések során felfigyeltek a szakemberek arra, hogy bár ezek az objektumok erős sugárforrások, az általuk kibocsátott energia jelentős része már a közvetlen közelükben el is nyelődik, azaz viszonylag hideg, sűrű anyagfelhők belsejében foglalhatnak helyet.
A csillagászok eltérő hullámhosszakon (főleg a röntgen- és infravörös tartományokban) készült megfigyeléseket kapcsoltak össze, így sikerült "belelátni" e por- és gázburkok belsejébe. Az adatok alapján az objektumok olyan sajátos kettősök lehetnek, ahol egy kompakt égitest (feltehetőleg neutroncsillag) kering egy hatalmas, szuperóriás csillag körül. Az utóbbi komponens mérete általában legalább tízszeresen, tömege pedig még ennél is nagyobb arányban múlja fölül a Napunkét. A ritka párosok többsége olyan csillagkeletkezési régiók közelében mutatkozik, ahol sok óriási csillag születik - ez magyarázhatja hatalmas tömegüket.
A kettősökben lévő szuperóriás csillagok intenzív csillagszeleik révén jelentős tömeget veszítenek, és kiterjedt, hűvös gázburokkal veszik körül magukat. A körülöttük keringő neutroncsillagok normál esetben erős röntgenforrásokként jelentkeznének, mivel heves kölcsönhatásba lépnek a társukról kibocsátott anyaggal. A szuperóriás csillag légkörében keringve annak gázanyagát egy ún. tömegbefogási (akkréciós) korong formájában gyűjtik be, majd húzzák a felszínükre. A kiterjedt hideg és poros gázburok leárnyékolja az energikus folyamatoktól képződő sugárzás jelentős részét.
![]()
A két feltételezett sugárforrás-típus vázlata: balra a közel körpályán mozgó neutroncsillag, jobbra az elnyúlt útvonalon haladó égitest, amely csak időnként merül bele a szuperóriás légkörébe (ESA)
A nemrég közzétett elmélet szerint az eddig megfigyelt nagytömegű röntgenkettősöket két nagy csoportba sorolhatjuk. Az egyik kategóriát olyan objektumok képviselik, amelyekben a neutroncsillag közel körpályán kering a társ körül, itt tehát folyamatosan partnere légkörében tartózkodik (az ábra bal oldali részén). Ilyen például az IGR J16318-4848 jelű páros, ahol a neutroncsillag a Merkúr átlagos naptávolságánál közelebb mozog a szuperóriáshoz, amelynek átmérője 20-szorosan haladja meg a mi csillagunkét. Folyamatosan az óriás légkörében van, röntgensugárzása alkalmanként mégis változik - ekkor feltehetőleg megnő a neutroncsillagra áramló anyag mennyisége. A másik csoport objektumainál a neutroncsillag elnyúlt pályán mozog, ezért csak néha merül bele a szuperóriás légkörébe (jobbra). Ilyen például a IGR J17544-2619 jelű páros, ahol a kompakt égitest csak alkalmanként produkál intenzív röntgensugárzást.
Kereszturi Ákos
-
#1945
Ezt meg, csak mert jól néz ki:
![]()
-
#1944
Gigantikus felhőzet és viharos szelek a Titanon
2007. február 7., szerda
720 kilométer/órás sebességű, a földi futóáramlásokra hasonlító szelet és 2400 kilométer átmérőjű sarki felhőt azonosítottak a Szaturnusz legnagyobb holdján. Utóbbi pozíciója egybeesik az északi sarkvidéken nemrég felfedezett, szénhidrogén-folyadékkal kitöltött tavak helyzetével.
![]()
A Titan, alatta a csillag fedéskor észlelt egyik fénygörbe (NASA, JPL)
Nemrég közölték egy korábbi, a Titan légkörével kapcsolatos megfigyeléssorozat eredményét. 2003. november 10-én a Titan a Földről nézve elhaladt két távoli és viszonylag fényes csillag előtt, mindössze fél óra különbséggel. A hold légköre miatt a csillagok fénye a jelenség elején és végén fokozatosan halványodott el, illetve fényesedett fel. Emellett a fedés közepén enyhe visszafényesedés is mutatkozott, amikor a hold légköre egy hatalmas lencse módjára felénk fókuszálta a mögötte lévő csillag sugárzását.
Ekkor a Földről nézve a Titan korongjának peremén lévő légrétegeken haladt keresztül és tört meg a csillagfény. Ha a korong mentén az atmoszféra mindenütt egyforma lett volna, a felfényesedés pont a jelenség közepén jelentkezik. A Föld három eltérő helyéről készült megfigyelés alapján azonban nem így történt. A jelenség térbeli modellezése révén lehetőség nyílt rá, hogy a légkör több jellemzőire is következtethessünk.
Eszerint az északi sarkvidéken vékonyabb volt az atmoszféra, mint a déli féltekén, feltehetőleg azért, mert az északon ekkor tél volt. Emellett 200 km-es magasságban, illetve nem sokkal felette igen gyors, kb. 200 m/s (720 km/h) sebességű szél fújt. A földi futóáramlásokra emlékeztető jelenség keretében kevesebb mint egy földi nap alatt körbeszáguldanak itt a felsőlégkör gázai.
A viharos erejű szelek mellett egy kiterjedt felhőkomplexumot is azonosítottak a tavalyi év végén. 2006. december 29-én fotózta le a Cassini-űrszonda a képződményt az északi féltekén. A téli ködtakaró alól napjainkban bukkan ki ez a felhőzet, amely a pólustól az északi szélesség 62. fokáig húzódik, átmérője tehát kb. 2400 km.
A modellek már korábban is előrejelezték a fenti felhőalakzatot, de annak nagy mérete meglepte a szakembereket. A két héttel később, 2007. január 13-án készült megfigyelés idején még mindig egyértelműen látszott, tehát stabil légköri jelenséggel állunk szemben. A radarmérések alapján az északi sarkvidéken nemrég azonosított, szénhidrogén-folyadékkal kitöltött tavak helyzete egybeesik a most talált felhőtakaró pozíciójával. Eszerint a felhő láthatja el csapadékkal a tavakat - illetve a visszapárolgó és a magasban kicsapódó folyadék is közreműködhet a felhőzet fenntartásában.
![]()
A Cassini VIMS detektorának felvétele a Titan északi sarkvidékén mutatkozó kiterjedt felhőképződményről 2006. december 29-én, 90 ezer km távolságból. A hamisszínes képeken a kék 2, a zöld 2,7, a vörös 5 mikrométeres hullámhosszakon rögzített sugárzást jelöl (NASA, JPL)
A földi megfigyelések alapján a Titan felhőzete évszakos változást mutat. Úgy fest, hogy a felhőkomplexum fokozatosan dél felé tolódik, amint az északi féltekén melegszik az idő. Eközben átmenetileg meg is szűnhet a felhőzet, de akár folyamatosan is vándorolhat - míg végül a déli féltekén a helyi tél idején megállapodik. A felhőzet mozgása érdekes következménnyel jár: elképzelhető, hogy a jelenleg még folyadékkal kitöltött északi tavak lassan kiszáradnak, és a déli medrek fokozatosan megtelnek. Ezzel egybevág azzal a megfigyeléssel, hogy míg az északi és jelenleg téli féltekén több tucat folyadékkal kitöltött tavat találtak, délen csak egyetlen hasonló képződmény mutatkozott.
Kereszturi Ákos
-
#1943
Százszoros nagyítástól tudsz fényképezni, minél jobban nagyítasz annál kisebb a kép... Ezek itt kb. 100-200 körül vannak. -
#1942
Akkor nekem miért csak ilyen 200*150 felbontású feketefehér agyontömörített képeket töltött csak be? :\
Na most sikerült nagyobb felbontásút találnom, bár nem valami jó, mert vagy ez a fekete fehér kép van, vagy az a sárgás infrás, a többi is ezt a kettőt hozza be. Pl a szaturnuszról akartam egy nem olyan közeli képet, az no available, most megkerestem a lentebb lévő cikkben írt mira a és b-t. fekete fehér kép durván alacsony felbontású volt, infrás meg nemtudom milyen képet töltött be, de a két csillagnak nyoma sincs. -
#1941
jah, tényleg nem rosszak -
#1940
Sorry, kiment a fejemből de most pótlom:
![]()
![]()
![]()
![]()
![]()
-
#1939
Bolygókeletkezés egy fehér törpe körül
2007. február 04., vasárnap
Egy nemzetközi kutatócsoport az ο Ceti (Mira) fehér törpe kísérője körül bolygókeletkezésre alkalmas korongot fedezett fel.
Az ο Ceti (Mira) pulzáló vörös óriáscsillag, melynek változásait négy évszázada ismerjük – a fehér törpe kísérőjével együtt kettőscsillagot alkotó rendszer ennek ellenére mind a mai napig tartogat meglepetéseket. Azt már eddig is tudtuk, hogy a vörös óriás folyamatosan anyagot veszít, ám egy nemzetközi kutatócsoport M. Ireland (Caltech) vezetésével most fedezte csak fel, hogy a ledobott anyagfelhőből a fehér törpe társ körül protoplanetáris (bolygókeletkezésre alkalmas) korong jött létre. Ez azért érdekes felfedezés, mert eddig a csillagászok úgy gondolták, bolygóformálódás csak fiatal csillagok körül képzelhető el.
A 350 fényévnyire található Mira-rendszer a Cetus (Cet) csillagképben található. A 17. sz. eleje óta tudjuk, hogy a kettős fényesebb tagja, a Mira A változócsillag, ugyanis szabad szemmel is észrevehetők a változásai. Periodikus kitágulása és összehúzódása 11 hónaponként ismétlődik, miközben fényessége a leghalványabb állapothoz képest ezerszeresére nő.
![]()
A képen jobbra a Mira A, balra kék színnel a Mira B látható. A vöröses felhő a protoplanetáris korong Mira A által felhevített része. Balra lent összehasonlításként a szaturnuszpálya mérete (Michael Ireland nyomán)
Az egykor a mai Naphoz hasonló Mira A élete végén jár, s felfúvódott vörös óriásként folyamatosan anyagot veszít. A csillagszéllel távozó anyagmennyiség hét évente mintegy egy földtömegnyi. A Mira B előbbre jár a fejlődésben, távoli fehér törpe kísérőként kb. 1000 év alatt kerüli meg társát.
A tudóscsoport a 10 méteres Keck-teleszkóppal, valamint a Chilében található 8 m-es déli Gemini-távcsővel infravörös hullámhosszakon készített felvételeket a csillagpárról. A képeken a vörös óriás mellett a Mira B körüli protoplanetáris korong azon része is fénylik, melyet a központi csillag sugárzása felmelegít. A felfedezés rámutat, hogy bolygók nem csak az éppen kialakuló fiatal csillagok körül keletkezhetnek, hanem a nagyobb anyagmennyiségeket megmozgató kettős rendszerekben is.
-
#1938
Hali!
Nem tudom pontosan, de nekem valami 10-3. -on ívmásodperc rémlik.
-
Rumcájsz61 #1937 Szevasz Landren
Nem tudod, hogy a Hubble teleszkópnak mennyi a fölbontása? Itt valamelyik fórumban olvastam, hogy valaki szerint 0,1 ívmásodperc. Ezt én kevésnek tartom. Valahol pedig olvastam róla, de nem találom sem a neten, sem a könyveimben. -
#1936
Egy exobolygó különös légköre
2007. február 03., szombat
A Hubble Űrtávcső segítségével egy 150 fényévre levő idegen bolygó atmoszférájának szerkezetét derítették fel.
A HD 209458b az első olyan exobolygó, amelyet ugyan a radiálissebesség-módszerrel fedeztek fel, de a csillaga előtt történt elhaladás során fényességcsökkenést is kivált. Emiatt jelenleg is egyike a legintenzívebben kutatott Naprendszeren kívüli bolygóknak. A csillag előtti átvonulásoknak köszönhetően tanulmányozható a gázóriás légkörének szerkezete és kémiai összetétele.
A nem hivatalosan Osirisként is emlegetett planéta nem hasonlít Naprendszerünk egyik bolygójára sem. A Pegazus csillagkép irányában látszó, mintegy 150 fényévnyire levő gázóriás rendkívül közel kering csillagához: mindössze 7,5 millió kilométeres távolsága alig huszada a Nap-Föld távolságnak. Még Naprendszerünk legbelső bolygója, az apró Merkúr is mintegy nyolcszor nagyobb távolságban rója pályáját a Nap körül. A rendkívüli közelség következménye, hogy a planéta igen gyorsan kering, így a bolygón egy év mindössze 3,5 földi napig tart.
Napjának közelsége légkörére is jelentős hatással van. Gilda Ballester (University of Arizona, Tucson, Egyesült Államok) kutatócsoportjának a Hubble Űrtávcsővel végzett megfigyelései alapján első ízben sikerült egy exobolygó légkörének szerkezetét megvizsgálni, és kémiai összetételét meghatározni. A megfigyelések szerint oxigén, szén, és nátrium mutatható ki a légkörben, amelyet egy jelentős kiterjedésű, főképpen forró hidrogénből álló elnyúlt csóva övez.
A közeli csillag intenzív ultraibolya sugárzása felforrósítja a légkör gázanyagát, amely így a hőlégballon tartalmához hasonlóan kitágul. A megvizsgált átmeneti zónában a hőmérséklet rendkívül gyorsan emelkedik, kb. 700-ról 15 ezer fokra, ami még a Nap felszínének átlagos hőmérsékletét is jelentősen meghaladja. Az így felhevített gáz molekulái a magas hőmérséklet miatt igen gyorsan mozognak, és így legyőzhetik a bolygó gravitációs vonzását. A kiáramló igen forró gázanyagot a csillag sugárzása üstököscsóvára emlékeztető képződménnyé formálja. A bolygó ennek következtében másodpercenként 10 ezer tonna anyagot veszít – ami mintegy háromszorosa a Niagara-vízesésen lezúduló anyagtömegnek. Ennek ellenére a kutatók számítása szerint a teljes légkör csak igen lassan, mintegy 5 milliárd év alatt fogy el.
![]()
A HD 209458b exobolygó légköre (Forrás: NASA, ESA, A. Feild [STScI])
A fentiek ismeretében érthető, hogy a bolygó az úgynevezett „forró Jupiterek” családjába tartozik. Minden bizonnyal saját Naprendszerünk Jupiter bolygója is hasonló képet festene, ha ilyen közelségben keringene Napunk körül. A jelenleg ismert több mint 200 exobolygónak mintegy 10-15 százaléka tartozik ebbe családba, ugyanakkor a Hubble legutóbbi kutatásai során 16 új, valószínűleg szintén a forró Jupiterek családjába sorolható exobolygót sikerült találni a Tejútrendszer központi vidékén. Mindezek arra utalhatnak, hogy ehhez hasonló égitestek milliárdjai létezhetnek Galaxisunkban. A HD 209458b légkörének vizsgálata pedig segíthet megismerni a többi hasonló bolygót és légkörük szerkezetét.
Forrás: HubbleSite News Release, 2007. január 31.
-
#1935
Ugyan nem vagyok tudós, de veled értek egyet... Mert a MARS átlagos sűrűsége a Földénél mintegy 30%-kal alacsonyabb (inkább a Hold átlagos sűrűségéhez közelít), tehát a bolygónak nem lehet nagy méretű fémes magja. A Mars mágneses tere rendkívül gyönge (pedig tengelyforgási periódusa alig több mint fél órával hosszabb a Földénél). És a Mars gravitációja 2,63 szor kissebb a Földinél. Ezek a tények, hogy aztán ebből adódik vegy sem, azt én nem tudom, de lehetséges... -
#1934
De pedig intenzívebb, mert nincs erős magnetoszférája mint a földnek, és a gravitációja is kisebb, így könnyebben el tudta sodorni a légkört. -
#1933
"szén-dioxid készletének jelentős részét elveszítette, főképpen az intenzív napszél által a légkör tetejéről leszakított és továbbsodort molekulák formájában."
hát a napszél ott se intenzívebb, mint itt nekünk a földön...egész egyszerűen a mars csak azért veszítette el, mert mérete 1/8ada a földnek? vagy van valami más tényező is? -
#1932
Az eddigi legtávolabbi gömbhalmazok
2007. február 1., csütörtök,
Minden korábbinál messzebb, közel egymilliárd fényéves távolságban található gömbhalmazokra akadtak egy elliptikus galaxis körül.
![]()
Az NGC 6396 gömbhalmaz részlete (NASA, ESA, H. Richer (UBC), J. Kalirai (UCSC))
Jason Kalirai (University of California, Santa Cruz) és kollégái Tejútrendszerünk NGC 6396 jelű, +8,5 magnitúdós gömbhalmazát vizsgálták. Ez a hozzánk egyik legközelebbi ilyen halmaz, távolsága 8500 fényév. Az Ara (Oltár) csillagképben mutatkozik, és közel 400 ezer csillagot tartalmaz.
A megfigyelések eredeti célja az volt, hogy az égitestek összetételét és korát megállapítsák, és ezzel a gömbhalmaz jellemzőire következtessenek. A felmérés során azonban több, az NGC 6396-hoz hasonló, de sokkal további gömbhalmazt találtak a kérdéses irányban, messze túl a Tejútrendszer határain. A távoli és halvány objektumokat először a Hubble-űrteleszkóppal örökítettek meg, később a Déli Gemini-teleszkóppal vették fel spektrumukat, és így sikerült távolságukat megállapítani.
A színképi vizsgálatok alapján a hozzánk közeli NGC 6396 "mögött" rejtőző távoli, elliptikus galaxis valamivel több, mint egymilliárd fényévre van tőlünk. Peremterületein sok gömbhalmazt azonosítottak, amelyekről bebizonyosodott, hogy az eddig megfigyelt legtávolabbi ilyen objektumok.
A távoli halmazok megörökítése nem volt könnyű, mivel egy-egy ilyen messzi gömbhalmaz - bár közel annyi sugárzást bocsát ki, mint a teljes NGC 6396 - a nagy távolság miatt kb. 10 milliószor halványabb, mint egyetlen csillag az NGC 6396-ban. A kérdéses távoli óriás elliptikus galaxisban több 100 ilyen gömbhalmaz mutatkozott. További vizsgálatuk fontos ismereteket adhat a gömbhalmazoknak az egyes galaxisok fejlődésében betöltött szerepéről.
A megfigyelés során tanulmányozott közeli, tehát a Tejútrendszerhez tartozó NGC 6396 egyéb fontos információkkal is szolgált a közelmúltban. A halmaz korát a 9-es tömegszámú berillium izotóp segítségével becsülték meg. Ez az anyag az első csillagok kialakulása után kezdett létrejönni a csillagközi tér gázanyagában, amelyből később újabb égitestek születtek. Minél később alakult ki ebből a gázból egy csillag a Tejútrendszerünk legelső csillagai után, annál több berilliumot tartalmazhat.
![]()
Az NGC 6396 részlete, a kis terület kinagyítva mutatja a távoli galaxist, amely körül az egyes gömbhalmazokat karikák jelzik (NASA, ESA, H. Richer (UBC), J. Kalirai (UCSC))
Nehézséget okoz azonban, hogy a berillium néhány millió fokon lebomlik, ezért olyan kistömegű csillagokban érdemes vizsgálni, amelyek még nem érték el életük végén jellemző felfúvódott fázist, amikor külső és hűvös légkörük a melegebb belsővel keveredik. Az ESO 8,2 méteres Kuyen teleszkópjával végzett mérések alapján az NGC 6396 mindössze 200-300 millió évvel keletkezett Tejútrendszerünk legelső csillagainak kialakulása után. Mindezt a halmaz korával összevetve kiderül, hogy galaxisunk 13,6±0,8 milliárd éve született. Utóbbi érték jól illeszkedik a Világegyetem koráról tett legújabb, 13,7 milliárd év körüli becslésekhez.
Kereszturi Ákos
-
#1931
A Jupiterhez közelít a Plútó-szonda
2007. január 31., szerda,
A Plútó felé tartó New Horizons-űrszonda hamarosan elhalad a Jupiter mellett. Az óriásbolygó kozmikus parittyaként óránként 84 000 kilométeres sebességre gyorsítja, így már "csak" nyolc év van hátra a célpontig.
![]()
Fantáziarajz a szondáról, amint a Jupiter mellett elhalad (NASA, JHUAPL)
ATöbbszöri halasztás után a New Horizons nevű Plútó-szonda egy éve, 2006. január 19-én indult a távoli égitest tanulmányozására. A hosszú halogatást az űreszköz nagyobb sebességével igyekeznek kompenzálni: a New Horizons már indulásakor a történelem eddigi leggyorsabb űreszköze volt, amely elhagyta bolygónk környezetét. A Jupiter felé közeledő szonda az óriásbolygónál hamarosan hintamanővert hajt végre, amelynek segítségével még tovább gyorsul.
A repülés eddig eltelt első éve sem volt eseményektől mentes. A technikai ellenőrzések mellett három kisebb pályamódosításra is sor került, emellett több műszer működését tesztelték sikeresen a 2,5 km-es 2002 JF56 jelű kisbolygón.
A szonda február 28-án 2,3 millió kilométerre fog elhaladni a Jupiter mellett, amelynek gravitációs tere parittyaként "kilőve" közel 14 500 km/h-val (4 km/s-mal) gyorsítja fel az űreszközt. A New Horizons sebessége így eléri az 84 000 km/h-t (23 km/s-ot).
A szonda a Jupiter szolgáltatta lendület révén 2015-ben fog elszáguldani a Plútó és holdjai mellett. Ez lesz az első alkalom, hogy emberkéz készítette űreszköz megközelít egy Kuiper-objektumot. A Jupiternél végrehajtandó hintamanőver egyben a szonda rendszereinek és tudományos műszereinek a főpróbája is.
A 2007. január 6-án kezdődött észlelőprogram a Jupiter és gyűrűi mellett a négy nagy Galilei-féle holdat, az Iót, Europát, Ganymedest és Callistót célozza meg, és egészen idén júniusig tart. A Jupitertől távolodva a New Horizons sokmillió kilométert fog az óriásbolygó mögött uszályszerűen húzódó, kiterjedt magnetoszférában utazni, részletesen megfigyelve azt. Ennek során olyan tartományokat is átszel majd, ahol az előrejelzések szerint az Io vulkánjai által kibocsátott részecskék is előfordulnak.
![]()
A Jupiter és az Io hold 2007. január 8-án a LORRI detektor felvételén (NASA, JHUAPL)
Bár még négy hét van a találkozóig, az eddigi vizsgálatok is érdekes eredményeket adtak. Úgy fest, hogy a Jupiter jelenlegi légköri állapota jobban emlékeztet a Voyager-1 űrszonda 1979-es megfigyelésekor tapasztaltakhoz, mint később a Cassini vagy a Galileo által rögzített állapotokhoz. Alacsony szélességeken kevesebb magasszintű ammóniafelhő mutatkozik, azaz tisztább a felső légkör. Ez esélyt ad arra, hogy a New Horizons egyik műszerével először figyelhessük meg közvetlenül a mélyebben fekvő, feltételezett vízfelhőket.
A New Horizons eredményeit földi távcsövek és a Hubble-űrteleszkóp megfigyeléseivel egészítik ki. A szonda által rögzített adatmennyiséget nem sugározzák le azonnal a Földre, jelentős részét a fedélzeti számítógép tárolja, és a közelítés után továbbítja majd. Ezt követően nyolc évig pihen az űreszköz, majd a Plútó-rendszer látogatása előtt három hónappal kezdi meg annak részletes megfigyelését. Az utolsó napjai zsúfoltak lesznek, a legszorosabb közelítés idején minden másodpercet értékes megfigyelésekre használnak majd.
![]()
Fent a távoli cél, a Plútó látható 2006. szeptember 24-én, mely ekkor még csak egy apró fénypontnak mutatkozott a szonda felvételén (fotó: NASA, JHUAPL).
Az űrszondát felügyelő csapat nemrég felhívást tett közzé a programot népszerűsítő céllal: olyan amerikai gyerekeket keresnek, akik a szonda indításakor születtek. A játékosan csak Plútó-gyerekeknek keresztelt fiatalok 14 évesek lesznek, mire az űreszköz a céljához ér - a fiatalok tehát a repülés időtartama alatt érik el középiskolás éveiket.
Kereszturi Ákos
-
#1930
Sikeres hintamanőver a Holdnál
2007. január 30., kedd,
A STEREO-B űrszonda elhaladt a Hold mellett, és megkezdte végső pozíciójának megközelítését. Társával együtt a napszél térbeli jellemzőit fogják vizsgálni, és a korábbinál pontosabban jelzik előre az űr-időjárást.
![]()
A STEREO páros egyik tagja a földi szerelőcsarnokban (NASA, JHU/APL)
Az űr-időjárásnak, azaz a naptevékenység földi hatásainak előrejelzése kulcsfontosságú lett az elmúlt években. Csillagunk energikus sugárzásai, és a róla kiáramló részecskék kölcsönhatásba lépnek bolygónk magnetoszférájával, majd légkörével. Mindezek összetett hatással vannak az űrbeli tevékenységre, befolyásolják a légköri repülés biztonságát, a felszíni energiaszolgáltató hálózatok működését és a távközlést is.
A fenti tevékenységek biztosabb tervezésében segít a 2006. október 25-én, Delta-II hordozórakétán startolt STEREO űrszondapáros. (A STEREO a Solar TErrestrial RElations Observatory kifejezés rövidítése.) A rendszer két, egymással azonos űrszondából áll. Feladatuk a Nap aktivitásának és a napszél jellemzőinek térbeli vizsgálata, elsősorban a koronakitörések tanulmányozása céljából.
Az űreszközök végső pályájuk eléréséhez a Hold mellett haladtak el, hintamanővert végrehajtva. Ez az első alkalom, hogy ugyanazon hordozórakétával két együtt indított űreszköz egyszerre hajtott végre ilyen műveletet a Hold segítségével, amelynek során egymástól eltérő pályára álltak.
A STEREO-A jelű szonda 2006. december 15-én 3740 km-re haladt el kísérőnk mellett. Az így nyert lendület segítségével bolygónkhoz hasonló napkörüli pályára állt, miközben a Földet a pályáján kissé "lehagyta". A STEREO-B jelű szonda ugyanekkor távolabb, 11786 km-re haladt el kísérőnk mellett, majd egy második közelítést is végzett: 2007. január 21-én már kisebb távolságban, 8818 km-re repült el a Hold felszíne felett. A második hintamanőver eredményeként az A jelű társához viszonyítva ellentétes irányba távolodott el tőlünk, és ezért "lemaradt" a Föld mögött a napkörüli pályán.
A STEREO-A és -B eltérő helyzetük révén együttesen képesek lesznek a Napról kirepülő részecskefelhők térbeli helyzetét megállapítani. Végső üzemelési pozícióját elsőként a STEREO-A foglalta el. 2006. december 4-én műszereinek tesztelése keretében SECCHI ultraibolya detektorával megörökítette az AR903 jelű aktív régiót a Napon, amely több napkitörést is produkált, majd nem sokkal később egy koronakitörés keretében kirepült részecskefelhő mozgását is megfigyelte.
![]()
Fantáziarajz a két szonda működéséről, amint egy koronakitörés térbeli helyzetét figyelik meg (NASA, JHU/APL)
A tervek szerint a STEREO-rendszer 2007 áprilisában kezdi meg éles működését. Mindkét szondán több mint egy tucat detektor kapott helyet. A projektben a KFKI Részecske- és Magfizikai Kutatóintézete is részt vesz hazánkból, elsősorban a kibocsátott részecskék mozgásának modellezésével, valamint az IMPACT detektor adatainak feldolgozásával.
Kereszturi Ákos
-
#1929
Ugyanez a téma, csak más forrás!!!
A Mars ősi légköre és vize a felszín alatt rejtőzhet
2007. február 2., péntek,
Új mérések alapján elképzelhető, hogy a Mars ősi légkörének és vizének sokkal kisebb hányadát veszítette el, mint eddig feltételeztük. A hiányzó rész ma is ott rejtőzhet a felszín alatt.
Hosszú éveken keresztül elfogadott nézet volt, hogy a Mars az ősi légkörét alkotó szén-dioxid nagyobb részét, akárcsak a vízmolekulák többségét a világűr felé elvesztette. Ez a két üvegházgáz (a H2O vízgőz formájában számít ide) fontos szerepet játszik: a napfénytől felmelegedő felszín hősugarait ugyanis visszaverik, azaz melegíthetik a klímát.
A molekulák elvesztésének okát a bolygó viszonylag csekély tömegében és gyengébb gravitációs terében keresték, valamint abban, hogy a korán leállt dinamóhatás után eltűnt a globális mágneses tér. Utóbbi a napszéltől védte volna meg az atmoszférát, amely ennek hiányában folyamatosan erodálódott a világűr felé.
A bolygó felszínén előforduló nyomok arra utalnak, hogy ősi éghajlata melegebb lehetett a mainál, ami a folyékony víz felszíni megjelenése mellett lényegesen vastagabb szén-dioxid légkört is jelentett - noha az ősi meleg állapotok modellezésében ma is komoly problémák vannak.
1989-ben a Phobos-2-szonda mérései arra utaltak, hogy a légkör anyaga jelentős mértékben szökik el az űrbe. Sok modellt igazítottak ehhez a méréshez, amelyek alapján nagy mennyiségű gáz távozhatott a bolygóról az idők során. Az európai Mars Express-szonda ASPERA-3 detektorának az elmúlt két évben végzett mérései azonban mást mutatnak.
Stas Barabash (Swedish Institute of Space Physics, Kiruna) és kollégái szerint az új mérések alapján a vörös bolygó jelenleg átlagosan mindössze 20 g gázanyagot veszít másodpercenként, amely körülbelül 1%-a a Phobos-2 mérései alapján becsült értéknek. A H2O-val kapcsolatos becsléseknél annak mennyiségét globális egyenértékkel szokták jellemezni: milyen vastag lenne az adott vízborítás, ha a Marssal megegyező méretű gömbön egyenletesen eloszlana.
Amennyiben a légkör vesztésének most megállapított mértékét a Mars teljes fejlődésére érvényesnek tekintjük, akkor globális egyenértékként mindössze néhány centiméternyi vízborítást veszíthetett - lényegesen kevesebbet a nagyságrendileg 100 méter vastag eredeti vízmennyiségnél. A megszökött szén-dioxid mennyisége pedig 0,2 és 4 millibar közötti nyomást adó gázéval egyenértékű - eszerint az eredeti légkörnek ugyancsak töredékét, nagyságrendileg ezredét veszíthette el.
Ha mindez valóban így van, akkor hatalmas fagyott, illetve az ásványokban kémiailag kötött felszín alatti H2O és CO2 készletek lehetnek. Ilyenek létezését már eddig is feltételezték, de sokkal kisebb mennyiségben. A mellékelt fantáziarajz az ősi Marsot mutatja, amint felszínének északi részét a feltételezett óceán borítja. Az új modell alapján a víz jelentős része ma is a bolygón van, de kötött illetve fagyott formában a felszín alatt, az ún. krioszférában tárolódhat.
Ugyanakkor azt sem szabad elfelednünk, nem biztos, hogy a Mars Express jelenlegi mérése a bolygó teljes múltjára nézve is reprezentatív. A klasszikus légkörvesztésen kívül egyéb folyamatok is csökkenthetik az atmoszféra mennyiségét, pl. kisbolygók és üstökösök becsapódásai. David Brain (University of California, Berkeley) feltételezése alapján pedig elképzelhető, hogy Napunk kialakulása után egy ideig még sokkal nyugtalanabb volt, mint jelenleg. Alkalmanként hatalmas részecsketömegeket lövellt ki magából, amelyek a Mars ősi légkörével, esetleg gyengülő mágneses terével találkozva mágneses viharokat okoztak, és jelentős gázmennyiséget szakítottak ki az atmoszférából.
Kereszturi Ákos
-
#1928
Jelentős vízkészletek a Marson?
2007. január 31., szerda
A valaha több száz méter mély marsi világóceánból visszamaradt vízkészletek a mélyben elrejtve ma is a Vörös Bolygón lehetnek.
A Mars felszínén megfigyelhető kiszáradt folyómedrek, illetve számos más bizonyíték arra mutat, hogy a bolygón hatalmas mennyiségű víz létezett folyékony formában. Valaha egy vastag, főképpen szén-dioxidból álló légkör tartotta a Vörös Bolygót elég melegen ahhoz, hogy felszínén folyékony víz létezhessen, amely hatalmas, 600 méternél is mélyebb óceánként hullámzott a Marson.
![]()
Fantáziarajz a vízben bővelkedő ősi Marsról (Forrás: NASA/Greg Shirah)
Napjainkban a bolygó azonban rendkívül száraz, légköre pedig igen vékony és ritka. A kutatók ezért úgy vélték, hogy a Mars víz- és szén-dioxid készletének jelentős részét elveszítette, főképpen az intenzív napszél által a légkör tetejéről leszakított és továbbsodort molekulák formájában. Az 1989-es szovjet Fobosz-2 szonda mérései is arra mutattak, hogy az ilyen anyagvesztés valóban gyors ütemben zajlik.
Stas Barabash (Svéd Űrfizikai Intézet, Kiruna) és csoportja azonban nemrégiben az Európai Űrügynökség (ESA) Mars Express nevű szondáján levő ASPERA-3 (Analyzer of Space Plasmas and Energetic Atoms, kb. Űrplazma- és Nagyenergiájú Atom Analizátor) műszere segítségével újabb méréseket végzett, amelyek eredménye szerint az anyagvesztés jóval kisebb ütemben zaljik, mint azt előzőleg gondolták. Az új eredmények szerint az egész bolygó mindössze 20 grammnyi oxigént és szén-dioxidot veszít ily módon másodpercenként, ami alig 1%-a a Fobosz-2 által mért értéknek. Ez azt jelenti, hogy amennyiben a Mars története során is hasonlóan alacsony volt az anyagvesztés üteme, akkor a valaha létezett óceánból mindössze néhány centiméternyi, a szén-dioxid készletből pedig körülbelül egy ezrelék veszett oda, vagyis egykori vízkészlete ma is létezhet, rejtett formában, valószínűleg a felszín alatt. A ma is létező, folyékony víz jelenlétére utalhat többek között a NASA immár elveszett, Mars Global Surveyor (MGS) nevű szondájának felvételei frissnek látszó, lejtők oldalán megjelent vízfolyásokról, amelyek valószínűleg felszín alatti forrásokból táplálkoznak.
A kutatók rámutatnak arra is, hogy létezhettek más hatások is, amelyek viszonylag gyorsan eltüntethették a bolygóról a vizet és a szén-dioxidot. Ilyen esemény lehet egy kisbolygó- vagy üstökösbecsapódás. Lehetséges, hogy mágneses viharok járultak hozzá a gyorsabb anyagvesztéshez, avagy a rendkívül erőteljes napszél hatása, amely atomok, atomcsoportok helyett az atmoszféra nagy csomóit szakíthatta le a bolygóról - ilyen napviharok tudásunk szerint gyakoribbak és erőteljesebbek voltak a korai Naprendszer idejében.
Mindazonáltal a kutatók nagy része egyetért abban, az eredeti víz- és szén-dioxid készlet jelentős része rejtett formában ma is megtalálható a Vörös Bolygón. Amennyiben ez így van, ez a tervezett Mars-expedíciókra is jelentős hatással van. A készletek nemcsak az űrhajósok vízellátásában használhatók fel, hanem a vízből nyerhető hidrogén és oxigén révén rakéták hajtóanyagának előállítására is alkalmazható. -
#1927
Úgy tűnik lehet a város pereméről is jó képeket csinálni, csak megfelelő cucc kell hozzá. :( -
#1926
Ötször nagyobb az Andromeda-köd
Egyre nagyobbnak találjuk az Andromeda-ködöt: a legújabb mérések már ötször akkora kiterjedésre utalnak, mint eddig gondoltuk.
Az M31 jelű óriási csillagváros saját galaxisunk "testvérének" is tekinthető fizikai hasonlóságok alapján, azonban tőlünk való távolsága kb. 2,5 millió fényév. Méreténél fogva a legnagyobb galaxis a Lokális Csoportban, amely a Tejútrendszer mellett még hozzávetőleg 30 törpegalaxisnak is otthont ad.
Az Amerikai Csillagászati Társaság szokásos év elejei találkozóján bejelentett eredmény földi nagytávcsövek mérésein alapul: a Kitt Peak-i 4 méteres Mayall-távcső szolgáltatta a fotometriai adatokat, míg a spektroszkópiai vizsgálatokat a 10 méteres Keck-távcsövekkel végezték. A mérések célja az volt, hogy az Andromeda-köd külső tartományaiban lévő vörös óriáscsillagokat azonosítsák. A Puragra Guhathakurta (Kaliforniai Egyetem) vezette csoport módszere szerint ötszörös szűrőn kellett egy csillagnak "átverekednie" magát, hogy galaxisszomszédunkhoz tartozónak sorolják. Az azonosítás nehézségét az jelenti, hogy a távoli fényes óriások látszólag hasonló fényességűek, mint a relatíve közeli, Tejútrendszerünkhöz tartozó szintén vörös színű törpecsillagok. A színképekből kinyerhetõ információk (radiális sebesség, felszíni gravitációs gyorsulás) jelentették a legfőbb támpontokat az azonosításhoz.
![]()
Az Andromeda-köd és két kísérő galaxisa, az M32 és az M110 Robert
Gendler felvételén.
A kutatók legnagyobb meglepetésére a galaxis centrumától még félmillió fényévre is találtak az Andromeda-ködhöz gravitációsan kötött vörös óriáscsillagokat. A galaxist övező halóhoz tartozó csillagok a galaxis-keletkezési elméletekkel összhangban kicsit fémszegényebbnek bizonyultak – azaz fémtartalmuk alacsonyabb a centrumhoz közelebbi csillagokétól, ami ősibb eredetre utal.
Az új felfedezés fényében úgy tűnik, hogy a hatalmas Andromeda-galaxis és a nála kisebb Tejútrendszer legkülső régiói szinte egymást érintik. Ha az M31 leghalványabb részei is szabad szemmel láthatóak lennének, akkor a galaxis nagyobb helyet foglalna el az égbolton, mint a Göncölszekér. Erre azonban még várnunk kell, a két galaxis ütközése és egybeolvadása csak évmilliárdok múlva esedékes... -
#1925
mikor jönnek azok a képek? -
#1924
Na várj kicsit, otthonról majd dobok fel pár képet amit vele lőttem, hát gyengének nem mondanám :)
Ha meg kód kell írj privátot. -
#1923
Átmeneti nyugalom a Tejútrendszer magjában
2007. január 26., péntek
Az Európai Űrügynökség gammasugárzást mérő űrtávcsöve az alacsony aktivitást kihasználva mélyebben pillanthat Galaxisunk szívébe.
Galaxisunk középpontja a Tejútrendszer egyik legmozgalmasabb helyszíne. Az itt található, Sagittarius A* néven ismert rádióforrás nem más, mint a Galaxis hatalmas, kb. négymillió naptömeget magába foglaló központi fekete lyuka. Az Európai Űrügynökség Integral űrteleszkópja 2005 februárja óta rendszeresen vizsgálja ezt a területet a gammasugarak tartományában.
![]()
A Galaxis központi vidékének átlagos aktivitása. A sárga és fehér területek a legnagyobb intenzitású források (Forrás: ESA/ISDC)
Erik Kuulkers (ESA Integral Science Operations Centre, Spanyolország) és csoportja a program keretében kb. 80 nagyenergiájú forrás sugárzását követi folyamatosan, amelyek nagy része röntgenkettős. Ezek olyan kettőscsillagok, amelyek egyik tagja szokványos csillag, a másik azonban összeomlott objektum: fehér törpe, neutroncsillag, de akár fekete lyuk is lehet. Amennyiben a két égitest elég szorosan kering a közös tömegközéppont körül, az összeomlott csillag anyagot szívhat át társáról, amely a bezuhanás közben több millió fokos hőmérsékletre hevül fel. A szélsőséges hőmérsékletek miatt a kibocsátott sugárzás a röntgen- és gammatartományban a legerősebb.
Az Integral 2006. áprilisi megfigyelései szerint a galaktikus centrumhoz legközelebb eső tíz gammaforrás átmenetileg elhalványodott. A kutatók szerint ez nem magyarázható valamilyen külső, közös hatással. Mivel a források mindegyike maga is változó, így éppen csak a vakszerencsének köszönhető, hogy valamennyi energiakibocsátása egyszerre csökkent le. Ez viszont kitűnő lehetőséget ad a még halványabb objektumok után kutatásra, amelyek jeleit eddig elnyomták a nagy intenzitású gammaforrások.
![]()
A nyugodt központi tartomány. Az előző képen erőteljesen sugárzó objektumok jól láthatóan elhalványodtak (Forrás: ESA/ISDC)
A Galaxis központi vidékének vizsgálata idén tovább folytatódik. A program érdekessége, hogy a kapott adatokat az Interneten egy e célra létrehozott honlapon (Integral Science Data Centre, IDSC) egy-két napon belül közzéteszik a tudományos közösség számára. Ennek köszönhetően bárki figyelemmel követheti a források változását, szokatlan esemény esetén pedig más távcsövek "bevetése" is időben lehetővé válik.
Forrás: ESA News, 2007. január 18.
-
#1922
Megnéztem. Az ég kinézete elég gyér, nehézkesebb a kezelése, jó vindózós programhoz illően le is tud fagyni, azok a fényképek meg amiket lekér azok olyan gyenge minőségűek, hogy nemnagyon van értelmük. -
#1921
Hát azt beleszámítva hogy fizetős, nem multiplatform, úgy már nem annyira. -
#1920
Ennél jobb a winstar2, abban van fényképezési funkció, jól rázúmolsz majd nyomsz egy shotot és lekéri egy központi szerverről a képet. Eszméletlen. -
#1919
Egy jókis planetárumos program
beállítod hol vagy éppen, és mivel beállítja magát a rendszeridőre úgy látod a csillagos eget ahogy a valóságban is látszódna, ha nem lennének külömböző zavaró tényezők :) egyébként úgy rá lehet közelíteni a dolgokra, hogy akár az Io is fél képernyőt elfoglal a innen nézve.
Elvileg tud elektronikás teleszkópoknak parancsolni, sajnos én még egy ideig nem próbálom ki ugyanis egy jobb teleszkópnak, sőt még a gyengébbeknek is borzasztó durva áruk van :( bár talán nincs is értelme, hiszen itt budapest szélén is túl sok a fény. -
K.András #1918 Nekem ez a vonat nagyon rég elment, viszont amilyen képeket csinálnak a komoly teleszkopokkal attol az állam esik le de könyékig! -
#1917
Káprázatos üstökös a déli égen
2007. január 26., péntek, 8:26
A C/2006 P1 McNaugh-üstökös néhány hete Magyarországról is szép látványt nyújtott, de az igazi égi színjáték a déli égbolton kezdődött néhány napja - amit mi már legtöbben sajnos csak képeken láthatunk. A McNaugh az 1965-ös Ikeya-Seki-üstökös óta a legfényesebb kométa.
A nem várt "karriert" befutott égitestet 2006. augusztus 7-én Robert McNaught ausztrál csillagász fedezte fel a Siding Spring-i obszervatóriumban. Az objektum akkor még csak +17 magnitúdó körüli fényességű, azaz rendkívül halvány volt - azonban a Nap felé közeledve erősen kifényesedett.
Itthonról néhány hete az esti szürkületben, a horizonthoz közel lehetett csak megfigyelni. Mivel láthatóságának vége felé a -1 magnitúdós fényességet is elérte, kedvezőtlen égi helyzete ellenére is látványos jelenség volt. Ahol nyugat felé nem zavarták felhők a kilátást, szabad szemmel is meg lehetett pillantani, csóváját pedig 1-2 fokig (azaz a telehold átmérőjének 2-4-szereséig) sikerült követni.
A McNaugh-üstökös január 12-én járt legközelebb a Naphoz, és ebben az időszakban összfényessége a -4 magnitúdót, azaz Vénuszét is elérte, talán kevéssel meg is haladta. Ez bizonyult tehát az 1965-ös Ikeya-Seki-üstökös óta a legfényesebb kométának.
Pazar porcsóva
Közel egy hete a SOHO napkutató űrszonda felvételein megfigyelhettük, amint az égitest látványosan haladt el a Nap közelében. De az igazi műsor csak ezután kezdődött - sajnos csak a déli féltekén lakóknak. Az üstökös, a Föld és a Nap egymáshoz viszonyított térbeli helyzetének változása nyomán speciális rálátás nyílt a porcsóvára.
A Nap sugárnyomásától kialakuló csóva az 50 fokos hosszt, tehát a telehold átmérőjének 100-szorosát is elérte. Mint az a mellékelt felvételeken is látható, az 50 fok hosszú és kb. 20 fok magas csóva szerkezete nem homogén, hanem több mint egy tucat közel függőleges szál mutatkozik benne.
Ezek feltehetőleg a mag anyagkibocsátásának egy-egy intenzívebb periódusát jelzik, amikor több por repült ki róla. A poranyag a későbbiekben a Nap sugárnyomásának hatására rendeződött elnyúlt oszlopokba.
Lassan elhalványul
Egy üstökös csóvájának szerkezetét több folyamat együttesen alakítja ki. Az apró szemcsékből álló porcsóvát és az ionizált, illetve gáz állapotú részecskéket tartalmazó ioncsóvát szokták elkülöníteni. Az ioncsóva anyagát a töltött részecskékből álló napszél viszi magával a bolygóközi térben. Amikor az üstökös a napszélben lévő, egymással ellentétes polaritású mágneses szektorok határán halad át, az ioncsóva látványosan leszakad, és az üstökös új csóvája az új szektor mágneses jellemzőinek megfelelően alakul ki. A porcsóva anyagának mozgását a Nap sugárnyomása határozza meg, emellett az üstökös és a belőle kirepült por eredeti pályamozgása is befolyásolja azt.
![]()
A felfedező fotója 2007. január 19-én naplemente után a McNaught-üstökösről.
Bár a McNaught-üstökös hazánkból nézve a fenti, látványos periódusban nem emelkedett a látóhatár fölé, a csóva hosszú oszlopaiból többet mégis megpillantottak az MCSE Üstökös Szakcsoportjának észlelői - amelyek sajnos csak jelezték, merre van az égitest a horizont alatt. Az objektum láthatósága a következő napok során tovább romlik, és az égi parádé a déli félteke nézőinek is mérséklődik.
![]()
A McNaught-üstökös Santiago de Chile felett 2007. január 23-án (MTI/AP/Roberto Candia)
-
#1916
Azért a felfedezésekhez már kicsit komolyabb coccra, meg nem kis fanatizmusra van szükség. Én is vettem annó egy 206/1200-as dobson teleszkópot, ami már hobby szinten elég nagynak számít. Nagy volt a lelkesedésem, vártam a szebbnél szebb látnivalókat, és hát csalódás volt amit aztán nyújtott a látvány. Persze azóta már megtanultam értékelni azt amit látok, és ha minden összeáll, akkor így is lehet látni szép dolgokat. Szóval mielőtt vásárólnál, előtte ha teheted kérj kölcsön valakitől egyet, és akkor látni fogod mit is várhatsz. Én meg addig is másolgatok ide dolgokat. :) -
K.András #1915 Elképesztöen szép dolgok ezek, gyerekkoromban is mindig a csillagos eget bámultam, idövel ha ugy adodik veszek majd egy sima távcsövet hátha én is felfedezek valamit, bár én már elég sokmindent láttam-felfedeztem a világbol fiatal korom ellenére, szoval ezt inkább meghagyjuk azoknak akik erre születtek, addig meg olvassuk amit beraksz ide! ;)
