2234
\"Porból lettünk, porrá leszünk\"
-
#1914
A bolygókeletkezés új fázisát azonosították
2007. január 25., csütörtök, 8:41
A csillagközi porból bolygókká épülő szemcsék fejlődésének fontos fázisát figyelték meg a Hubble-űrtávcső segítségével. Kiderült, hogy a poranyag több mint 90%-át üregek teszik ki. Ennyire nagy porozitással a Földön csak a frissen hullott hónál találkozunk.
A bolygókeletkezéssel kapcsolatos egyik tisztázandó kérdés, hogy a csillagközi anyagban lévő apró, kb. 100 nanométeres porszemcsék miként állnak össze kilométeres vagy még nagyobb égitestekké, bolygócsírákká. Valamilyen módon össze kell tapadniuk, de a köztes lépéseket, illetve az anyag ekkor jellemző formáit eddig nem ismerték.
A kérdés tisztázásához az AU Microscopii nevű, körülbelül fél naptömegű vörös törpecsillagot és környezetét vizsgálták a Hubble-űrteleszkóppal (HST). Ez a hozzánk legközelebbi csillag, amelyet a bolygók kialakulásához szükséges ún. protoplanetáris korong övez. Ezt az anyagkorongot - mindössze 32 fényéves távolsága révén - részletesen is meg tudta örökíteni a HST. A 12 millió éves korong belső pereme a csillagtól 40 Csillagászati Egység (átlagos Föld-Nap távolság - Cs.E.) távolságban van. A korongon belüli, a csillaghoz 40 Cs.E.-nél beljebb található üres zónát feltehetőleg már tisztára söpörték az ott kialakult bolygók.
A 2004. augusztus 1-jén végzett megfigyelés keretében egy ún. koronagráffal takarták ki az AU Mic fényét, a HST ACS kamerájával pedig a csillag körüli gyűrűben lévő anyag sugárzásának polarizáltságát vizsgálták. A különböző irányba polarizált fény intenzitásának összehasonlítása révén sikerült a poranyag szerkezetét megbecsülni. Kiderült, hogy annak több mint 90%-át, akár közel 97%-át is üregek teszik ki. Ennyire nagy porozitással a Földön csak a frissen hullott hónál találkozunk.
A porózus anyag mikrométeres nagyságú szemcséket alkot, amelyeket a csillag sugárzása folyamatosan kisöpör a rendszerből. A szemcsék tartós jelenléte állandó utánpótlásra utal, amit feltehetőleg ugyanilyen anyagból álló, de nagyobb, centiméteres és méteres testek ütközései biztosítanak.
Ez az első megbízható mérés egy születő bolygórendszerben lévő törmelékanyag porozitásáról. A porozitás elsődleges eredetű lehet, azaz a csillagközi anyag összeállása során az első lépésben keletkezett. A csillag kora alapján a protoplanetáris korong kiindulási por- és gázanyagából közel 10 millió év alatt vagy még gyorsabban jöhettek létre a laza szerkezetű bolygócsírák.
Mint arra korábbi kísérletek is utaltak, a porózus szerkezet kulcsszerepet játszhat a bolygófejlődés kezdetén a testek összetapadásában: az ütközések során ekkor gyakran nem törnek szét összetalálkozó objektumok. Belsejük tömörödésével csökken az ütközés hevessége, és anyaguk ezután együtt is maradhat.
Később ezek a fokozatosan tömörödő szemcsék egyre nagyobb testekké álltak össze, amelyek nagyobb tömegük miatt az ütközések során még jobban összenyomódnak, tovább csökkentve a pórustérfogatot. A legnagyobb objektumoknak, a bolygóknak végül teljesen tömör anyaguk lesz. A fent említett, elsődlegesen kialakult porozitást korlátozott mértékben az üstökösmagok és a kevéssé átalakult kisbolygók ma is őrzik - bár azok anyaga már valamivel tömörebb, mint az elsőként képződött szemcséké.
A megfigyelést vezető James Graham (University of California, Berkeley) és kollégái az elsőként összeállt, laza szerkezetű szemcséket, illetve a belőlük összetapadt nagyobb objektumokat a hópelyhekhez és a jégeső jégszemcséihez hasonlították: azonos anyagból épül fel mindkettő, de az eltérő keletkezési viszonyok közepette különböző szerkezetük lesz.
![]()
Az AU Mic körüli rendszer vázlatos szerkezete (NASA, ESA, A. Feild (STScI))
A most megfigyelt fázis a bolygócsírák növekedésének kezdete, és a már megszületett planéták által uralt, tisztára söpört, mondhatni "kész" bolygórendszer közötti állapotot jelképezi: első lépésként tehát nagyon porózus apró szemcsék keletkeztek, majd ezek öszeállásával egyre tömörebb objektumok. Utóbbiak az AU Mic esetében a belső zónából már ki is söpörték a maradék törmeléket.
A poros, gyűrű alakú külső régióban (amely talán a Naprendszerben a Neptunuszon túl húzódó Kuiper-öv megfelelője), feltehetőleg már nem keletkeztek nagybolygók. Nem volt, ami kitisztítsa ezt a térséget - ezért ott még sok centiméteres, méteres test maradt meg. Ezek mozgásuk során egymással ütköznek, és anyaguk porlad. Ezzel kibocsátják magukból az elsődlegesen képződött nagyon porózus szemcséket - utóbbiakat sikerült most megfigyelni. A folyamat nagyságrendileg 100 millió év múlva ér véget. Körülbelül ennyi szükséges ahhoz, hogy ez a külső gyűrű is letisztuljon. Ekkorra csak a kb. méteresnél nagyobb testek maradnak csak meg a rendszerben, és a most megfigyelt finom por eltűnik.
-
tomcat1 #1913 nyugi, nem :) -
#1912
ja :) -
#1911
Huh, pedig már kedtem azt hinni, hogy csak magamat szorakoztatom. -
K.András #1910 Igen! -
#1909
ember, nekem ez a kedvenc forumom :DDDDDDDD már párszor oda vissza átnyálaztam, csak hát nincs olyan tudás a fejemben hogy bármi okosat is hozzáfüzzek :DD inkább csak olvasgatok :D -
#1908
Olvassa ezeket itt valaki rajtam kívül? -
#1907
Óriás fekete lyuk egy apró galaxisban
Egyre árnyaltabb képet kapunk arról, hogy mi a szerepe az óriás fekete lyukaknak a galaxisok fejlődésében. Ezúttal egy apró galaxisban találtak egy hatalmas objektumot.
Az elmúlt években kiderült, hogy a nagyobb galaxisok centrumában ún. szuper-nagytömegű fekete lyukak helyezkednek, többmillió naptömeggel. Az alábbiakban három olyan megfigyelésről olvashatunk, amelyek közelebb vihetnek benünket e sajátos objektumok viselkedésének megértéséhez.
Mivel a Világegyetem kezdeti időszakában gyakoriak voltak a galaxisok közötti ütközések, ezek során sok központi fekete lyuk került egymás közelébe. Frederic Rasio (Northwestern University) és kollégái számítógépes szimulációk segítségével vizsgálták az ilyen kölcsönhatások lehetséges következményeit. Eredményeik alapján az Univerzum kezdeti évmilliárdjaiban annyira gyakoriak voltak a galaxisok közötti ütközések, hogy időnként még az eddig feltételezettnél is egzotikusabb, hármas feketelyuk-kölcsönhatások történtek.
Arra a korábbi számítások is utaltak, hogy két ilyen fekete lyuk összeolvadhat, még nagyobb tömegű objektumot létrehozva. Három szuper-nagytömegű fekete lyuk randevújakor azonban a kaotikus jellegű mozgás során előfordulhat, hogy az egyik (vagy a tömegek arányától függően akár a két kisebb tömegű ilyen égitest) kilökődik a rendszerből. A kilökött szuper-nagytömegű fekete lyukakat azonban az eredetileg körülötte lévő csillagok nem tudják követni. Az elmélet szerint a végeredmény egy magányosan vándorló fekete lyuk, esetleg egy feketelyuk-páros lesz - amelyek létezésére egyelőre nem ismerünk példát.
Egy másik felismerés szerint nem csupán a legnagyobb galaxisok centrumában lehetnek ilyen kompakt objektumok. A VCC128 jelű égitest egy törpe elliptikus galaxis, amelynek mérete mindössze százada a Tejútrendszerének. A Virgo-galaxishalmaz peremvidékén, tőlünk 59 millió fényévre található, és mindössze 100 millió (maximum kb. egymilliárd) csillag alkotja.
![]()
A VCC128 és kettős magja kinagyítvaNASA/HST, Victor Debattista
Victor Debattista (University of Washington) és kollégái a Hubble-űrteleszkóp archív felvételein tanulmányoztak törpegalaxisokat, amikor rábukkantak a fenti objektumra. A csillagvárosra kettős magja alapján figyeltek fel, amelyet később a 3,5 méteres Apache Point Obszervatórium távcsövével is észleltek.
A részletes megfigyelések alapján kiderült, hogy a kettős magot közelítőleg gyűrű alakban csoportosuló csillagok alkotják. A két fényesebb foltot a gyűrűnek a Földről megfigyelhető két szélső peremvidéke hozza létre. A gyűrűben található égitestek kora nagyságrendileg egymilliárd év. A gyűrű centrumában lévő fekete lyuk tömege legalább akkora, mint a körülötte keringő és gyűrűt alkotó csillagoké együttesen, azaz valahol 1 és 50 millió naptömeg között lehet. Eszerint a fekete lyuk tömege valószínűleg a mi Tejútrendszerünk centrumában található objektuménál is nagyobb - bár mint említettük, maga a VCC128 jelű galaxis sokkal kisebb a mi csillagvárosunknál.
Ez a második alkalom, hogy szupernagytömegű fekete lyukat találtak egy törpegalaxisban. Ugyanakkor ez az eddig talált legkisebb csillagváros, amelyben ilyen hatalmas tömegű objektum mutatkozott. Egyelőre nem lehet kizárni, hogy a VCC128 egykor nagyobb galaxis volt, amely anyagának jelentős részét elvesztette - bár erre semmi nem utal.
Mint arról rovatunkban korábban többször is beszámoltunk, az utóbbi évek megfigyelései alapján létezhetnek a fenti szupernagytömegű és a csillagok élete végén keletkező, kisebb tömegű fekete lyukak között átmeneti, 100-1000 naptömeggel bíró objektumok is. Ezekre eddig csak néhány megfigyelés utalt, de megismerésük szupernagy társaik kialakulásának megértésében is segíthet.
Tom Maccarone (University of Southampton) és kollégái az XMM-Newton és a Chandra-röntgenteleszkóppal találtak egy ilyen fekete lyukat. Célpontjuk a Virgo-galaxishalmazban, tőlünk 55 millió fényévre található NGC 4472 jelű óriás elliptikus galaxis volt, pontosabban ezen belül egy gömbhalmaz. Itt tehát nem egy galaxis centrumában, hanem a galaxisnak egy csillaghalmazában mutatkozott az objektum. A kérdéses fekete lyuk tömege pontosan nem ismert, de nagyságrendileg néhányszor 10 naptömeg lehet. A fekete lyukat a körülötte keringő csillagról elszívott és felforrósodott gázanyag röntgensugárzása alapján sikerült kimutatni.
Utóbbi megfigyelés az eddigi modellek finomítása miatt fontos. A gömbhalmazokban lévő csillagtömegű fekete lyukak viselkedésével kapcsolatos számítógépes szimulációk ugyanis nem adnak egységes eredményt. Egyes modellek arra utalnak, hogy a csillagfejlődés végén keletkező fekete lyukak itt először a halmaz centrumába süllyednek, később pedig az ott lévő csillagokkal kölcsönhatva idővel kilökődhetnek a halmazból.
Más modellek ellenben a fekete lyukak fokozatos növekedését jelzik előre a halmazokban, amelyek egyre több anyagot kebeleznek be, végül pedig egy nagytömegű objektumként maradnak meg a centrumban. A fenti az első olyan megfigyelés, amely a második lehetőségre utal, tehát arra, hogy a gömbhalmazokban tartósan fennmaradhatnak és akár növekedhetnek is az ilyen égitestek.
-
#1906
Egy robbanás visszhangja Galaxisunk centrumából
A feltételezések szerint Tejútrendszerünk centrumában egy körülbelül 3 millió naptömegű fekete lyuk található. A képződménybe lassan gáz áramlik a környezetéből, de ebből feltehetőleg sokkal kevesebbet nyel el, mint például az aktív galaxisok hasonló központi objektumai. Bár a Tejútrendszer fekete lyuka nyugodtnak nevezhető, alkalmanként azért megemelkedik a sugárzása, egy-egy intenzív anyagbeáramlási időszakban. Egy ilyen ritka esemény nyomaira akadtak nemrég a Chandra-röntgenteleszkóppal.
A megfigyelések alapján a múltban egy alkalommal jelentősebb anyagmennyiség zuhant a Tejútrendszer fekete lyukába. A befelé spirálozó anyagtömeg felforrósodott, és erős röntgensugárzást bocsátott ki. A sugárzás körülbelül 50 ével ezelőtt érhetett hozzánk, de akkoriban még nem voltak meg az észleléséhez szükséges berendezéseink.
"Szerencsére" a bezuhanáskor keletkezett intenzív röntgensugárzás néhány közeli gázfelhő anyagát is gerjesztette. Az itt található vasatomok belső elektronjai kilökődtek eredeti helyzetükből, majd amikor oda visszatértek, maguk is sugárzást bocsátották ki. Ezúttal tehát nem közvetlenül a fekete lyuk környezetéből érkező sugárzást, hanem a sugárzás által gerjesztett anyagból kibocsátott újabb sugárzását sikerült megfigyelni.
A felhőt elért, majd onnan újra kibocsátott röntgensugárzás hosszabb utat futott be, mint amely közvetlen jutott hozzánk a fekete lyuk környezetéből. Ezért az egyenesen felénk tartó sugárzáshoz képest közel 50 évet "késett" bolygónkról nézve - ugyanakkor ne feledjük, hogy ez a késő sugárzás is kb. 26 ezer évet utazott, amíg elért bennünket. A besugárzott felhőről érkező röntgenemisszió intenzitásának változását 2002, 2004 és 2005 folyamán sikerült megfigyelni a Chandra-röntgenteleszkóppal. A három észlelés alkalmával mind a sugárzás intenzitása, mind pedig területi eloszlása eltérést mutatott.
A megfigyelt röntgensugárzás jellemzői alapján kizárható, hogy az például a kérdéses felhőkben lévő szupernóva-maradványtól, vagy egy neutroncsillagot, esetleg fekete lyukat tartalmazó kettőstől származna. Úgy is fogalmazhatunk, hogy biztosan a központi fekete lyuk aktivitásának fény (avagy röntgen) "visszhangját" sikerült megfigyelni. A Chandra-röntgenteleszkóppal már többször észleltek olyan sugárzásnövekedést, amely a központi fekete lyuk változó aktivitásához kapcsolódhatott, és a sugárzás onnan közvetlenül jutott el hozzánk. Ezúttal azonban első alkalommal sikerült rögzíteni és biztosan igazolni egy ilyen esemény "visszatükröződését" - noha annak elméleti lehetőségét már évekkel korábban előrejelezték.
![]()
A kifényesedés (balra) és területi elhelyezkedése (jobbra) a központi fekete lyuk pozíciójához (Sgr-A) viszonyítva (NASA/CXC/Caltech)
A fent említett anyagtömeg bekebelezése során a központi fekete lyuk környezetének sugárzása mintegy százezerszerese lehetett a mostaninak. A jelenség alkalmával nagyságrendileg a Merkúrral megegyező mennyiségű anyag zuhanhatott a fekete lyukba. Az egyszeri nagyobb tömeg bezuhanására több lehetőség is van. Elképzelhető, hogy a fekete lyuk váratlanul találkozott egy égitesttel, amelyet szétszaggatott, majd elnyelt. De az is lehetséges, hogy a környezetéből fokozatosan felé áramló és egy ún. tömegbefogási (akkréciós) korongban halmozódó anyagban lépett fel valamilyen instabilitás, és ez eredményezte a bezuhanó mennyiség hirtelen megnövekedését.
![]()
Galaxisunk központi vidéke a Spitzer-űrteleszkóp felvételén. (NASA/JPL-Caltech/S. Stolovy (SSC/Caltech))
A fenti képet a Spitzer-űrteleszkóp rögzítette az infravörös tartományban a Tejútrendszer központi vidékéről. Ezeken a hullámhosszakon viszonylag jól "átlátni" a Galaxisunk fősíkjában koncentrálódó felhők többségén, ezért a legbelső vidék is tanulmányozható. A hamisszínes felvételen a kék a 3,6 mikrométeres, a zöld az 5,8 mikrométeres, míg a vörös a 8,0 mikrométeres hullámhosszú sugárzást jelzi. A képen látható terület a Tejútrendszer központi vidékén 890 fényév széles és 640 fényév "magas" résznek felel meg. A felvételen látható legtöbb objektum Galaxisunk központi dudorában helyezkedik el. A szálas szerkezetű alakzatok csillagközi felhők, amelyekben több helyen is új égitestek születnek.
-
#1905
Gyorshajtó törpegalaxisok
A Nagy- és a Kis Magellán-felhő szokatlanul nagy sebességük alapján vagy nem kötődnek a Tejútrendszerhez, vagy a mi Galaxisunk tömege nagyobb a jelenleg becsültnél.
A Nagy- és a Kis Magellán-felhő a Tejútrendszer két apró kísérőgalaxisa - legalábbis eddig így gondoltuk. A hagyományos elképzelés alapján a két objektum az ősi, feltételezett Magellán-galaxis maradványa, amelyet a Tejútrendszer gravitációs tere fogott be és szakított két darabra. A Tejútrendszerrel fennálló pontos kapcsolatuk tisztázásához mozgásuk sebegességét és irányát kell minél jobban meghatározni.
Ehhez a feladathoz a Hubble-űrteleszkóp méréseit használták, amelynek keretében a két Magellán-felhőben lévő objektumok helyzetét távoli és ezért mozdulatlannak tekinthető kvazárok pozícióihoz viszonyították. A két év különbséggel készült megfigyelések során is csekély volt a látszólagos elmozdulás, a HST detektorán egy pixel méretének közel ezredét tette csak ki. Ennek ellenére a korábbiaknál pontosabban sikerült megállapítani a Magellán-felhők sebességét.
Kiderült, hogy a Nagy Magellán-felhő 378 km/másodperces, kisebb társa pedig 302 km/másodperces sebességgel mozog a Tejútrendszerhez viszonyítva. Eszerint közel kétszer olyan gyorsan haladnak, mint ami a feltételezett, Galaxisunk körüli keringésük esetében várható. Emellett az is kiderült, hogy a Nagy- és a Kis Magellán-felhő egymáshoz képest is gyorsabban mozog, mint korábban sejtettük. Egymáshoz viszonyított 100 km/másodperces sebességük már elegendő ahhoz, hogy egymás gravitációs teréből kiszakadhassanak - tehát akár végleg külön is válhatnak.
Ha feltételezzük, hogy a korábbi sejtésünkkel megegyezően Tejútrendszerünk kísérőgalaxisai, tehát körülöttünk keringenek, Galaxisunk tömege kb. kétszer nagyobb kell legyen, mint azt jelenleg gondoljuk. Enélkül nem tudnánk két ilyen gyorsan mozgó törpealaxist "pályán tartani". A közel kétszer nagyobb tömegűnek feltételezett Tejútrendszer "többletanyaga" sem oszolhat el bárhogy a térben. A jelenség magyarázatához egy kiterjedt, ellipszoid alakú, erősen megnyúlt halo szükséges, feltehetően láthatatlan tömegből (sötét anyagból).
![]()
Tejútrendszerünk a két Magellán-felhő és a Magellán-áramlás közelítő térbeli helyzetével (Dallas Parr, CSIRO)
A másik lehetőség, hogy a Nagy- és a Kis Magellán-felhő nem is kering a Tejútrendszer körül, azaz gravitációsan nem kötődnek szorosan hozzánk. Eszerint véletlenül tartózkodnak jelenleg a közelünkben, és nemsokára eltávolodnak tőlünk. Ebben az esetben azonban az ún. Magellán-áramlás magyarázata a problémás. Ez a két Magellán-felhő mögött, a Tejútrendszer körül, a hatalmas elképzelt ellipszispálya mentén (annak közel egynegyedéig) körbehaladó nyúlvány, mely a két galaxis keringésére utal. A kérdés tehát nyitott, egyelőre nincs könnyen elfogadható magyarázat.
![]()
A Nagy Magellán-felhő legrészletesebb infraképe
![]()
A Nagy Magellén-felhő
-
#1904
Napközelben a hirtelen kifényesedett üstökös
2007. január 12., péntek, 9:56
A C/2006 P1 (McNaught)-üstökös napközelpontját január 12-én, csillagunktól 25 millió kilométerre éri el. A váratlanul kifényesedett égitest szerencsés körülmények között az esti és a hajnali égen figyelhető meg.
A kométát 2006. augusztus 7-én Robert McNaught ausztrál csillagász fedezte fel a Siding Spring-i obszervatóriumban. Az objektum akkor még csak +17 magnitúdó körüli fényességű, azaz rendkívül halvány volt - azonban a Nap felé közeledve erősen kifényesedett. A jelenség feltehetőleg kapcsolatban áll azzal, hogy valószínűleg első alkalommal jön csillagunk közelébe egy objektum a távoli és hideg Oort-féle üstökösfelhőből. A Neptunuszon túli térségben temérdek üstökösmag van, amelyek fagyott felszíni anyaga igen lassan változik csak a kozmikus sugárzás hatására. Ellenben ha a Napunkhoz közel kerülnek, az erősödő besugárzástól felszínük erősen szublimálni kezd. A kibocsátott gáz sok port is magával ragad, és látványos porcsóvát hoz létre az üstökösmag mögött.
A C/2006 P1 (McNaught) üstökös pályájának helyzete miatt sajnos igen közel mutatkozik csillagunkhoz, ezért nagyon nehéz a megfigyelése. A Magyar Csillagászati Egyesület észlelői szerint fényessége az elmúlt napokban nem sokkal átlépte a nulla magnitúdót, és a -1-es értéket közelíti. Bár szakértő szemeknek könnyű célpont, az égboltot alaposan nem ismerőknek már a megtalálása is nehéz.
Ennek oka, hogy rendkívül alacsonyan mutatkozik csak a horizont felett, napnyugtakor is mindössze néhány fokkal emelkedik a látóhatár fölé. Ezért nem csak jó rálátás kell a nyugati látóhatárra, de tökéletesen tiszta, felhőktől mentes égbolt is szükséges. Megpillantásához az MCSE honlapjain találunk tanácsokat - de a láthatóság kedvező időszaka sajnos jelenleg ér véget. A C/2006 P1 (McNaught) "stílusában is valódi" üstökös: miután felfényesedett, néhány nappal rá már szinte alig lehet megpillantani, és a kisebb távcsövek elől örökre eltűnik.
Az elmúlt napokban hazánk több pontjáról szabad szemmel is megpillantották, amint a vöröses naplemente színein átszűrődik a poranyagtól sárgás kómának, az üstökösmag körüli légkörnek a pislákolása. Csóváját kisebb távcsővel 1-2 fok hosszan lehetett követni, amely a telehold látszó átmérőjének 2-4-szerese. A főleg porszemekből álló, enyhén sárgás árnyalatú csóva látványos parabola alakot mutatott, éles peremmel.
A rövid kedvező időszak alatt, pozíciójának ismerete alapján az üstököst távcsövekkel Budapestről, a Polaris Csilalgvizsgálóból fényes nappal is megpillantották. Az égitest a hétvégén kerül a SOHO napkutató űrszonda látómezejébe, amelyet az interneten is tanulmányozhatunk a SOHO honlapján, vagy a Magyar Csillagászati Egyesület főoldalán.
Az alábbi képet idősebb és ifjabb Szendrői Gábor készítették még január 8-án Gencsapátiból. További felvételek az MCSE honlapjain tekinthetők meg.
![]()
Idősebb és ifjabb Szendrői Gábor felvétele Gencsapátiból a C/2006 P1 (McNaught) üstökösről 2007. január 8-án., Celestron 80/600 ED APO refraktorral és Canon EOS 300D kamerával. (Szendrői Gábor, MCSE)
Kereszturi Ákos
-
#1903
A legnagyobb térkép a láthatatlan anyagról
2007. január 11., csütörtök, 9:14
Elkészült a jelenlegi legnagyobb térkép, amely a Világegyetem anyagának zömét kitevő láthatatlan tömeg eloszlását mutatja. Az általunk is megfigyelhető galaxishalmazok ott csoportosulnak, ahol a legtöbb láthatatlan tömeg koncentrálódik.
Egy városról készült éjszakai felvételen nem a nagy házak, hanem az apró lámpák látszanak, és hasonló a helyzet a Világegyetem feltérképezésénél is: a világító objektumok (csillagok, forró gáz- és plazmafelhők) az Univerzum összes tömegének kisebb részét jelzik, és csak a jéghegy csúcsát jelentik. A nagyobb hányad közvetlenül nem észlelhető: a láthatatlan tömeg vagy sötét anyag jelenlétét csak közvetett gravitációs hatása révén lehet kimutatni.
A COSMOS (Cosmic Evolution Survey) nevű felmérés egy kiterjedt kutatóprogram, amelynek keretében elsősorban a Hubble-űrteleszkóp (HST) mérési adatait használják fel. A munka során a HST sok eltérő vöröseltolódású, így eltérő távolságú célpontjáról készült megfigyelést elemeztek azzal a céllal, hogy minél pontosabban feltérképezzék a láthatatlan tömeg térbeli eloszlását.
Richard Massey (CALTECH) vezetésével összesen 70 szakember dolgozott a programon. A HST adatait az ESO VLT rendszerével nyert színképekkel, valamint a japán Subaru és a kanadai-francia-hawaii teleszkóp több színtartományban végzett méréseivel is kiegészítették. Emellett az XMM-Newton röntgenteleszkóp adatait is segítségül hívták, amellyel a galaxishalmazokban lévő forró plazma eloszlását tanulmányozták. Mindezeken túl "természetes távcsövekként" a gravitációslencse-jelenséget is felhasználták. Utóbbi keretében a közelebb lévő objektumok a távolabbiak fényét gravitációs terükkel fókuszálják, ami az egyes fókuszáló anyagcsomók tömegének meghatározásában segít.
A vizsgált égterület a telehold látszó méreténél nyolcszor nagyobb volt, azaz mintegy 1,6 négyzetfokot tett ki. Itt 575 felvételt készítettek a HST ACS kamerájával, összesen 1000 órányi expozíciós idővel. Az adott irányban, de eltérő távolságban lévő objektumok térbeli helyzetét a spektrumok és a különböző színtartományokban végzett mérések segítségével állapították meg. Az összetett munka eredménye az eddigi legnagyobb térkép, amely a gravitációs hatása alapján feltérképezett láthatatlan tömeg térbeli eloszlását mutatja. A korábbi hasonló felmérések mindezt csak a látható tömegre végezték el, mely - mint már említettük - a Világegyetemben lévő teljes anyag és energia kis töredékét képviseli.
Az eredmények bizonyítják, hogy a galaxisokba rendeződő normális (fénylő) anyag a láthatatlan tömegének megfelelő eloszlásban csoportosul. A sötét anyag hosszú filamentek (szálas szerkezetek) formájában helyezkedik el, amelyek laza hálózatot alkotnak. A galaxishalmazok pedig az egyes szálak találkozási pontjainál csoportosulnak, ahol a legtöbb láthatatlan tömeg koncentrálódik.
Talán még fontosabb eredmény, hogy a felmérés igazolta: a láthatatlan tömeg a gravitáció hatására az idő előrehaladtával fokozatosan egyre sűrűbb csomókba koncentrálódik. A fontos eredmények között említhető továbbá, hogy a felmérés alapján a csillagkeletkezést mutató galaxisok a láthatatlan tömeg alkotta anyagcsomók közötti ritkább térségekben jellemzőek. Ez egybeesik azzal a korábbi megfigyeléssel, amely szerint a "legsűrűbb" környezetben, ahol egy galaxist a legtöbb külső hatás ér, a benne lévő gázanyag viszonylag korán csillagokba tömörült, és ma már nem zajlik intenzív csillagkeletkezés - ez a folyamat a nyugodtabb, galaktikus szomszédokban szegényebb vidékeken tudott jobban elhúzódni, és itt később is sok új égitest született.
Az alábbi ábra a jelenleg készített legnagyobb térkép, amely a láthatatlan tömeg eloszlását mutatja. A kép alsó részén lévő tömbszelvény a láthatatlan tömeg eloszlását mutatja kékes felhők formájában. Ennek a jobb oldalán láthatók a Világegyetem távoli (azaz idősebb), balra pedig a közelebbi (tehát fiatalabb) részei. Megfigyelhető, hogy jobbról balra haladva (azaz napjainkhoz közeledve) egyre kisebb csomókba koncentrálódik a láthatatlan tömeg a korábbi egyenletesebb eloszláshoz képest. Az ábra felső részén három szelet látható, amelyek a látóirányunkra merőleges metszetekben mutatják az anyag eloszlását 3,5, 5 és 6,5 milliárd évvel ezelőtt.
![]()
Alul a felmérés során készített hatalmas tömbszelvény látható a Világegyetem távoli részéről, felette pedig ennek három vékonyabb szelete (NASA, ESA, CALTECH)
A most megfigyelt legmesszebb lévő objektumok távolságuk alapján a Világegyetem mai korának mintegy felénél léteztek. Az eredmények jól egyeznek az Univerzum nagyléptékű szerkezetének kialakulásáról és fejlődéséről felállított jelenlegi képünkkel. A felmérés fontos mérföldkő lehet a Világegyetem nagyléptékű szerkezetének vizsgálatában. A jövőben további hasonló elemzések segítségével a láthatatlan tömeg időbeli fejlődésére is következtethetünk majd.
Kereszturi Ákos
-
#1902
Több tucat tavat és folyóvölgyet azonosítottak a Titanon
2007. január 10., szerda, 10:20
Az elmúlt évek vizsgálatai alapján nem sikerült biztonsággal eldönteni, hogy vannak-e folyékony szénhidrogéntavak a Szaturnusz óriásholdja, a Titan felszínén. Az egyes földi és űrszondás megfigyelések számos esetben látszólag ellentmondtak egymásnak. Egy most közölt eredmény azonban az eddigi legerősebb bizonyíték arra, hogy a holdon ma is van globális folyadék-körforgás, amelynek során az esőként lehullott csapadék folyókban folyik le, majd tavakban gyűlik össze.
A Titan felszínén lévő metán-etán tavak létezésének elmélete a légköri metán (CH4) jelenlétéből származik, ennek utánpótlására ugyanis folyamatos felszíni forrás szükséges. Elsőként néhány földi radarmegfigyelés utalt tavak létezésére: bizonyos helyekről rendkívül erős radarvisszhangot kaptak, de csak egy szűk időintervallumban, amikor pont a megfelelő irányból érkeztek a radarhullámok. Ezek rendkívül sima felszínű területek, például tavak létére utaltak. A következő lépést a Huygens leszállóegység 2004-es felvételei jelentették, partvidékekkel tagolt, sötét, sík területekbe (tavakba, tengerekbe?) torkolló folyóvölgyekkel teli felszínt mutatva. A Szaturnusz körül jelenleg is keringő Cassini-űrszonda első észlelései során azonban nyomát sem találták a folyékony felszíneknek. A korábban tavaknak, tengereknek tekintett sima területekről kiderült, hogy homok és különféle üledékek borítják. A Huygens leszállásakor rögzített felvételeken látható partvonalak és síkságok is inkább egykori medrek és ősi partok lehetnek, amelyek mára kiszáradtak.
A Cassini további mérései során azonban mégis találtak néhány tó jellegű képződményt, de csak a sarkvidéki területeken. Ez egybevág azzal a megfigyeléssel, amely szerint főleg magas szélességen vannak felhők, és ott áztatja csapadék a felszínt. A legfrisebb eredmények is azt támasztják alá, hogy vannak a Titanon tavak, de csak néhány kisebb területre korlátozódnak.
Új megfigyelések
A 2006. július 22-i radarmegfigyelések alapján - melyek eredményeit a napokban hozták nyilvánosságra - a következő kép rajzolódik ki. Számos gyenge radarvisszaverő-képességű terület mutatkozott az északi féltekén a 70. és a 83. szélességi fok között, melyek simaságuk, alakjuk és a hozzájuk kapcsolódó, folyókra emlékeztető képződmények alapján tavak, illetve tómedrek lehetnek.
Eddig legalább 75 ilyen radarsötét területet találtak, amelyek mérete 3 és kb. 70 km közötti. A tavak peremvidéke változatos; néhol éles, más esetekben fokozatosan alakul át a felszín jellege a tómeder és a környező terület között. A tómedreket nem minden esetben tölti ki teljesen folyadék. A részlegesen feltöltött jelleg arra utal, hogy a folyadékszint változó lehet, időnként akár ki is száradhatnak a képződmények.
A 75 eddig azonosított tómeder közül 15 fest úgy, mintha krátert vagy inkább vulkáni kalderát (nagyobb, beomlással vagy robbanással keletkezett központi mélyedést) töltene ki. A tavak megjelenése és méreteloszlása alapján jelenleg a második eset tűnik valószínűbbnek, de az is lehetséges, hogy a tavak egy része a földi karsztos mélyedésekre emlékeztető süllyedékekben foglal helyet. Néhol a partvonalukon kisméretű, radarfényes foltok vannak, ezek kiemelkedő szigetek lehetnek. Egyes tavak peremvidékéről keskeny kinyúlások figyelhetők meg.
Az alábbi kép a radarmérések által lefedett sávot mutatja. A színek a felszín radarvisszaverő képességével arányosak: minél sötétebb a terület, annál gyengébben veri vissza a radarhullámokat. A sáv kb. 140 km széles, és az é.sz. 80., illetve a ny.h. 35. foka környékén húzódik. A legkisebb megkülönböztethető részletek 500 méteresek.
![]()
A tóvidék radarvelvétele. A tavak a Titan északi féltekéjének magas szélességén mutatkoznak. Felfedezésük tehát alátámasztja a korábbi nézetet, mely szerint elsősorban sarkvidéki területeken hullik csapadék a légkörből, és itt tud felhalmozódni folyadék (valószínűleg metán és etán) a felszínen (NASA, JPL, USGS)
Az eddigi legerősebb bizonyíték
Bár még mindig nem zárható ki teljesen, hogy a tómedencéket valamilyen kis sűrűségű, a holdon eddig megfigyelteknél sötétebb, szilárd és finomszemcsés üledék tölti ki, a legvalószínűbb az, hogy a medrekben folyékony metán, esetleg metán-etán keverék hullámzik.
A cikkben ismertetett megfigyelés az eddigi legerősebb bizonyíték arra, hogy a holdon egykor volt, illetve feltehetőleg ma is van globális folyadék-körforgás, amelynek során az esőként lehullott csapadék folyókban folyik le, majd tavakban gyűlik össze. Minderre ma már csak korlátozott formában, a sarkvidéken kerülhet sor. A jelenleg tartó, a földinél 29,5-szer hosszabb év során a téli időszakban lehet több szénhidrogén a tavakban, míg nyáron részben vagy teljesen kiszáradhatnak.
Kereszturi Ákos
-
#1901
Túl fényes szupernóvák
2007. január 8., hétfő, 10:59
Már negyedszer észleltek olyan szokatlan szupernóvát, amely átalakíthatja a Világegyetem tágulásával kapcsolatos új képünket.
A hagyományos elképzelések alapján az ún. Ia típusú szupernóva-robbanások kettős rendszerekben alakulnak ki. Itt az egyik csillag élete végén fehér törpévé zsugorodik, majd a társáról anyag áramlik át rá. Amikor a törpecsillagon halmozódó anyag elér egy kritikus mennyiséget, az égitest összeomlik, és szupernóva-robbanás következik be.
Mivel az összeomlás és a robbanás mindig közel ugyanakkora tömegnél történik, az Ia típusú szupernóvák azonos abszolút fényességet produkálnak. Az ily módon ismert valódi fényességet a látszó fényességgel összevetve a rendszer távolságukra következtethetünk. Ez az egyik legfontosabb távolságmérési módszer, amelyet a Világegyetem legmesszebb lévő objektumainál használunk - és ez a módszer játszott fontos szerepet a Világegyetem gyorsuló tágulásával kapcsolatos új elgondolás megalapozásánál.
Egyes elgondolások alapján azonban lehetséges, hogy nem mindig "robbannak ugyanakkorát" ezek a szupernóvák. Ebben az esetben nem is feltétlenül azonos a fényességük - így pedig nem használhatók olyan pontos távolságbecslésre, mint eddig hittük. Elképzelhető ugyanis, hogy nem a kritikus tömeget elérő fehér törpe robban fel, hanem a kataklizma két fehér törpe, esetleg egy fehér törpe és egy normál csillag összeolvadásától történik. Ebben az esetben viszont az összeolvadó páros teljes tömege - és így a robbanás fényessége - nem ugyanakkora minden esetben. Ha pedig ez így van, akkor az Ia típusú szupernóva-robbanások nem használhatók megbízhatóan távolságbecslésre.
Az első lehetséges megoldás a fenti problémára még 2002-ben született. Ekkor az Ia típusúnak mutatkozó SN 2002ic jelű szupernóva színképében mutatkoztak a hidrogénre jellemző vonalak. Ez azzal is magyarázható, ha egy fehér törpe egy vörös óriással olvadt össze a kataklizma előtt, és innen származik a kimutatott hidrogén.
A fenti mellett további három hasonlóan furcsa szupernóvát figyeltek meg (SN 2005gj, SN 1997cy, SN 1999E) a közelmúltig, majd egy továbbit tavaly szeptember 18-án. Az SN 2006gy jelzésű, legutóbbi ilyen szupernóva esetében a fényesség volt kritikus. Ha beleszámoljuk, hogy az objektum és a Föld között a sugárzást gyengítő por is jelen volt, kiderült, hogy háromszor fényesebb lehetett a robbanás, mint az Ia típusúaknál megszokott.
Ez lehetett az egyik legnagyobb abszolút fényességű szupernóva-robbanás, amelyet valaha megfigyeltünk. Abszolút fényessége mínusz 22 magnitúdó körül volt - eszerint ha 32 fényévre lett volta tőlünk (ez 60-ezerszer nagyobb érték a Nap valódi távolságánál), majdnem olyan fényesnek látszott volna, mint a Nap. Egy ekkora robbanás fénye még ilyen messzeségből is olyan fényviszonyokat probukálna bolygónkon éjjel, mint amilyet egy borult napon láthatunk.
További furcsaság, hogy az NGC 1260 jelű galaxis, amelyben ez a szupernóva fellángolt, főleg öreg csillagokat tartalmaz. Ez csökkenti annak a valószínűségét, hogy ún. II-es típusú szupernóvával lett volna dolgunk. A II-es csoportba tartozó szupernóvák nagytömegű csillagok élete végén jelentkeznek, és eltérő fényességűek lehetnek. Ezek a nagytömegű égitestek azonban rövid életük végén robbannak fel, és idős csillagokból álló galaxisokban jellemzők.
Felmerül a kérdés, ha az Ia típusú szupernóvák valóban egy fehér törpe és egy másik objektum találkozásakor és összeolvadásakor születnek, miért nem mutatkozik minden esetben a most megfigyelthez hasonlóan hidrogén a spektrumban. Erre több magyarázat is lehetséges, köztük az egyik népszerű elgondolás szerint még a kataklizma előtt, a ritkás külső hidrogénben gazdag burok ledobódik a bezuhanó csillagról.
Ha a most megfigyelt, szokatlanul fényes SN 2006gy alapján az Ia típusú robbanásokról kiderül, hogy nem mindig ugyanolyan fényesek, elképzelhető, hogy a Világegyetem gyorsuló tágulásával kapcsolatos elgondolásunk is hibás. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy az új teóriára messze nincs elég bizonyíték. Egyes számítások arra utalnak, hogy az összeolvadás során kialakuló körülmények között gyakran inkább fekete lyukká omlik össze a kompakt mag, minthogy robbanást produkálna. A kérdés tehát egyelőre nyitott.
Kereszturi Ákos
-
#1900
Negyedik évüket kezdik a marsjárók
2007. január 5., péntek, 8:56
A vörös bolygón dolgozó két robotgeológus, a Spirit és az Opportunity 2004 eleje óta üzemel, sokszorosan túlteljesítve minden eddigi célkitűzést. A földi irányítók most olyan új szoftvert töltenek fel a két roverre, amely tovább növeli munkavégzésük hatékonyságát, így az öregedő berendezések a korábbiaknál is több információt küldhetnek haza 2007-ben.
A változtatás célja nem csak a tudományos eredmények gyarapítása. Az új módszer a következő robotok képességeit vetíti előre, amelyek működésének néhány elemét ezúttal élesben lehet tesztelni a Marson. A NASA "gondolkodó űreszköz" nevű projektje keretében készült programcsomag jelentősen növeli az űreszközök önállóságát.
Változások azonosítása
Az egyik új funkció az ún. porördögök, a földi tornádókhoz hasonló alakzatok megfigyelését teszi könnyebbé. Eddig az adott rovernek az összes képet haza kellett küldenie, és itthon mindegyiket végig kellett vizsgálni, hogy azokon felismerjék a rövid életű, kavargó portölcséreket. Az új szoftver segítségével a szonda maga is összehasonlítja a környezetéről készült felvételeket, és kiszúrja a rajtuk megfigyelhető gyors változásokat, ideális esetben a porördögöket.
Hasonló képellenőrzést az égboltról készített fotókon is végez ezentúl a Spirit és az Opportunity. Itt az inhomogenitásokra vadászik a rendszer, amelyeket az egységes égi háttértől elütő felhőzet okozat. Ez és a fent említett eljárás lényegesen lerövidíti a kommunikációt a Föld felé, és az itthon dolgozó szakemberek munkáját is könnyíti. Az így felszabadult erőforrásokat pedig további kutatási feladatokra lehet használni.
Jobb tájékozódás
Szintén új eljárás a roverek célpontkövető funkciója. Eddig mindkét marsjáró csak "egy lépéssel" tudott előre gondolkodni, amikor környezetüket vizsgálták a lehetséges útvonalak feltérképezése céljából. Ha a rover előrehaladt, nem tudta megállapítani például, hogy egy adott szikladarab melyik volt az előző felvételen, így alkalmanként újra kellett számolnia az útvonalakat. Az új szoftver révén az eltérő irányból eltérő megjelenésű sziklákat is képes azonosítani, azaz egy-egy objektumot követni és felismerni az eltérő képeken. A robotok tehát "tisztábban" fogják érzékelni a környezetüket - ennek segítségével pedig jó előre megtervezhetik a sziklák közötti útvonalukat.
A megnőtt autonómia a robotkar működtetésére is kiterjed: ezentúl a rover maga is meghatározhatja, hogy egy adott térbeli pozíció megfelel-e a robotkar kinyújtásához és a vele elvégezhető vizsgálatokhoz.
A szoftverek mostani megújítása a negyedik ilyen alkalom a program keretében. Kétszer kapott, illetve kap most alapvetően új változatot a két robot - a jelenlegi lesz az eddigi legkomolyabb módosítás a fedélzeti programban.
Viharvert szerkezetek
Mindkét rover közel 12-szer tovább üzemelt már az eredetileg tervezett időtartamnál. A Spirit - bár jobb első kerekét régóta nem képes használni - 6,9 km-t tett meg eddig, és összesen 88 500 felvételt sugárzott a Földre. Az Opportunity 80 700 felvételt küldött haza, miközben 9,8 km-t haladt a leszállóhelytől.
Nemrég a Spirit környezetében egy porvihar annyira megnövelte a légkör portartalmát és átlátszatlanságát, hogy 2006 végén az energiatermelés veszélyes szintre csökkent. Ezért az Esperanza névre keresztelt hólyagos szerkezetű bazaltszikla vizsgálatát átmenetileg leállították, és egy olyan területre vezették a szondát, ahol napelemtáblája jobban dől a Nap felé, így több energiát ad.
Az alábbi felvételen a Spirit téli pihenőhelyét láthatjuk a bolygó körül keringő új amerikai űrszonda (MRO) kamerájával, a vulkanikus eredetű por lerakódásával keletkezett Home Plate nevű plató közelében. Az alsó képen a platóhoz korábban még csak közeledő robot felszíni felvétele tanulmányozható.
![]()
A Spirit a Home Plate közelében.(NASA/JPL-Caltech/Cornell)
![]()
A Spirit fotója a Home Plate térségéről.(NASA/JPL-Caltech/Cornell)
A Spirit a tervek alapján még egy jó ideig a Home Plate környékén marad, mivel errefelé nagyon sok jó tudományos célpont mutatkozik, és a vizsgálatok tervezésében az MRO nagy felbontóképességű kamerája is sokat segít. A Home Plate körbejárása és részletes vizsgálata emlékeztet legjobban a roverek eddigi feladatai közül a földi geológusok hagyományos terepi munkájára.
Eközben az Opportunity a nagy Victoria-krátert tanulmányozza, amely az eddigi megfigyelések alapján erősen hasonlít a korábban meglátogatott Endurance-kráterra. Jelenleg a tudományos felmérés mellett a felvételek alapján azt is ki akarják találni, hogy a robot hol menjen le a tekintélyes mélyedésbe, és hol lehet esetleg esélye a kijövetelre.
Kereszturi Ákos
-
#1899
Sajna németül kicsit sem tudok, de majd nézegetem a képeket. :) -
#1898
Jah, asszem ezt akkoriban olvastam, bár lehet nem itt, már nem igazán emlékszem. -
patiang #1897 Nem tudom tudsz-e németül, de ez sem rossz.:)
universum -
patiang #1896 Lehet, hogy ismered, de hátha nem.:)
csillag -
#1895
Hatalmas hegyvonulat a Titanon
2007. január 3., szerda, 8:45
A Cassini-űrszonda infravörös felvételeinek és radarméréseinek kombinálásával minden korábbinál pontosabb képeket és domborzatmodelleket nyertek a Szaturnusz Titan nevű óriásholdjának felszínformáiról. Az egyik legérdekesebb eredmény egy tektonikus eredetű hegyvonulat azonosítása.
A munka során a 2006. október 25-én készült eddigi legrészletesebb infravörös felvételeket használták fel, amelyeken 400 méteres részleteket is sikerült azonosítani.
A legérdekesebb felszínforma a déli féltekén mutatkozó hegység volt, amely kb. 150 km hosszú, 30 km széles és mintegy 1,5 km magas. Egyenes csapása arra utal, hogy tektonikus folyamatok hozták létre, és nem például becsapódásoktól keletkezett. Eredetére két lehetőség jött szóba, és mindkét esetben a földi kőzetlemezekre emlékeztető szilárd felszíni táblák (esetünkben jégtáblák) elmozdulása történhetett.
A hegyvonulat kialakulhatott két ütköző tábla találkozási vonalán összepréselődő és feltornyosuló anyagból, de ennek az ellentéte is elképzelhető: egy tágulási zónában is létrejöhetett. Hasonló jelenségre kerül sor a földi óceánközépi hátságoknál, ahol a friss anyagtól és a belső hő okozta tágulástól kiemelkedik a felszín, és új kéreg képződik.
A hosszanti hegyvonulatot a jelek alapján szerves anyagok borítják, és egyes részei felhők alatt rejtőznek. A magasabb területein lévő fehéres foltok metánhó avagy egyéb szerves anyagok borította csúcsok lehetnek - de az is elképzelhető, hogy magas szintű felhőket látunk itt a felvételeken. Ez az eddig azonosított kiemelkedések közül a legnagyobb a Titanon.
Az alábbi ábrákon az október 9-i és 25-i közelítés felvételeinek kombinálásával összeállított képek láthatók. Balra fent a Titan egyik egész féltekéje látható, jelölve a kérdéses terület, amely kinagyítva balra lent figyelhető meg. A bal felső felvétel középtáján mutatkozó kerekded, sötét alakzat feltehetőleg egy nagy becsapódásos medence. A színek nem a valódi állapotot tükrözik, a kék árnyalat az 1,3 mikrométeres, a zöld a 2 mikrométeres, a vörös pedig az 5 mikrométeres hullámhosszakat mutatja. Maga a hegyvonulat legrészletesebben jobbra figyelhető meg, a cikcakkos peremű kép kivágaton.
![]()
A Titan és rajta a hegyvonulat. Jobbra a kinagyított képen a hegylánc látható, ahogy jobbról lentől balra felfelé halad (NASA, JPL, Univerity of Arizona)
A holdon eddig megfigyelt felszínformák közül ez utal legerősebben a földi lemeztektonikához hasonló folyamatok létére. A hegyvonulat hosszú és egyenes alakja alapján, a kéreg elég erős ahhoz, hogy legalább egy 1,5 km magas kiemelkedést megtartson. A Titanon látható sötétebb egyenes vonulatok már korábban is utaltak sajátos, de globális tektonikai folyamatokra, azonban azok csak albedo-alakzatok voltak, és a képek mellett nem volt elég domborzati adat az értelmezésükhöz. A jelenlegi megfigyelés alapján tehát tektonikus eredetű hegyvonulatok a Föld és a Vénusz mellett a Titanon is előfordulnak (most nem számítjuk ide a többi jégholdon mutatkozó kisebb, néhány 100 m magas vonalas szerkezeteket).
![]()
A hegyvonulat mellett dűnemezők is látszottak az októberi közelítés során készült felvételeken, ezek jellemzői alapján elképzelhető, hogy szerves anyagokból állnak. Emellett egy legyező alakú, éles peremű, vulkáni lávafolyásra hasonlító képződményt is találtak.
Balra egy világos, kerekded alakzatból (feltehetőleg egy vulkáni kráterből avagy kalderából) kiinduló, jobbra felfelé elnyúló, szintén vulkáni eredetű lerakódás látható. Egyelőre pontosan nem tudni, hogy a világos sáv lávatakaró, vagy a kitörés után visszahullott és közben a szél által elfújt vulkáni törmelék lerakódása. Mindenesetre ez újabb érv amellett, hogy a hold felszínén jeget produkáló "tűzhányók" vannak.
Kereszturi Ákos
-
#1894
Ez történt a világűrben 2006-ban
Ismét rendszeresen indultak az űrrepülőgépek, újabb vízfolyásnyomokat találtunk a Marson, lefokozták a Plútót, és már 200-nál is több Naprendszeren kívüli bolygót ismerünk. A Világűr rovattól idén minden nap olvashattak egy újdonságot - most felelevenítjük a legérdekesebb eredményeket.
Események az űrrepülés világából
Egyévi kényszerszünet és számos újabb fejlesztés után ismét űrrepülőgép indult a Nemzetközi Űrállomáshoz. A Discovery 2006. július 4-én startolt, és az esemény során megint több habszivacsdarab leválását figyelték meg a fő hajtóanyagtartály külső szigeteléséről. Az új technológiai megoldások miatt azonban ezek egyike sem jelentett komoly veszélyt - a leváló darabok mennyisége kisebb volt, mint korábban. A Föld körüli pályán először az űrrepülőgép burkolatának állapotát ellenőrizték az asztronauták, emellett a sérült csempék javítását is sikeresen szimulálták. A Discovery hibátlanul végrehajtott küldetésével bizonyította: az űrrepülőgép biztonsági fejlesztései megfelelőek, és az űrállomást továbbra is ki tudja szolgálni.
Következő lépésként az Atlantis indult szeptember 9-én, a Kennedy Űrközpont felé haladó Ernesto trópusi vihar miatt jelentős késéssel. Ennek ellenére programját teljes sikerrel végrehajtotta: a napelemtáblák továbbfejlesztéséhez szükséges P3/P4 jelzésű elemet a megfelelő helyre rögzítették. Decemberben a Discovery fejezte be a P3/P4/P5 rendszer kiépítését és az ISS régi vezetékeinek felújítását. A munka közben probléma adódott az egyik korábbi napelemtábla becsukásával, amelyet egy előre nem tervezett, extra űrséta során oldottak meg.
A NASA idén bejelentette: távlati céljai között - az űrállomás befejezése után - egy új űrhajó- és hordozórakéta-rendszer beüzemelése szerepel, amellyel nem csak az ISS-t akarják kiszolgálni, de a Holdra is vissza kívánnak térni, ahol 2026-tól szeretnének bázist létesíteni.
Az űrturisták sem tétlenkedtek 2006-ban: szeptember 18-án elindult a Szojuz TMA-9 űrhajó az űrállomásra, és fedélzetén utazott Anousheh Ansari, a negyedik űrturista is. Ötödikként a magyar származású Charles Simonyi repül a tervek szerint. Az űrturizmus a következő években minden bizonnyal sikeres üzletté válik, már most fejleszteni kezdtek több magánűrhajót, valamint űrugrásra alkalmas szerkezetet. Már a Holdat körülrepülő utazásokat is elkezdték tervezni a cégek - a becslések alapján kb. 100 millió dollárba kerül majd egy ilyen út. Mindeközben Anettka - feltehetően sokkal olcsóbban - végrehajtotta magaslégköri repülését, ami mindenképpen elismerésre méltó teljesítmény.
![]()
A beragadt napelemtábla meglazítása
NASA
Újdonságok a belső Naprendszerben
Az európai Smart-1 Hold-szonda küldetésének végén, 2006. szeptember 3-án a tervek szerint égi kísérőnkbe csapódott. A robbanást sikeresen észlelték, egy másodpercnél rövidebb felvillanást rögzítve. Emellett a képek utólagos elemzésével sikerült a robbanás felhőjének a szonda eredeti mozgási irányában történő rövid továbbhaladását is megfigyelni. Holdunkkal kapcsolatban további érdekesség, hogy néhány korábbi felvétel elemzésével sikerült egy, az elmúlt néhány millió évben lezajlott gázkitörés nyomát azonosítani. Az Ina-kaldera nevű képződmény éles körvonala és meredek fala, valamint az aljzatán lévő kevés kráter vulkanikus jellegű szerény kitörésre utal a geológiai közelmúltból.
![]()
Az Ina-kaldera
Peter Schultz/Brown Univ.
Az európai készítésű Venus Express 2006. április 11-én állt pályára belső bolygószomszédunk körül. Megfigyelései során sikerült azonosítani a felhőtakaró felső szintjén megjelenő azon légköri tartományokat, ahol az átlagosnál sokkal erősebben nyelődnek el az ultraibolya sugarak. E rétegek jelentősége, hogy a bolygóra érkező napsugárzásnak közel a felét elnyelik, de pontos kémiai összetételüket egyelőre nem sikerült megállapítani.
![]()
Animáció a déli pólusnál mutatkozó kettős örvényről
ESA/VIRTIS/INAF-IASF/Obs. de Paris-LESIA
Emellett a Vénusz légkörében először azonosítottak szén-monoxidot, mely a napsugárzástól képződhet szén-dioxidból. Korábbi ismereteink alapján a felhők egy kb. 20 km vastag réteget alkotnak, mely 65 km-es magasságig terjed a felszín fölé. Az éjszaka oldalon azonban egy csillagfedés alkalmával a felhők teteje felett 100 km-es magasságot is elérő ritkás ködöt azonosítottak. Az egyik legérdekesebb eredmény egy kettős örvényszerkezet megfigyelése volt a déli pólusnál.
Természetesen külső bolygószomszédunkkal, a Marssal kapcsolatban is számtalan újdonság látott napvilágot. A Mars Express európai űrszonda mérései alapján a bolygó felszínén lévő ásványok három jellegzetes csoportba sorolhatók, amelyek az égitest fejlődésének három jellemző időszakát és környezeti állapotát képviselik. A kezdeti, viszonylag meleg időszakból agyagásványok, a későbbi hűvösebb, de nedves és erősen savas időszakból szulfátos ásványok, gipsz és szürke hematit maradt vissza. A harmadik periódus teszi ki a leghosszabb időszakot, és ez jellemző napjainkban is, oxidált vasvegyületek képződésével, melyek alig kerültek kapcsolatba folyékony vízzel.
![]()
Victoria-kráter: az utolsó állomás?
NASA JPL
A felszínen a Spirit és az Opportunity is meteoritokra akadt. Utóbbi feltehetőleg elérkezett pályafutásának utolsó, egyben legérdekesebb állomásához, a Victoria-kráterhez. Ez közel hatszor nagyobb a korábban meglátogatott Endurance-kráternél, és meredekebb lejtői vannak - elképzelhető, hogy a rover nem lesz képes kijönni belőle, miután a mélyedés belső szerkezetét részletesen megvizsgálta.
2006. november 2-án egy parancsot küldtek az MGS-szondának egyik napelemtáblájának elfordítására. A szonda válaszában jelezte a Föld felé, hogy probléma adódott a napelemtáblát mozgató motorral, és az előírás szerint a tartalék motorral próbálja a fordítást elvégezni. Ezután a Földről nézve a bolygó mögé került, majd amikor ismét kibukkant, a róla érkező jel már sokkal gyengébb volt, végül teljesen megszakadt vele a kapcsolat.
Feltehetőleg a szonda egy régi sérülése újult ki az egyik napelemtáblát mozgató szerkezetnél. Végleges elvesztése után nyilvánosságra hozták néhány korábbi felvételét, amelyeken az elmúlt öt évben keletkezett folyásnyomok mutatkoztak a bolygón. Ugyanakkor egy másik felismerés szerint hasonló képződmények víz nélkül, például a Holdon is létrejöhetnek - a folyások pontos eredete tehát egyelőre kérdéses.
Az év végén a Mars Reconnaisance Orbiter űrszonda üzembe állásával felgyorsultak az események. Mindössze néhány hét kellett ahhoz, hogy egyértelmű legyen: az új berendezés ontotta eredmények minden más űreszközt háttérbe szorítanak, és megfigyelései a következő években egyeduralkodók lesznek a bolygóval kapcsolatban.
![]()
A 2005 augusztusában készült felvétel kinagyított részlete a folyásnyomról
NASA JPL
Felismerések a Naprendszer távoli részéből
A Jupiteren nagy feltűnést keltett a Kis Vörös Folt megjelenése, amely a közismert Nagy Vörös Folttól délre jött létre. Három itt található, különálló örvény összekapcsolódásával született meg még 2000-ben, majd 2005 és 2006 fordulóján vörösödött be. Vizsgálata nagyobb társának és az óriásbolygó légkörében zajló folyamatoknak, köztük a vörös színt létrehozó vegyületeknek a megismerésében segít.
![]()
A Cassini-résben lévő halvány gyűrűalkotók részlete
NASA, JPL, SSI
A Szaturnusz körül keringő Cassini-űrszonda az A-gyűrűben korábban nem észlelt, de régóta feltételezett, közel 100 méteres terelőholdaknak akadt a nyomára. Emellett ugyancsak ebben a zónában, már az 1970-es években előrejelzett, gravitációs hullámoktól kialakuló sűrűsödéseket azonosított. A D-gyűrűnél is érdekes változások jelentkeztek: külső részén 30 km-es térközzel sorakoznak a kisebb sűrűsödések, míg ugyanez az érték a HST 1995-ös megfigyelésekor 60 km-nek mutatkozott. A képződmények és gyors változásuk legegyszerűbben egy 1984 körül bekövetkezett robbanással magyarázható, amelynek keretében egy apró hold tört darabokra a D-gyűrűben.
Az Enceladus holdról az E-gyűrű utánpótlása és a felszín fiatalos jellege miatt korábban elképzelhetőnek tartották, hogy vulkánkitörések zajlanak rajta. Ezzel összefüggésben finom törmelékkel borított, fiatal vidékeket és a környezetüknél melegebb törésvonalakat azonosítottak a déli sarkvidéken. Később az akár 400 km-es magasságig is követhető gejzírszerű vulkánkitörések felhőit is megörökítették. Mindezek az elméleti modellekkel kiegészítve arra utalnak, hogy a hold felszíne alatt folyékony víz vagy jégbe zárt gázmolekulákat tartalmazó ún. klatrát lehet, s ez hozza létre a kitörési felhőket.
![]()
A fényes folt a Cassini-szonda felvételén
NASA, JPL, University of Arizona
A legtöbbször a Titan szerepelt a hírekben a Naprendszer holdjai közül, ahol lassan fény derül a tavakkal vagy tengerekkel kapcsolatos korábbi kérdésekre. A radarfelvételek alapján a rendkívül sima, lapos területeket finom törmelék, homokszerű anyag borítja. Ezek feltehetőleg egykor folyadékkal kitöltött vidékek voltak, amelyeket ma már csak finomszemcsés hordalék borít. Tavak alig vannak a holdon, az a kevés is a két pólus közelében, a feltehetőleg csapadékot adó konvektív felhők térségében csoportosul. Sok esetben kanyargó folyásnyomok vezetnek a tavakba, ahol a beléjük torkolló csatornaszerű mélyedések fenekét is ezt a radarsötét anyag (folyadék?) tölti ki. Néhol világosabb gyűrűk övezik a tavakat, amelyek a partvidékén kivált üledékek lehetnek.
A mai "száraz" felszíni viszonyokat megelőzően folyékony metán is lehetett a Titan felszínén, feltehetőleg három időszakban: 1. a kőzetmag kialakulásakor, amikor sok klatrát (jég és belezárt gázmolekula) keletkezett; 2. mintegy kétmilliárd éve a konvektív áramlások beindulásakor a kőzetmagban, amitől a jégben is áramlások támadtak; 3. közel félmilliárd éve, a vastagodó külső jégrétegben a szilárd fázisú konvekció felerősödésétől. Ma is zajló vulkáni tevékenységre utal a Xanadu-régió közelében mutatkozó világos folt, mely fényességében és területi kiterjedésében is változott az idők során.
A Plútó is sokat volt reflektorfényben 2006-ban. A több évtizede tévesen bolygóként besorolt égitest státuszát a Nemzetközi Csillagászati Unió prágai kongresszusának döntése tisztázta. Ennek értelmében kivették a bolygók közül, és a többi kisbolygóhoz és üstökösmaghoz hasonló objektumként sorszámot kapott. A döntés egyik nem várt következménye, hogy mindez sikerként jelentkezett a csillagászat népszerűsítése és oktatása szempontjából. A tankönyvek átírásával kapcsolatos félelmek megcáfolódtak: a csillagászati előadásokon és távcsöves bemutatásokon megjelenő diákok a Plútóval kapcsolatban feltett kérdésre rendszerint kórusban válaszoltak helyesen, ismerve a Kupier-objektumok fogalmát, és a Plútó valódi helyét a Naprendszerben. A távoli égitest nemrég felfedezett két apró holdját Nix és Hydra névre keresztelték el, és kiderült: a bolygó mindhárom kísérője egy ősi becsapódás alkalmával keletkezett.
![]()
Jellegzetes alakú becsapódásnyomok: a balról érkező szemcsék lazább részei gyorsan szétestek, kialakítva a szélesebb részt, míg az ellenállóbb darabok jobbra hosszú mélyedést vájtak
NASA
A Stardust-szonda mintagyűjtő kapszulája 2006. január 15-én landolt az Egyesült Államokban. Az aerogében minden várakozást felülmúló mennyiségű anyagot találtak, mely a bolygóközi térből és a Wild-2 üstökösből származott. Az egyik meglepetés az olivinásvány magnéziumban gazdag forszterit változatának azonosítása volt az üstököseredetű anyagban, ez ugyanis sokkal melegebb környezetben képződik, mint ahol az üstökösök kialakultak. Jelenléte az ősi Naprendszerben lezajlott kiterjedt anyagáramlásokra utal.
A japán Hayabusa-űrszonda által meglátogatott Itokawa kisbolygó belsejének a mérések alapján több mint harmadát üregek teszik ki. Felszíni összetétele alapján bizonyítást nyert, hogy a sötétebb vidékeken legalább kétszer annyi vastartalmú por fordult elő, mint a világosabb régióban, ami alátámasztja, hogy azok rövedebb ideig voltak kitéve a kozmikus eróziónak. A világosabb részeket becsapódások, vagy azokhoz kapcsolódó csuszamlások nemrég hozták létre, friss anyagot juttatva a felszínre.
Eddig három olyan égitestet találtak a kisbolygóövben, amelyek üstökös-aktivitást mutatnak. Pályájuk nem elnyúlt - feltehetőleg nem a Naprendszer külterületéről érkeztek a kisbolygóövbe, hanem eleve itt alakulhattak ki. Jéganyagukat por takarhatta eddig, ezért maradhattak meg napjainkig. Az üstökösökkel kapcsolatban további érdekes esemény volt a hazánkból is megfigyelt, látványosan szétdarabolódó P73/Schwassmann-Wachmann 3 jelzésű kométa.
![]()
Az üstökös aktivitást mutató Elst-Pizarro
Henry Hsieh, David Jewitt
-
#1893
2. rész
Hírek a csillagok és az exobolygók világából
A Naprendszer környezetében egyre több halvány csillagot, köztük sok barna törpét azonosítanak. Az így készített statisztikák alapján Tejútrendszerünk csillagainak több mint a fele a mi Napunknál is kisebb és halványabb vöröses törpecsillag lehet.
![]()
A 47 Tucanae gömbhalmaz
ESO
Az egyes csillagok mozgását tanulmányozták a 47 Tucanae gömbhalmazban hét éven keresztül. A megfigyelési sorozattal sikerült bebizonyítani, miként különülnek el egymástól az eltérő tömegű csillagok: a nagyobb tömegűek a halmaz központi részén halmozódnak, míg a kisebbek aránya a periférián növekszik.
Az exobolygók között egyre több olyan égitestet találnak, amelyek a Jupiternél lényegesen kisebb tömegűek - ezeket gyakran (és félreérthetően) "szuper-földeknek" nevezik. Valójában olyan, a fejlődésükben megrekedt égitestek lehetnek, amelyek nem nőttek akkorává, mint nálunk a Jupiter.
Első alkalommal sikerült az ún. második generációs bolygók keletkezéséhez szükséges alapanyagot biztosító anyagkorongot megfigyelni. Az ilyen égitestek a csillagfejlődés végállapotát képviselő neutroncsillagok körül találhatók, és feltehetőleg a szupernóva-robbanás után fennmaradt törmelékből állnak össze. Esetünkben a PSR B1257+12 jelű pulzár körüli korongban kb. 10 földtömegnyi anyag mutatkozott, a pulzártól 30-szor közelebb, mint amilyen messze a Merkúr kering a Naptól.
A csillagok és exobolygók keletkezésére utaló fontos objektum az Oph 16225-240515 jelű rendszer. Érdekessége, hogy két kisebb, 7 és 14 Jupiter-tömegű égitest kering benne egymás körül, egymástól 240 Cs.E. távolságban. Az ilyen magányos, a bolygókhoz hasonló tömegű objektumokról eddig azt tartották, hogy csillagok körül születnek. Egy ilyen páros azonban nem tudott volna úgy kilökődni egy exobolygó-rendszerből, hogy a két égitest együtt maradjon. Legvalószínűbb, hogy eleve egymás közelében keletkeztek a csillagközi anyag összesűrűsödésével - de végül nem gyűjtöttek össze akkora tömeget, hogy csillagokká váljanak.
A csillagok fejlődésével kapcsolatban kiderült, hogy a bolygók keletkezéséhez szükséges por jelentős részét nem szupernóva robbanások, hanem kisebb, átlagos csillagok szórhatták szét.
A Spitzer-űrteleszkóppal az M15 jelű gömbhalmaz központi régiójában sok poros légkörű vörös óriást találtak, emellett kb. 10-4 naptömegnyi csillagközi port is azonosítottak. Ezek az idős csillagok fémekben (hidrogénnél és héliumnál nehezebb elemekben) szegény ősi anyagból születtek, mégis sok port bocsátanak ki vörös óriás állapotukban. A később kialakult égitestekben már a fiatalabb társaik által legyártott oxigén- és szén-atommagok is jelen voltak. Ezek a hűvös külső tartományokban szén-dioxiddá egyesültek, amely gáz halmazállapotú. A szénatomok ezért itt, a külső rétegekben sem tudtak szilárd porszemekké egyesülni, ellentétben az első csillagokkal, ahol a kevesebb oxigén miatt porszemcséket alkothattak.
A gammavillanások hosszabb változatai a szupernóváknál is nagyobb, úgynevezett hipernóva-robbanásokhoz kapcsolódhatnak. Utóbbiakat eddig főként fémben szegény, de heves csillagkeletkezést mutató galaxisokban találták. Mindez arra utal, hogy a robbanást létrehozó extrém nagytömegű csillagok a csillagkeletkezés elején, még a nehéz elemekben szegény anyagból születnek. Ez egybevág az elméleti előrejelzésekkel, amelyek szerint csak fémekben rendkívül szegény anyagból képződhettek kezdetekben 100 naptömegnél is lényegesen nehezebb csillagok.
![]()
Fantáziarajz a két gazdátlan planétáról, amelyek körül talán anyagkorong, esetleg holdaknak tekinthető, további égitestek is találhatók
ESO
Újdonságok a galaxisokról
Az elmúlt időszakban több apró kísérőgalaxist is azonosítottak a Tejútrendszer körül, amelyek egy része Galaxisunk árapályhatásától szétbomlóban van. Hasonló események nyomait a Tejútrendszerben is el lehet csípni: elnyúlt csillagáramlások formájában azonosíthatók egy-egy régebben felbomlott törpegalaxis égitestei. Ezek közül a legújabban talált áramlás közel 30 ezer fényévre van tőlünk, tagjai kb. 230 km/s-os sebességgel mozognak a Tejútrendszer centruma körül. A képződmény hossza minimum 30 ezer fényév, valódi mérete akár tízszer ekkora is lehet - talán egész Galaxisunkat átszeli.
A Tejútrendszer közelében felfedezett törpegalaxisok száma még mindig alatta van az elméletileg előrejelzett értéknek. Ennek egyik lehetséges magyarázatára egy szimuláció mutatott rá: elképzelhető, hogy sok olyan láthatatlan tömegből álló, sötét anyagcsomó van a közelben, amely nem fejlődött csillagvárosokká. Emellett a közeli apró galaxisok jelentős része bele is olvadhatott a Tejútrendszerbe - azonban kiderült, hogy sok ma ismert szomszéd törpegalaxis fémekben túl gazdag ahhoz, hogy a Tejútrendszer halojának idős csillagait alkothassák.
![]()
Az I Zwicky 18 jelzésű, halvány galaxis a Hubble-űrteleszkóp fotóján
NASA, ESA, Y. Izotov, T. Thuan
A távolabbi galaxisok között is mutatkoznak halvány objektumok. Másodszor akadtak a szakemberek olyan galaxisra, amelyben alig találhatók csillagok, ezért alig lehet megfigyelni. Az Kos (Aries) csillagképben lévő objektum távolsága kb. 153 millió fényév, átmérője pedig mintegy 200 ezer fényév lehet - azaz kicsit nagyobb, mint a Tejútrendszer. Egyelőre nem sikerült az új galaxisnak az optikai tartományban is nyomára akadni. Egyes elgondolások alapján a látványos csillagkeletkezést mutató, fényes galaxisok csak a jéghegy csúcsát képezik, és sok ilyen halvány, csillagokat valamiért alig gyártó, és így nehezen észrevehető objektum rejtőzik még az űrben.
A törpegalaxisoknak a csillagvárosok fejlődésében betöltött szerepét nehéz tisztázni, mivel nagy távolságban alig vehetők észre. A Hubble-űrteleszkóp 2004-ben készült ultra-mély-ég felvételének (HUDF) elemzésekor több mint 500 olyan csillagvárost azonosítottak, amelyek kevesebb mint egymilliárd évvel az Ősrobbanás után léteztek. A róluk érkező fény tehát akkor indult útjára, amikor a Világegyetem kora kevesebb mint 7%-a volt a jelenlegi 13,7 milliárd évnek. A kérdéses galaxisok jellemzően kisebbek a Tejútrendszernél, többségük törpegalaxis lehet.
![]()
Néhány galaxis a SDSS felmérésből
D Hogg/M Blanton/SDSS Collaboration
Elkészítették a Világegyetem jelenlegi legnagyobb térképét, amely az eddigi legtöbb távoli galaxist ábrázolja. Az eredmények alapján a szuperhalmazok (a galaxisok és galaxishalmazok ma ismert legnagyobb csoportosulásai) a korábbinál nagyobb, egymilliárd fényéves méretig is azonosíthatók.
A felmérés megerősítette: a Világegyetem legnagyobb része láthatatlan anyagból és láthatatlan energiából áll. A csillagvárosok megfigyelt térbeli eloszlása egybevág azzal a modellel, amely szerint a Világegyetemet alkotó anyagnak csak néhány százalékát teszi ki az általunk ismert "normális", fénylő anyag. A maradéknak közel 25%-át láthatatlan tömeg alkotja egzotikus, egyelőre ismeretlen részecskékkel és/vagy égitestekkel; a legnagyobb részt pedig a még kevésbé ismert, láthatatlan energiának nevezett "valami" teszi ki.
Hazai események
Igazi sikertörténet dr. Bakos Gáspár felfedezése, aki kollégáival együtt azonosította az első magyar felfedezésű exobolygót. Munkájuk látványosan szemlélteti, hogyan lehet egy szerény kutatási kapacitású ország csillagászainak a nehéz anyagi helyzet ellenére komoly eredményt elérni. A távoli planétára a HAT (Hungarian Automated Telescope) nevű, magyar ötlet alapján kidolgozott, magyar szakemberek által készített és működtetett robottávcsövekkel figyeltek fel.
Az exobolygó létezését szintén hazai kutatók itthon fejlesztett szoftverekkel mutatták ki a Konkoly Thege Miklós Csillagászati Kutatóintézet segítségével. A programhoz az anyagi támogatás és további szakmai segítség jön külföldről: a Center for Astrophysics finanszírozza a projektet az Egyesült Államokban.
![]()
Fantáziarajz az új exobolygó rendszeréről
CfA, David A. Aguilar, MCSE
A most talált HAT-P-1b jelű planéta szokatlan égitest: bár pályaelemei egyértelműen a "forró Jupiterek" alosztályba sorolják (azaz a csillagukhoz szokatlanul közel keringő óriásbolygók közé), 1,36-szoros Jupiter-sugarához alig több mint fél Jupiter-tömeg tartozik, azaz a planéta sűrűsége csupán negyede a vízének, mondhatni könnyű, mint egy óriási parafagömb. A Konkoly intézet csillagászai révén egyéb eredmények is napvilágot láttak, többek között a fenti projekttől függetlenül, az RR Lyrae változócsillagok fejlődését vizsgáló kitartó munkával értek el komoly sikereket.
![]()
A hazai fejlesztésű SAS-2 detektor
ELTE
Az űrszondák terén a Venus Express műszereinek elkészítésében vették ki részüket a KFKI-RMKI munkatársai, az ELTE űrkutató csoportjának szakemberei pedig az ún. villámsípok megfigyelésére alkalmas detektort juttattak az űrbe a Compass-2 műholdon. Komoly elismerés továbbá az űrkutatásban, hogy magyar alelnököt választott az ENSZ Világűrbizottsága. A tisztséget dr. Both Előd, a Magyar Űrkutatási Iroda igazgatója tölti be.
Rovatunkban az év fontosabb csillagászati és űrkutatási rendezvényei között beszámoltunk a Detre László emlékülésről, 2006. szeptember 7-én a részleges holdfogyatkozással kapcsolatos országos szabadtéri rendezvényekről. A hagyományosnak mondható Szkeptikusok XII. Országos Konferenciája idén már az európai Science on Stage sorozat részeként került megrendezésre november 5-én. Szintén nemzetközi visszhangot váltott ki a Nemzetközi Üstökös Konferencia 2006. május 6-7-én.
Az év legfontosabb jelensége természetesen a 2006. március 29-én bekövetkezett napfogyatkozás volt, amelynek megfigyelésére sokan utaztak ki hazánkból Törökországba és Egyiptomba. Az itthon maradottaknak és a szomszédos országokban élőknek a Magyar Csillagászati Egyesület tartott szabadtéri távcsöves bemutatókat - tőlünk ugyanis csak részlegesnek mutatkozott a jelenség.
![]()
Csernok Gyula képe a gyémántgyűrű jelenségről Törökországból
Csernok Gyula, MCSE
Sikeres esemény volt továbbá a MANT által szervezett űrnap 2006. november 9-én, valamint a Kulin György életéről megnyitott, ma is látható kiállítás a Polaris Csillagvizsgálóban. Az ESO Catch a Star ifjúsági vetélkedőjén pedig a Budai Edina, Szabó Andrea és Szulágyi Judit alkotta trió tarolt, és nyerte el Magyarországnak a 2006-os fődíjat.
Kereszturi Ákos
-
![[NST]Cifu](https://media.sg.hu/forum/avatars/10356591011409433815.png "[NST]Cifu")
#1892
Volt egy terv az 1990-es években. A nemzetközi űrállomás. Azt tervezték, hogy állandó 7 fős személyzete lesz, már 2004-ben. Hasonlísd össze a jelenlegi állapottal, és a várható közeljövőbenivel. Per pillanat erre tendálnak a NASA vezetői és a politikusok. Most. Csakhogy tudni kell, hogy mostanában irányváltás van az amerikai politikai életben. A XX.sz. végén, és közvetlenül 2000 után a republikánusok törtek előre az amerikai alsó és felsőházban is. Most pálfordulás van, mind az alsóházat, mind a felsőházat a demokraták vették a kezükbe. Ahogy 2000-ben pár tollvonással megcsonkitották az ISS Alfát, leírták az X-33-at és még pár programot, az bizony ezzel is megtörténhet.
De ha nem nyúlnak a NASA jelenlegi terveihez, akkor igen, valamikor 2020 után holdbázis épülhet égi kísérőnkön. -
mrzool #1891 http://www.nasa.gov/mission_pages/exploration/main/index.html
Éljen a kb. milliomodik terv, papíron ez is nagyon szép. Majd hiszem, ha indulnak a rakéták.:) -
#1890
reggel láttam egy interjút a tévében.
Állítólag az amerikaiak állandó űrbázist építenek a Holdon ?
tud erről valaki valamit ? -
patiang #1889 Kicsit jobban ráértem, és csemegéztem a Te általad adott linken. Hát mit mondjak, eddig is érdekelt, de rengeteg új, csodálatos dolgot láttam!
Mégegyszer köszi!!:)) -
patiang #1888 Köszi szépen!:) -
#1887
Igazad van! :) Tesség egy link, ha esetleg még nem ismernéd. -
patiang #1886 Véleményem: nem meggyőzni akarjuk egymást.
Beszélgetünk.:)) -
#1885
Hát, feltételezésekről nem érdemes vitázni, meg felesleges is, mert úgyse tudnál meggyőzni, és persze én se téged. :)) -
patiang #1884 Távol tartom magam a túl mély vitától, de a "pillangohatás", nézőpont kérdése. Mert ha egy égitest /melyről esetleg még tudomásunk/ összeütközne pl. a Holddal, valamely hatást kifejtve ezáltal, ez az esemény az Universum szempontjából lényegtelen. De ki tudja milyen események láncolatát indíthatja el.:)) -
#1883
Az első égitestek sugárzása
2006. december 22., péntek, 8:41
A Spitzer-űrteleszkóppal a Világegyetem távoli részében lévő, és ezért annak korai állapotát képviselő objektumokat tanulmányoztak. Az Ősrobbanás után mindössze 400-700 millió évvel létezett csillagok észlelése az úgynevezett sötét időszak végét jelölheti.
Alexander Kashlinsky (NASA GSFC) és kollégái már régóta vadásznak az Univerzum legelső sugárzó égitestjei után. A jelenlegi észlelések során öt égterületről készítettek több száz órányi megfigyelést az infravörös tartományban.
Az így rögzített ősi infravörös sugárzás enyhén egyenetlen eloszlásban az égboltnak szinte minden részéről érkezett. Megfigyelése nehéz, ugyanis nagyon sok közeli előtérobjektumot is megörökítenek a mérések. A pontos eredményhez utóbbiak sugárzását le kell vonni az adatokból - tehát az összes előtércsillag és közelebbi galaxis sugárzásától "meg kell szabadulni".
A technikailag nehezen megvalósítható, hosszas feldolgozás ezúttal sikerrel járt. A műveletek után visszamaradt sugárzás a közel 13,7 milliárd éves Világegyetemnek nagyon ősi, a kezdet után kb. 400-700 millió évvel jellemző állapotából érkezett. Ezzel gyakorlatilag a tőlünk nagyságrendileg 13 milliárd fényévre lévő égitesteket vizsgálták. Az infravörös sugárzást az ősi objektumok eredetileg még az ultraibolya és az optikai tartományban bocsátották ki, de a sugárzás a Világegyetem tágulása miatt az infravörös tartományba tolódott el.
A megfigyelt objektumok pontos mibenléte egyelőre nem ismert, csak annyi biztos, hogy a legelső képződmények némelyikét sikerült elcsípni. Eddig két lehetőség jött szóba: vagy nagyon korai, több száz naptömegű, extrém nagy csillagok lehetnek, avagy fekete lyukak, amelyek anyagot kebeleznek be környezetükből és ezáltal erős sugárzást produkálnak.
Elméleti megfontolások alapján a Világegyetem legelső csillagai között rendkívül nagy, akár 1000-szeres naptömegű égitestek is lehettek. Ha a sugárzás ilyen objektumoktól, azaz ősi csillagoktól ered, akkor azok ősi galaxisokban koncentrálódhatnak. A most megfigyelt csoportosulások viszonylag kicsi, nagyságrendileg kb. egymillió naptömegű galaxisok lehetnek. Ezek későbbi összeállásával születhettek a ma ismert, nagyobb csillagvárosok.
![]()
Bal oldalon az egyes előtércsillagok láthatók az Ursa Maior (Nagy Medve) csillagkép irányába rögzített felvételen. Jobbra pedig a végeredmény, amelyet az előtércsillagok és előtérgalaxisok levonása után kaptak: a legtávolabbi égitestek sugárzásának eloszlása. (NASA/JPL-Caltech/A. Kashlinsky (GSFC))
Az alábbi ábrán néhány fontos megfigyelés összegzése látható, amelyek a Világegyetemet az Ősrobbanás után különböző időtartammal, eltérő állapotokban mutatják. Balra a COBE műhold által rögzített mikrohullámú háttérsugárzás, és annak kisebb szabálytalanságai láthatók. Középen a Spitzer jelenlegi megfigyelése áll, jobbra pedig a Hubble-űrteleszkóp HDF felvétele igen távoli galaxisokról. Az alsó skálán az egyes megfigyelt objektumok megjelenésének időpontjai látszanak a Világegyetem fejlődése során. A jelenlegi Spitzer-észlelés az első csillagok születése előtti, ún. sötét időszak végét jelölheti.
![]()
Néhány megfigyelés és a neki megfelelő időpont, amely a Világegyetem fejlődésének eltérő állapotait képviseli (NASA/JPL-Caltech/A. Kashlinsky (GSFC))
A most azonosított objektumok abszolút értelemben rendkívül fényesek, és különböznek minden ismert, a környezetünkben lévő, napjainkban megfigyelhető égitesttől. A további vizsgálatuk segíthet a legelső galaxisok, és talán azok extrém nagytömegű csillagainak kialakulását megérteni. Ehhez elsősorban a következő generációs James Webb űrteleszkóp nyújt majd fontos adatokat..
Kereszturi Ákos
-
#1882
Természetesen hallottam róla... Asszem mondanom sem kell, hogy nem hiszek benne. Legalábbis jelentéktelen dolgok szintjén semmiképpen. Az nyilvánvaló tény, hogy mindennek van kiváltó oka, de nem áll minden mindennel összefüggésben. Én így gondolom. :) -
patiang #1881 "Másrészt meg szerintem nincs jelentősége, mivel nem hinniém, hogy az univerzum léptékével mérve bármit is befolyásol az amit én most éppen teszek."
Ugye Te is halottál a "pillangó hatásról"?:) -
#1880
Jah, érdekes az egész, meg külön jó, hogy érthető is.
Mondjuk én pont azt látom, hogy kivételek tulajdonságilag kivonják magukat az "össz" alól. Persze lehet azt mondani, hogy az univerzum maga az egység, de ez viszonyítás, felfogás és nézőpont kérdése. Az olyan jellegű vitákat meg feleslegesnek és értelmetlennek tartok, amik arra irányulnak, hogy amit én most itt teszek az kihatással van az egészre. Egyrészt persze, hogy igen, ez nem vita kérdése, mivel hozzátartozom az univerzumhoz, így hatással vagyok egy apró részére. Másrészt meg szerintem nincs jelentősége, mivel nem hinniém, hogy az univerzum léptékével mérve bármit is befolyásol az amit én most éppen teszek. -
#1879
Az információk javát én is a neten szerzem, mert azt tartom a legnaprakészebbnek. Aztán még van egy-két újság amit néha megveszek, vagy a tartalmát megnézem szintén a neten. pl. Élet és tudomány vagy a 3.éverzed. Az utobbit külön kedvelem, mert laikusok számára is érthetően próbálja tálalni a tudományos dolgokat. Viszont néha sajnos pontatlanul, nem árt máshol is utána olvasni. A tv-t sem vetem meg, de csak úgy tévézgetni nem szoktam, csak célirányosan tv-zek. -
patiang #1878 Igazad van!
De ha igaznak vesszük az ősrobbanást, mint egy zero-t, abban az esetben az akkor létező "tiszta" energia hatással van bármely ma létező energiafajtára. Tehát NEM kezelhetem tök külön a gravitációt, és tök külön az elektromágneses vonzást. Vagyis mindkettő /sőt minden energiafajta/ hatással van a másikra. -
#1877
Az atomok belsejében nem gravitációs, hanem elektromágneses erők működnek. Ugye az atommag protonjai pozitív, az atommag körül keringő elektronok negatív töltésüek. ;)
És igen, azt állítom, hogy az elektromágneses erejük nagyobb, mint az általánosan érzékelhető gravitációs erő. Csak gondolj bele, hogy miért tud egy atomokból felépülő palló például megtartani a Föld gravitációs erejével szemben. Az atomok elektromágneses erejének legyőzéséhez gigantikus gravitációs erőre van szükség, ilyen például egy fekete lyuk belseje, ahol minden anyag (így az atomokat felépítő elemek is) elvileg megsemmisül. -
patiang #1876 Ugye nem haragszol, ha vitázok?
Te azt mondod, hogy az atomok belsejében levő gravitáció tökre független a teljes univerzum gravitációjától? Hm.........érdekes!! -
patiang #1875 S talán ez magyarázatot adhat arra a tényre, hogy habár a világegyetem összeségében tágul, vannak benne kivételek, melyek végül is nem vonhatják magukat az "össz" alól. Ezt azért merem mondani, mert az universum egységes egész. Még az is, hogy Te most esetleg olvasod e sorokat, hatással vagy a világegyetemre.
