Az exobolygó-kutatások legutóbbi felfedezései felvetik a kérdést, vajon a csillagászoknak sikerült-e minden bolygószerű objektumot megtalálni saját naprendszerünkben?

Az Alpha Centauri Bb felfedezésének bejelentése jól példázza, milyen messzire jutottak a bolygó észlelési technikák az elmúlt évtizedek során. Ma már nem kevesebb mint 825 exobolygót, vagyis Naprendszeren kívüli bolygót tartanak nyilván. Saját naprendszerünk bolygókutatása már koránt sem ilyen eseménydús, a csúcsot gyakorlatilag a 18. század vége jelentette az Uránusz felfedezésével, amit közel egy évszázaddal később követett a Neptunusz azonosítása. Sok csillagász vélte úgy, hogy kell még egy bolygónak lennie a Naprendszerben, melynek felfedezésére egy újabb csavarokkal és fordulatokkal teli évszázadot szenteltek.

A sokat emlegetett X-bolygó utáni kutatás 1781-ben kezdődött, amikor az angol csillagász, Sir William Herschel a Bika csillagképet tanulmányozva megállapítva, hogy az egyik csillag kissé elmosódottnak, vagy ködösnek tűnik. Néhány nappal később úgy tűnt, megváltoztatta a pozícióját, amiből Herschel azt a következtetést vonta le, hogy egy üstökösre bukkant. Az objektum további tanulmányozása azonban kiderítette, hogy egy bolygóról van szó, az Uránuszról, a Szaturnusz pályáján túl elhelyezkedő hetedik bolygóról. Az Uránusz mozgásának részletes megfigyelései egy olyan pályát tártak a csillagászok elé, amit látszólag egy másik, távolabbi objektum befolyásol. Az adatokat tanulmányozó matematikusok megjósolták egy nyolcadik bolygó jelenlétét, még a hivatalos felfedezés előtt. A Neptunusz létezésének vizuális igazolására 1846-ban került sor.

Ugyanazokkal a technikákkal, amikkel az Uránusz pályáját vizsgálták, megállapítást nyert, hogy mindkét bolygóra, mind az Uránuszra, mind a Neptunuszra hatást gyakorol egy ismeretlen objektum gravitációs ereje. Ezután megkezdődött a kilencedik bolygó utáni hajsza, melyben egy amerikai csillagász, Percival Lowell azonosította a lehetséges jelölteket. Néhány évvel Lowell 1930-as halála után Clyde Tombaugh, a Lowell Obszervatórium munkatársa azonosította a Plútót, melyre jó ideig a Naprendszer bolygócsaládjának utolsó tagjaként tekintettek, a Plútó holdjának, a Charonnak az 1978-as felfedezése azonban újraélesztette az X-bolygóval kapcsolatos vitákat.

A Charon pályájának pontos mérésével sikerült megállapítani a Plútó tényleges tömegét, amiből megállapították, hogy a kilencedik bolygó méreténél fogva nem fejtheti ki az Uránusz és Neptunusz pályájánál megfigyelt hatást. Mindazonáltal az X-bolygó iránti megújult érdeklődés elég rövid életű volt, a Voyager 2 1989-es neptunuszi átrepülése megállapította, hogy a bolygó tömeg kisebb, mint gondolták. Az új ismeretek alkalmazásával bebizonyították, hogy a távoli "jégóriások" pontosan úgy viselkednek, ahogy kell, és a pályáikban észlelt zavart észlelési hibának minősítették.

Ezzel akár lezártnak is tekinthetnénk az X-bolygó mítoszát, a jeges kisbolygókat magába foglaló, a Naprendszer külső tartományában elhelyezkedő Kupier-öv legújabb tanulmányai azonban mégis szolgálnak néhány furcsasággal. Ésszerűnek hangozhat az a feltevés, hogy az övben több millió fagyott kőzethalmot találhatunk, melyek száma fokozatosan csökken a Naptól való távolság függvényében, 48 CSE-nél - a Plútó pályáján túl - azonban egy hirtelen csökkenést észleltek, amit "Kuiper-szirtnek" neveztek el. Vajon mi idézi elő ezt a különös és váratlan sajátosságot a Naprendszer peremén? Mégis létezik a távolban egy X-bolygó, vagy valami más idézi elő ezt a csillagászatilag indokolatlan jelenséget?

A Naprendszerből kifelé igyekvő Voyager és a Pioneer űrszondák egyetlen bolygóhoz hasonló objektumot sem észleltek, ami előidézhette volna a "szirtet", az űr azonban hatalmas, míg annak esélye, hogy egy űrszonda elrepüljön egy korában felfedezetlen világ mellett rendkívül csekély. Rossz hír, hogy a földi és az űrbeli távcsövekkel végzett megfigyelések sem szolgáltak semmilyen számottevő bizonyítékkal, a kérdés azonban nem zárható le, amíg nem sikerül magyarázatot találni a Kuiper-szirtre.