Hunter
Királynő születik
Japán kutatók azonosították a méhkirálynő fejlődéséhez elengedhetetlen méhpempő egyik kulcsfontosságú összetevőjét, amivel sikerült nőstény muslicákat a méhkirálynők fizikai tulajdonságaival felruházniuk.
"A méhpempő aktív összetevőinek megtalálása évtizedeken át a rovarkutatás szent kelyhének számított" - nyilatkozott Gro Admam, az Arizona Állami Egyetem entomológusa, aki nem vett részt a kutatásban.
Az összes frissen kikelt méhlárva a méhpempő gazdag fehérje, zsír, cukor és vitamin keverékéből lakmározik. Három nap elteltével azonban a jövendő dolgozók és herék áttérnek egy mézet, polleneket és vizet tartalmazó étrendre, míg a trón várományosa folytatja a méhpempő fogyasztását. Ez a váltás alátámasztja a méhek kasztrendszerű életmódját, melyben a steril dolgozók egy rendkívül termékeny királynőt támogatnak, aki sokkal nagyobbra nő és körülbelül hússzor tovább él, mint közrendű társai.
Egy 1960-as évekből származó kutatás szerint a méhpempő egy potens neurokemikáliát, idegrendszeri vegyianyagot tartalmaz, míg egy 1972-es tanulmány a fejlődési hormonokat helyezi előtérbe. Régen csodaszerként tekintettek rá, a fiatalság és a hosszú élet elixírjeként, a rovarokra gyakorolt hatások tudatában pedig ma sem sokkal árnyaltabb a kép. Az utóbbi időben a tudósok egy sor úgynevezett méhpempő főproteint azonosítottak, amik elvileg szerepet játszanak a királynővé válás folyamatában. Többen is úgy vélekedtek, hogy ezek közül is van egy, ami kulcsfontosságú lehet. Ennek kiderítésére Masaki Kamakura, a Toyoma Biotechnológiai Kutató Központ entomológusa egy egészen egyszerű kísérletet végzett el.
Olyan hőmérsékletnek tette ki a méhpempőt, ami fokozatosan lebontotta a zselés anyagban található fehérjéket, majd kipróbálta, hogy a hőkezelt pempő képes-e kinevelni egy királynőt. A méhpempő hatásának eltűnéséhez 30 napra volt szükség. A kémiai elemzésekből kiderült, hogy egy protein, amit korábban royalactin névre kereszteltek, egyike a leglassabban lebomló fehérjéknek, 30 nap elteltével azonban ez is távozott. Ezután a japánok egyéb tápanyagokkal társították a royalactint, majd elkezdték a lárvákat táplálni vele, amik az új keverék hatására ugyanolyan hatékonysággal alakultak királynőkké, mint a méhpempővel.
Kamakura, hogy megvizsgálja a royalactin működését, letesztelte a proteint a méhekkel közös őssel rendelkező muslicákon. Bár a méhek és a muslicák több tízmillió évvel ezelőtt váltak szét, elég sok közös tulajdonsággal rendelkeznek ahhoz, hogy a royalactin mindkét fajnál ugyanazokat a sejtfunkciókat befolyásolja. Mivel a genetikusok rengeteg kísérletet folytattak a muslicákkal, sokkal jobban ismerik genetikájukat, mint a méhekét, ezért könnyebb volt izolálni azokat a géneket, melyekre a royalactin hatást gyakorolt. A kutatók mind a méhpempőt, mind a royalactint kipróbálták a muslicákon, és ahogy várták, mindkét esetben több méhkirálynői jegy is kialakult, nagyobbra nőttek, termékenyebbé váltak és tovább éltek, mint a hagyományos étrendet követő társaik.
A muslicákon elvégzett genetikai vizsgálatból kiderült, hogy a royalactint az EGFR, az epidermális növekedési faktor receptor ismeri fel. Az EGFR-t, vagy a vele kommunikáló valamelyik proteint nélkülöző muslicák nem jutnak hozzá a méhpempő, vagy a royalactin által biztosított növekedési és termékenységi előnyökhöz, állapította meg Kamakura. A növekedési tényezőt észlelő protein szintjeinek csökkentése a méhlárváknál ugyancsak meggátolta a méhpempővel táplált lárvák királynővé válását.
"Remek tanulmány" - összegzett Admam, aki ugyanakkor figyelmeztet, a méhkirálynő fejlődésének összetettebbnek kell lennie annál, hogy egyetlen összetevővel megmagyarázható legyen. "Vigyáznunk kell, nehogy egy egyszerű magyarázat csapdájába essünk"
"Több tucat potenciálisan fontos összetevő van a méhpempőben, ha egyet kiemelten kezelünk, az félrevezető lehet" - helyeselt Ryszard Maleszka, a Canberrai Ausztrál Nemzeti Egyetem kutatója, aki 2008-ban génmódosításokkal, egészen pontosan géncsendesítéssel elérte, hogy a lárvák méhpempő nélkül is királynővé fejlődjenek. Ha a rovarok teljes társadalmi szerkezete egyetlen fehérjén nyugodna, akkor egyetlen mutáció hatására összeomolhatna egy teljes kolónia, amit a lengyel származású kutató gyakorlatilag kizártnak tart.
"A méhpempő aktív összetevőinek megtalálása évtizedeken át a rovarkutatás szent kelyhének számított" - nyilatkozott Gro Admam, az Arizona Állami Egyetem entomológusa, aki nem vett részt a kutatásban.
Az összes frissen kikelt méhlárva a méhpempő gazdag fehérje, zsír, cukor és vitamin keverékéből lakmározik. Három nap elteltével azonban a jövendő dolgozók és herék áttérnek egy mézet, polleneket és vizet tartalmazó étrendre, míg a trón várományosa folytatja a méhpempő fogyasztását. Ez a váltás alátámasztja a méhek kasztrendszerű életmódját, melyben a steril dolgozók egy rendkívül termékeny királynőt támogatnak, aki sokkal nagyobbra nő és körülbelül hússzor tovább él, mint közrendű társai.
Egy 1960-as évekből származó kutatás szerint a méhpempő egy potens neurokemikáliát, idegrendszeri vegyianyagot tartalmaz, míg egy 1972-es tanulmány a fejlődési hormonokat helyezi előtérbe. Régen csodaszerként tekintettek rá, a fiatalság és a hosszú élet elixírjeként, a rovarokra gyakorolt hatások tudatában pedig ma sem sokkal árnyaltabb a kép. Az utóbbi időben a tudósok egy sor úgynevezett méhpempő főproteint azonosítottak, amik elvileg szerepet játszanak a királynővé válás folyamatában. Többen is úgy vélekedtek, hogy ezek közül is van egy, ami kulcsfontosságú lehet. Ennek kiderítésére Masaki Kamakura, a Toyoma Biotechnológiai Kutató Központ entomológusa egy egészen egyszerű kísérletet végzett el.Olyan hőmérsékletnek tette ki a méhpempőt, ami fokozatosan lebontotta a zselés anyagban található fehérjéket, majd kipróbálta, hogy a hőkezelt pempő képes-e kinevelni egy királynőt. A méhpempő hatásának eltűnéséhez 30 napra volt szükség. A kémiai elemzésekből kiderült, hogy egy protein, amit korábban royalactin névre kereszteltek, egyike a leglassabban lebomló fehérjéknek, 30 nap elteltével azonban ez is távozott. Ezután a japánok egyéb tápanyagokkal társították a royalactint, majd elkezdték a lárvákat táplálni vele, amik az új keverék hatására ugyanolyan hatékonysággal alakultak királynőkké, mint a méhpempővel.
Kamakura, hogy megvizsgálja a royalactin működését, letesztelte a proteint a méhekkel közös őssel rendelkező muslicákon. Bár a méhek és a muslicák több tízmillió évvel ezelőtt váltak szét, elég sok közös tulajdonsággal rendelkeznek ahhoz, hogy a royalactin mindkét fajnál ugyanazokat a sejtfunkciókat befolyásolja. Mivel a genetikusok rengeteg kísérletet folytattak a muslicákkal, sokkal jobban ismerik genetikájukat, mint a méhekét, ezért könnyebb volt izolálni azokat a géneket, melyekre a royalactin hatást gyakorolt. A kutatók mind a méhpempőt, mind a royalactint kipróbálták a muslicákon, és ahogy várták, mindkét esetben több méhkirálynői jegy is kialakult, nagyobbra nőttek, termékenyebbé váltak és tovább éltek, mint a hagyományos étrendet követő társaik.
A muslicákon elvégzett genetikai vizsgálatból kiderült, hogy a royalactint az EGFR, az epidermális növekedési faktor receptor ismeri fel. Az EGFR-t, vagy a vele kommunikáló valamelyik proteint nélkülöző muslicák nem jutnak hozzá a méhpempő, vagy a royalactin által biztosított növekedési és termékenységi előnyökhöz, állapította meg Kamakura. A növekedési tényezőt észlelő protein szintjeinek csökkentése a méhlárváknál ugyancsak meggátolta a méhpempővel táplált lárvák királynővé válását."Remek tanulmány" - összegzett Admam, aki ugyanakkor figyelmeztet, a méhkirálynő fejlődésének összetettebbnek kell lennie annál, hogy egyetlen összetevővel megmagyarázható legyen. "Vigyáznunk kell, nehogy egy egyszerű magyarázat csapdájába essünk"
"Több tucat potenciálisan fontos összetevő van a méhpempőben, ha egyet kiemelten kezelünk, az félrevezető lehet" - helyeselt Ryszard Maleszka, a Canberrai Ausztrál Nemzeti Egyetem kutatója, aki 2008-ban génmódosításokkal, egészen pontosan géncsendesítéssel elérte, hogy a lárvák méhpempő nélkül is királynővé fejlődjenek. Ha a rovarok teljes társadalmi szerkezete egyetlen fehérjén nyugodna, akkor egyetlen mutáció hatására összeomolhatna egy teljes kolónia, amit a lengyel származású kutató gyakorlatilag kizártnak tart.