SG.hu·
A Holdon pihentetőbb a futás, mint a séta
Az MIT kutatásai szerint a jövő asztronautái, ha spórolni akarnak a Hold felszínén az energiájukkal, akkor jobban teszik, ha a séta helyett a futást választják.
Az eredményeket egy speciális, az űrruhákban való mozgás "élményét" visszaadó külső vázzal, úgynevezett exoskeletonnal elvégzett tesztek adják. Az asztronauták mozgása az alacsonyabb gravitációnak és az űröltözet mozgást korlátozó tulajdonságainak köszönhetően jelentősen eltér a Holdon a földitől. Éppen ezért Christopher Carr és Dava Newman, az MIT munkatársai kieszeltek egy módszert a mozgás szimulálására, amivel jobb űrruhákat tervezhetnek, illetve segíthetik a jövő emberi hold-tevékenységeinek tervezését.
A kutatók elmondása szerint a túlnyomásos űrruhában való séta olyan, mintha egy levegővel töltött ballont viselne az ember. Akárcsak a ballonok, az űrruhák is ellenállnak a hajlításnak, igyekeznek visszatérni eredeti alakjukhoz, ami megnehezíti a térd behajlítását egy felszíni séta esetén. Ezt a hatást szimulálja az exoskeleton, amit egy másik MIT projektre támaszkodva építettek, utóbbi a mozgássérülteknek igyekszik segítséget nyújtani a külső vázzal. A szerkezet üvegszálas rudakból áll, melyek a viselő derekától végig futnak a lábszár mentén és egy átalakított biciklis cipőben végződnek.
Akárcsak a túlnyomásos űrruha, az exoskeleton is igyekszik kiegyenesíteni a térdet, míg a Hold alacsony gravitációjának hatását egy, a váz derékrésze és a laboratórium mennyezete között kifeszített rugalmas kábel biztosítja. Különös módon az űrruha rugóhoz hasonló tulajdonsága hatékonyabbá teszi a futást a járásnál, a plusz rugalmasság ugyanis nagyobb energiahányadot ad vissza egy-egy lépésnél futó mozgás esetén. Az űrruhák eltárolják az energiát, magyarázta Carr a levegővel töltött lábrészek rugóként való viselkedését. A kutatók meggyőződése, hogy ugyanez a hatás jelentkezik a Holdon dolgozó űrruhás asztronautáknál is.
Valóban a futás a leghatékonyabb haladási módszer a Hold felszínén, amit az Apollo küldetések videofelvételei és a Holdra szállásokban résztvevő űrhajósok beszámolói is alátámasztanak. "Úgy éreztem a végtelenségig tudnék futni a Holdon, és a lábaim soha nem fáradnának el" - emlékszik vissza Alan Bean a holdfelszínen tett 1969-es látogatásáról szóló könyvében, de ugyanezt írja le más szavakkal Harrison Schmitt, az utolsó Holdon járt Apollo űrhajós is.
Carr szerint mindez fontos információ lehet a jövő emberi Hold és Mars expedícióit tervezők, valamint a biztonsági szabályok alkotói számára is. Az Apollo küldetéseknél a NASA megszabta, milyen messzire távolodhatnak el űrhajósai a menedékként szolgáló leszálló egységtől, ami azon alapult, hogy milyen messze tudnak sétálni, mielőtt űrruhájuk oxigénkészlete kimerül. Annak fényében, hogy a futás kevesebb energiájába kerül az űrhajósnak, és ugyanannyi idő alatt nagyobb távolságot tehet meg, jóval nagyobb területet barangolhattak volna be, emelte ki Carr.
Az eredményeket egy speciális, az űrruhákban való mozgás "élményét" visszaadó külső vázzal, úgynevezett exoskeletonnal elvégzett tesztek adják. Az asztronauták mozgása az alacsonyabb gravitációnak és az űröltözet mozgást korlátozó tulajdonságainak köszönhetően jelentősen eltér a Holdon a földitől. Éppen ezért Christopher Carr és Dava Newman, az MIT munkatársai kieszeltek egy módszert a mozgás szimulálására, amivel jobb űrruhákat tervezhetnek, illetve segíthetik a jövő emberi hold-tevékenységeinek tervezését.
A kutatók elmondása szerint a túlnyomásos űrruhában való séta olyan, mintha egy levegővel töltött ballont viselne az ember. Akárcsak a ballonok, az űrruhák is ellenállnak a hajlításnak, igyekeznek visszatérni eredeti alakjukhoz, ami megnehezíti a térd behajlítását egy felszíni séta esetén. Ezt a hatást szimulálja az exoskeleton, amit egy másik MIT projektre támaszkodva építettek, utóbbi a mozgássérülteknek igyekszik segítséget nyújtani a külső vázzal. A szerkezet üvegszálas rudakból áll, melyek a viselő derekától végig futnak a lábszár mentén és egy átalakított biciklis cipőben végződnek. Akárcsak a túlnyomásos űrruha, az exoskeleton is igyekszik kiegyenesíteni a térdet, míg a Hold alacsony gravitációjának hatását egy, a váz derékrésze és a laboratórium mennyezete között kifeszített rugalmas kábel biztosítja. Különös módon az űrruha rugóhoz hasonló tulajdonsága hatékonyabbá teszi a futást a járásnál, a plusz rugalmasság ugyanis nagyobb energiahányadot ad vissza egy-egy lépésnél futó mozgás esetén. Az űrruhák eltárolják az energiát, magyarázta Carr a levegővel töltött lábrészek rugóként való viselkedését. A kutatók meggyőződése, hogy ugyanez a hatás jelentkezik a Holdon dolgozó űrruhás asztronautáknál is.
Valóban a futás a leghatékonyabb haladási módszer a Hold felszínén, amit az Apollo küldetések videofelvételei és a Holdra szállásokban résztvevő űrhajósok beszámolói is alátámasztanak. "Úgy éreztem a végtelenségig tudnék futni a Holdon, és a lábaim soha nem fáradnának el" - emlékszik vissza Alan Bean a holdfelszínen tett 1969-es látogatásáról szóló könyvében, de ugyanezt írja le más szavakkal Harrison Schmitt, az utolsó Holdon járt Apollo űrhajós is.
Carr szerint mindez fontos információ lehet a jövő emberi Hold és Mars expedícióit tervezők, valamint a biztonsági szabályok alkotói számára is. Az Apollo küldetéseknél a NASA megszabta, milyen messzire távolodhatnak el űrhajósai a menedékként szolgáló leszálló egységtől, ami azon alapult, hogy milyen messze tudnak sétálni, mielőtt űrruhájuk oxigénkészlete kimerül. Annak fényében, hogy a futás kevesebb energiájába kerül az űrhajósnak, és ugyanannyi idő alatt nagyobb távolságot tehet meg, jóval nagyobb területet barangolhattak volna be, emelte ki Carr.