Gyurkity Péter
Valóban csillagközi utazó lett a Voyager 2
Új adatok igazolják vissza a mérföldkő elérését, ez pedig környezetünkre is jobban rávilágít.
Még a tavalyi év végén számoltunk be a hírről, miszerint a Voyager 2 űrszonda is átlépett a csillagközi térbe, ezzel pedig csatlakozott testvéréhez, amely némileg korábban valósította ezt meg. Bár a pontos határvonalat illetően sincs teljes egyetértés, számunkra mégis érdekes tény, hogy az adatok kielemzése további következtetések levonására kényszeríti a szakembereket.
Az Iowa Egyetem kutató adtak hírt a napokban arról, hogy a friss elemzések alapján visszaigazolható a tavaly novemberi határátlépés, itt ugyanis a koros űrszonda saját műszere valóban komoly változást mért a plazmasűrűségben. Egyértelművé vált ezzel, hogy a valamivel forróbb, a plazma sűrűségét tekintve ritkásabb közegből átléptünk a jóval sűrűbb (és egyben jóval hidegebb) területre, ezzel pedig magunk mögött hagytuk a napszél által uralt régiót. Érdekes tény emellett, hogy míg a Voyager 1 2012 során a Naptól 122,6 CSE távolságra lépett át a csillagközi térbe, a második szonda (amely mindössze néhány héttel később indult útjára, ám eltérő irányban és eltérő célkitűzésekkel) ezt 119,7 CSE távolságra érte el, vagyis e tekintetben nincs nagy különbség a két küldetés között.
A szakemberek számára komoly kihívást jelent az úgynevezett helipause, vagyis a napszél és a csillagközi tér áramlásainak kiegyenlítődését jelző határvonal meghúzása, annak alakjának meghatározása. Korábban egyesek (az akkori modellek alapján) úgy vélték, hogy a második szonda éri majd el elsőként ezt a határvonalat, ez azonban nem így történt. A közel azonos távolság azonban jobb rálátást biztosít a valószínű alakra, bár ezzel kapcsolatban az illetékesek gyorsan megjegyezték, hogy ez nagyjából olyan, mintha egy elefántról igyekeznénk jobb képet kapni két mikroszkóp segítségével, amelyek az elefánt két, egymástól távoli szegletét mutatják csak meg nekünk. Mindenesetre izgalmasnak tartják, hogy az említett áramlások mennyire pontosan húzzák meg a határvonalat az eltérő régiók között, itt tehát nem arról van szó, hogy a napszél lassan, fokozatosan hal csak el.
A két szonda egyébként saját pályáján akár 5 milliárd évig közlekedhet majd anélkül, hogy bármibe beleütköznének – ezzel tehát a Földet mindenképpen túlélik majd, viszont kérdéses, hogy milyen állapotban lesznek addigra.
Még a tavalyi év végén számoltunk be a hírről, miszerint a Voyager 2 űrszonda is átlépett a csillagközi térbe, ezzel pedig csatlakozott testvéréhez, amely némileg korábban valósította ezt meg. Bár a pontos határvonalat illetően sincs teljes egyetértés, számunkra mégis érdekes tény, hogy az adatok kielemzése további következtetések levonására kényszeríti a szakembereket.
Az Iowa Egyetem kutató adtak hírt a napokban arról, hogy a friss elemzések alapján visszaigazolható a tavaly novemberi határátlépés, itt ugyanis a koros űrszonda saját műszere valóban komoly változást mért a plazmasűrűségben. Egyértelművé vált ezzel, hogy a valamivel forróbb, a plazma sűrűségét tekintve ritkásabb közegből átléptünk a jóval sűrűbb (és egyben jóval hidegebb) területre, ezzel pedig magunk mögött hagytuk a napszél által uralt régiót. Érdekes tény emellett, hogy míg a Voyager 1 2012 során a Naptól 122,6 CSE távolságra lépett át a csillagközi térbe, a második szonda (amely mindössze néhány héttel később indult útjára, ám eltérő irányban és eltérő célkitűzésekkel) ezt 119,7 CSE távolságra érte el, vagyis e tekintetben nincs nagy különbség a két küldetés között.
A szakemberek számára komoly kihívást jelent az úgynevezett helipause, vagyis a napszél és a csillagközi tér áramlásainak kiegyenlítődését jelző határvonal meghúzása, annak alakjának meghatározása. Korábban egyesek (az akkori modellek alapján) úgy vélték, hogy a második szonda éri majd el elsőként ezt a határvonalat, ez azonban nem így történt. A közel azonos távolság azonban jobb rálátást biztosít a valószínű alakra, bár ezzel kapcsolatban az illetékesek gyorsan megjegyezték, hogy ez nagyjából olyan, mintha egy elefántról igyekeznénk jobb képet kapni két mikroszkóp segítségével, amelyek az elefánt két, egymástól távoli szegletét mutatják csak meg nekünk. Mindenesetre izgalmasnak tartják, hogy az említett áramlások mennyire pontosan húzzák meg a határvonalat az eltérő régiók között, itt tehát nem arról van szó, hogy a napszél lassan, fokozatosan hal csak el.
A két szonda egyébként saját pályáján akár 5 milliárd évig közlekedhet majd anélkül, hogy bármibe beleütköznének – ezzel tehát a Földet mindenképpen túlélik majd, viszont kérdéses, hogy milyen állapotban lesznek addigra.
