Gyurkity Péter
Sikerrel tesztelték az elektromágneses meghajtást
Most először hajtottak végre tesztet vákuumban, ezzel megvalósulhat a gyorsabb űrutazás.
Éppen két évvel ezelőtt számoltunk be az úgynevezett térhajtóművel kapcsolatos korai kutatások akkori állapotáról, amelyek a warp-buborékban felgyorsuló űrhajók kifejlesztésére irányultak. Az utóbbi egy évben ugyanazon kutató vezetésével az elektromágneses meghajtás esetében is teszteket hajtottak végre, mi több, nemrég vákuumban is megismételték azokat, ezen kísérletek pedig sikerrel zárultak.
Az izgalmas eredményekről ezúttal is a Houston városában lévő Johnson Space Center csapata, pontosabban annak vezetője, Dr. Harold White számolt be, aki a nasaspaceflight.com portál fórumán saját témát és az ezt rendszeresen látogató méretes nemzetközi csoportot alakított ki a teória és az eredmények megfelelő szintű megvitatása érdekében. Tavaly nyáron már közzétették a 2001-ből eredő brit koncepción alapuló munka egyes részleteit, ezeket azonban a szakmán belül is kétkedés fogadta, dacára annak, hogy egy kínai projekt révén már 2010-től kezdődően felvetődött az EM-hajtómű esetleges alkalmazása, mégpedig a nemzetközi űrállomás esetében, ahol a periodikus pályakorrekciót végezné el az új fejlesztés, feleslegessé téve az oda bedokkoló újabb és újabb űrhajók ilyen célra történő alkalmazását, jelentős mennyiségű üzemanyagot spórolva meg.
A White által javasolt modell az MHD, vagyis a magneto-hidrodinamikai hajtásra hasonlít, amikor egy csőben lévő tengervizet elektromágneses elven hoznak mozgásba. Itt azonban a kvantum-vákuum virtuális részecskéi helyettesítik az ionokat, vagyis hajtóanyagra sincs szükség, ami a korábbi kritikák szerint nem lehetséges, mivel a kvantum-vákuum egyszerűen nem szolgáltat olyan keretrendszert, amely ellenében tudnánk tolóerőt biztosítani.
A 2014-es amerikai és kínai teszteket még nem vákuumban hajtották végre, nemrég azonban az említett fórumtémában Paul March, a NASA EagleWorks csapatának egyik tagja arról számolt be, hogy a NASA vákuumban is sikerrel tesztelte az EM-hajtóművet, amivel cáfolták egyes fizikusok azon korábbi kritikáját, miszerint a meghajtás a hajtóművön kívüli mikrohullámok által keltett természetes hőáramlás eredménye, ami egyben azt jelentené, hogy az eredmény is hamis - a vákuumban elvégzett tesztek eredményeit eddig még senki nem cáfolta, bár a vita nyilván tovább folytatódik.
Az EM-hajtómű megalkotásával számos eltérő területen valósulna meg az újabb nagyobb előrelépés. Szót ejtettünk az ISS pályakorrekcióinak elvégzéséről, de ez a műholdak és egyéb űreszközök esetében is hasznos lenne, mint ahogy a hosszabb, emberek részvételével lezajló expedíciók is hasznát vennék az alternatív meghajtásnak. A Mars például egy éven belül elérhető lenne, a Szaturnuszt 9 hónap alatt érhetnénk el, a 4,3 fényévre lévő Alpha Centauri rendszerig pedig 92 éven át tartana az utazás, bár itt a lassítás kérdésére is megfelelő választ kellene találni, arról nem is beszélve, hogy az érintett űrjárműnek még a Naprendszeren belüli mozgáshoz is egy 90 tonnás, 2 megawattos atomreaktort is magával kellene cipelnie.
Éppen két évvel ezelőtt számoltunk be az úgynevezett térhajtóművel kapcsolatos korai kutatások akkori állapotáról, amelyek a warp-buborékban felgyorsuló űrhajók kifejlesztésére irányultak. Az utóbbi egy évben ugyanazon kutató vezetésével az elektromágneses meghajtás esetében is teszteket hajtottak végre, mi több, nemrég vákuumban is megismételték azokat, ezen kísérletek pedig sikerrel zárultak.
Az izgalmas eredményekről ezúttal is a Houston városában lévő Johnson Space Center csapata, pontosabban annak vezetője, Dr. Harold White számolt be, aki a nasaspaceflight.com portál fórumán saját témát és az ezt rendszeresen látogató méretes nemzetközi csoportot alakított ki a teória és az eredmények megfelelő szintű megvitatása érdekében. Tavaly nyáron már közzétették a 2001-ből eredő brit koncepción alapuló munka egyes részleteit, ezeket azonban a szakmán belül is kétkedés fogadta, dacára annak, hogy egy kínai projekt révén már 2010-től kezdődően felvetődött az EM-hajtómű esetleges alkalmazása, mégpedig a nemzetközi űrállomás esetében, ahol a periodikus pályakorrekciót végezné el az új fejlesztés, feleslegessé téve az oda bedokkoló újabb és újabb űrhajók ilyen célra történő alkalmazását, jelentős mennyiségű üzemanyagot spórolva meg.
A White által javasolt modell az MHD, vagyis a magneto-hidrodinamikai hajtásra hasonlít, amikor egy csőben lévő tengervizet elektromágneses elven hoznak mozgásba. Itt azonban a kvantum-vákuum virtuális részecskéi helyettesítik az ionokat, vagyis hajtóanyagra sincs szükség, ami a korábbi kritikák szerint nem lehetséges, mivel a kvantum-vákuum egyszerűen nem szolgáltat olyan keretrendszert, amely ellenében tudnánk tolóerőt biztosítani.
A 2014-es amerikai és kínai teszteket még nem vákuumban hajtották végre, nemrég azonban az említett fórumtémában Paul March, a NASA EagleWorks csapatának egyik tagja arról számolt be, hogy a NASA vákuumban is sikerrel tesztelte az EM-hajtóművet, amivel cáfolták egyes fizikusok azon korábbi kritikáját, miszerint a meghajtás a hajtóművön kívüli mikrohullámok által keltett természetes hőáramlás eredménye, ami egyben azt jelentené, hogy az eredmény is hamis - a vákuumban elvégzett tesztek eredményeit eddig még senki nem cáfolta, bár a vita nyilván tovább folytatódik.
Az EM-hajtómű megalkotásával számos eltérő területen valósulna meg az újabb nagyobb előrelépés. Szót ejtettünk az ISS pályakorrekcióinak elvégzéséről, de ez a műholdak és egyéb űreszközök esetében is hasznos lenne, mint ahogy a hosszabb, emberek részvételével lezajló expedíciók is hasznát vennék az alternatív meghajtásnak. A Mars például egy éven belül elérhető lenne, a Szaturnuszt 9 hónap alatt érhetnénk el, a 4,3 fényévre lévő Alpha Centauri rendszerig pedig 92 éven át tartana az utazás, bár itt a lassítás kérdésére is megfelelő választ kellene találni, arról nem is beszélve, hogy az érintett űrjárműnek még a Naprendszeren belüli mozgáshoz is egy 90 tonnás, 2 megawattos atomreaktort is magával kellene cipelnie.