A játékvilág mindig is küzdött a warezolók, a játékokat illegálisan átmásolók ellen. Eme két részes cikkünkben megpróbáljuk áttekinteni ezt a harcot és megpróbálunk rámutatni, hogy mely korszakban miért is nem vásároltak eredeti játékot a magyar felhasználók.

Hazánkban a '80-as évek közepén tört ki a játékőrület, első körben a Spectrum majd a C-64 felbukkanásával. Ekkoriban a politikai körülmények miatt egy nyugati játékokról szinte csak álmodozhattunk - legalábbis az eredeti kiadásokról - és ezért szinte mindenki "warezolt", de akkoriban ezt nem így hívták. Szinte minden gamer lakásában volt legalább egy kétkazettás magnó, ami a mai dvd-írónak felelt meg és ha valaki épp "másolás" közben lépett be, akkor idegesítő és fülsértő hangokat hallhatott.

Ráadásul egy kazettára több program is ráfért, ezért szinte mindenhol négyzetrácsos füzetben vezették a különböző kazetták tartalmát. Ekkoriban az olyan "szakkifejezések", mint a magnófejállítás, a szünetjel vagy a Syntax Error in line... nem voltak ismeretlenek a fiatalok számára. Sokan ekkor ismerték meg a Basic programozási nyelvet és számos magyar fejlesztésű játék látott napvilágot - épp a szabad áramlásnak köszönhetően. Aztán a rendszerváltás után immáron lehetett hivatalos úton is beszerezni játékokat, ám a legtöbben maradtak a megszokott átmásolós-magnófejállítós megoldásnál, mert még mindig olcsóbb volt.



Az ekkoriban uralkodónak számító kiadók (Ocean, Virgin, Core Design stb) nem nagyon foglalkoztak a másolásvédelemmel, hiszen ez szinte teljesen megoldhatatlan feladat volt a számukra. Üres kazettát bárhol lehetett venni, ahogy két kazettás magnót is, szóval ez az időszak joggal nevezhető a kalózok fénykorának. De tegyük hozzá, hogy ekkoriban ez az ipar még viszonylag aprónak számított és nem voltak több milliós költségvetésű alkotások sem.

Aztán megjelent az Amiga 500, majd 1200 és 2000, melyek már floppyt használtak, de természetesen ennek is megvolt a maga "kerülőútja". Egyszerűen csak átmásolták az egyik lemezt a másikra és már mehetett is a dolog. Közben a konzolok világában is felbukkantak a "kalózok", de itt másképp, mint az előbb megismert módon. Akkoriban még cartridge-ot használt mind a NES - SNES mind a Sega MegaDrive és Master System, így ezeket hamisítani nagyon nehéz volt.

Helyette viszont megjelentek a kalóz Nintendók, melyekhez saját sárga színű kazettákat lehetett beszerezni és általában alapból járt hozzá egy fénypisztoly is. Ezek voltak az úgynevezett tévéjátékok. A baj "mindössze" annyi volt, hogy a lengyelpiaci Nintendo és az eredeti NES illetve SNES között nem volt átjárás, vagyis ha valaki megvett egy kalóz gépet, az onnantól csak a sárga cartridgeokat vásárolhatta hozzá.



Az ipar erre sem tudott reagálni, mivel erre neki nagyon nem is kellett, hiszen őket kár nem érte, a gyereknek pedig szinte teljesen mindegy volt, hogy melyik Marióval játszik. Ekkoriban kezdett felfutni a PC is, mint játékplatform köszönhetően az olyan klasszikusoknak, mint a Prince of Persia és társai. Itt szintén nem okozott különösebb gondot a másolás, hiszen csak átdobtuk floppyra a játékot és már vihettük is haza.

A gépek fejlődésével megjelent egy új adathordozó, a cd lemez, mely az eddigieknél tartalmasabb és szebb játékok elkészítésére biztosított helyet a fejlesztőknek, akik ekkor már nagyon komolyan elkezdtek gondolkozni a különböző védelmi mechanizmusokon. Ugyanez igaz volt a konzolos fronton is, de a játékos itt is megtalálta a "hátsó bejáratot". Jövő héten innen folytatjuk.