Kruza Richárd
Időutazás a XXVII. Magyar Sajtófotó Kiállításon
Két nagyon különböző korszakból láthatunk fotókat a kiállításon. Az összhatás gondolkozásra készteti az embert.
A sajtó és dokumentum fotóknak van egyfajta előnye a tartalmilag nem konkrét, vagy aktualitás nélküli művész vagy hasonló jellegű fotókkal szemben: aktuális eseményeket ábrázolnak, ezért nem nagyon fordul elő, hogy az ember elmegy mellettük, és nincsenek rá hatással. Lényegében maga a tartalom, egy napjainkban vagy nem túlságosan régen történt fontos, fotókon interpretált, vagy akár csak dokumentált esemény szinte már önmagában egy olyan formanyelv, amit a legtöbb ember érzékel vagy ért, befogad, vagy minimum van róla valamilyen véleménye. Abban az esetben pedig ha fontos, történelmi jellegű eseményeket ráadásul tehetséges, művész típusú fotós örökít meg, a pozitív vagy negatív, különleges és extrém szituációkon keresztül egészen szélsőséges érzelmeket tud közvetíteni és generálni a befogadóban, és a mély gondolkodás, átélés szférájába emelni.
A XXVII. Magyar Sajtófotó Kiállítás erre tökéletesen alkalmas, és aki hajlandó kellő figyelmet szentelni a kiállított művekre, valószínűleg egy sor érdekes és ellentmondó gondolatra fog ébredni. Az utcáról, a mai magyar valóságból a kiállításra belépve talán érdemes a földszinten, a "Határnyitás 1989" című kiállítással kezdeni. A mai negyvenes vagy idősebb generáció jól emlékszik az akkori eseményekre, és a kiállításon látható válogatott művek a valódi, a helyzet drámaiságát pontosan érző, átélő, érzékeny fotós művei, akinek belső reakciója az akkori szituációra teljesen egészséges, őszinte portéban nyilvánul meg.
A sorozatban megjelenő elemek és részletek, az autentikus ábrázolás annyira tiszta, hogy az ember ártatlan, szinte naiv együttérzéssel, meghatottan éli át 1989 eseményeit - még akkor is, ha abban az időben nem is volt az események közvetlen közelében. Ez a sorozat ugyanis számunkra nem csak a volt NDK-ből menekült, mindenre elszánt családokról szól, akik mindenüket hátrahagyva és feladva nekiindultak az ismeretlennek. Nem csak a berlini falról, hanem sokkal inkább saját magunkról, és a - nem túl régen még javában működő - régi rendszerről.
Normális dolog, ha egy mai felnőtt embert felzaklatnak ezek a képek, hiszen a múlt rendszer korlátai, a vasfüggöny, a Nyugat, mint az elérhetetlen szabadság szinonimája és a róla alkotott idealizált álomkép, és a bennünket körülvevő állandó korlátok masszív mikrovilágot hoztak létre. Igaz, ebben a mikrovilágban volt egyfajta speciális szabadság, aminek megvolt a bája, varázsa, de mit is tudtuk mi ezt akkor. Voltak ugyanis komoly drámák is bőven, és az egyik ilyen éppen a szemünk előtt zajlott 1989-ben, ami nagyon jól látszik ezeken a fotókon.
Elmondhatjuk tehát, hogy Magyarországnak nagy szerepe volt az NDK menekültek megsegítésében, és ezen keresztül a már süllyedő szocializmus alapjainak kimozdításában. Mégis, ezeket a fotókat szemlélve felnőtt magyar emberként nem ez az ami fő üzenetként átjön. Saját magát látja az ember a megjelenő arcokban, a valódi drámában, és pontosan érzi azt, amit azok ott éreztek, most húsz évvel később is, aminek az a tanulsága, hogy sokan lehetünk, akik még abszolút nem dolgoztuk fel azt, amit a régi rendszer bennünk okozott. És ebben a sorozatban az a nagyszerű, hogy éppen ebben segít nekünk. Valamint abban, hogy az akkori események, érzelmek csak sokkal később merüljenek el a feledésbe - vannak ugyanis dolgok, amiket nem lehet szavakkal leírni, mert azt látni kell, éppen az, ami ezen a sorozaton az arcokon annyira jól látható, ami sugárzik minden egyes képről.
Ha itt végeztünk, érdemes felmenni az emeletre, és időutazást végezni, itt ugyanis már napjaink eseményei láthatóak, különféle helyszíneken. Itt sem éri az nézőt csalódás. Talán az első ami feltűnik, mennyire megváltozott a világ, de ez a világ paradox módon nem tűnik jobbnak. Sőt, valami nagyon hiányzik, valami emberi végelegesen eltűnt. Nincs már ott az arcokon, a szituációkban, sehol. Nem a képeken megjelenő erőszak, vagy szociális problémák megjelenítése miatt, hiszen az egész tárlatban egyetlen olyan fotó sincs, ahol egy szituáció dramatikája vagy tragédiája öncélúan a hatás kedvéért jelenne meg.
A gyakran szélsőséges tartalmú képekből sem sugárzik az agresszivitás, az ember nem borzad el, nem kap hányingert, és semmi sem triviális, mert a konkrét tartalom ellenére nem ez a mondanivaló. Sokkal inkább gondolkodásra késztető, hangulatot árasztó művek ezek, és szinte minden képnek van mondanivalója, aminek következtében a szemlélő könnyen merengő, elgondolkodó hangulatba kerül, és naivan nem érti, miért is van ez a sok rossz a világban. A fotókon megjelenő, mostanában, például 2008-ban történt politikai tartalmú pillanatok a mesteri kompozícióknak köszönhetően monumentális jelleget kaptak, és olyan mintha ezek máris a távoli múltban történtek volna.
Ha belegondolunk, mivel a fotó mindennapi életünk része mivel minden nap nagyon sokat "fogyasztunk" belőle, a különféle technikák és képelemek standard pavlovi reakciókat váltanak ki belőlünk. Ezeket az elemeket a fotós tudatosan vagy tudat alatt alkalmazza: ez amolyan eszköz paletta amit alkotás közben használ. Hiszen rá is hat a világ, és az események belőle is reakciókat váltanak ki.
Szerencsés az, aki be tudja fogadni az ilyen üzenetet. Az ilyen fajta, mély élmények és átélés szükségesek ahhoz, hogy ebben a hideg és durva, üresedő világban újra emberként tudjunk érezni. Érdemes tehát elmenni a Nemzeti Múzeumba és megnézni a XXVIII. Magyar Sajtófotó Kiállítást.
A sajtó és dokumentum fotóknak van egyfajta előnye a tartalmilag nem konkrét, vagy aktualitás nélküli művész vagy hasonló jellegű fotókkal szemben: aktuális eseményeket ábrázolnak, ezért nem nagyon fordul elő, hogy az ember elmegy mellettük, és nincsenek rá hatással. Lényegében maga a tartalom, egy napjainkban vagy nem túlságosan régen történt fontos, fotókon interpretált, vagy akár csak dokumentált esemény szinte már önmagában egy olyan formanyelv, amit a legtöbb ember érzékel vagy ért, befogad, vagy minimum van róla valamilyen véleménye. Abban az esetben pedig ha fontos, történelmi jellegű eseményeket ráadásul tehetséges, művész típusú fotós örökít meg, a pozitív vagy negatív, különleges és extrém szituációkon keresztül egészen szélsőséges érzelmeket tud közvetíteni és generálni a befogadóban, és a mély gondolkodás, átélés szférájába emelni.
A XXVII. Magyar Sajtófotó Kiállítás erre tökéletesen alkalmas, és aki hajlandó kellő figyelmet szentelni a kiállított művekre, valószínűleg egy sor érdekes és ellentmondó gondolatra fog ébredni. Az utcáról, a mai magyar valóságból a kiállításra belépve talán érdemes a földszinten, a "Határnyitás 1989" című kiállítással kezdeni. A mai negyvenes vagy idősebb generáció jól emlékszik az akkori eseményekre, és a kiállításon látható válogatott művek a valódi, a helyzet drámaiságát pontosan érző, átélő, érzékeny fotós művei, akinek belső reakciója az akkori szituációra teljesen egészséges, őszinte portéban nyilvánul meg.
A sorozatban megjelenő elemek és részletek, az autentikus ábrázolás annyira tiszta, hogy az ember ártatlan, szinte naiv együttérzéssel, meghatottan éli át 1989 eseményeit - még akkor is, ha abban az időben nem is volt az események közvetlen közelében. Ez a sorozat ugyanis számunkra nem csak a volt NDK-ből menekült, mindenre elszánt családokról szól, akik mindenüket hátrahagyva és feladva nekiindultak az ismeretlennek. Nem csak a berlini falról, hanem sokkal inkább saját magunkról, és a - nem túl régen még javában működő - régi rendszerről.
Normális dolog, ha egy mai felnőtt embert felzaklatnak ezek a képek, hiszen a múlt rendszer korlátai, a vasfüggöny, a Nyugat, mint az elérhetetlen szabadság szinonimája és a róla alkotott idealizált álomkép, és a bennünket körülvevő állandó korlátok masszív mikrovilágot hoztak létre. Igaz, ebben a mikrovilágban volt egyfajta speciális szabadság, aminek megvolt a bája, varázsa, de mit is tudtuk mi ezt akkor. Voltak ugyanis komoly drámák is bőven, és az egyik ilyen éppen a szemünk előtt zajlott 1989-ben, ami nagyon jól látszik ezeken a fotókon.
Elmondhatjuk tehát, hogy Magyarországnak nagy szerepe volt az NDK menekültek megsegítésében, és ezen keresztül a már süllyedő szocializmus alapjainak kimozdításában. Mégis, ezeket a fotókat szemlélve felnőtt magyar emberként nem ez az ami fő üzenetként átjön. Saját magát látja az ember a megjelenő arcokban, a valódi drámában, és pontosan érzi azt, amit azok ott éreztek, most húsz évvel később is, aminek az a tanulsága, hogy sokan lehetünk, akik még abszolút nem dolgoztuk fel azt, amit a régi rendszer bennünk okozott. És ebben a sorozatban az a nagyszerű, hogy éppen ebben segít nekünk. Valamint abban, hogy az akkori események, érzelmek csak sokkal később merüljenek el a feledésbe - vannak ugyanis dolgok, amiket nem lehet szavakkal leírni, mert azt látni kell, éppen az, ami ezen a sorozaton az arcokon annyira jól látható, ami sugárzik minden egyes képről.
Ha itt végeztünk, érdemes felmenni az emeletre, és időutazást végezni, itt ugyanis már napjaink eseményei láthatóak, különféle helyszíneken. Itt sem éri az nézőt csalódás. Talán az első ami feltűnik, mennyire megváltozott a világ, de ez a világ paradox módon nem tűnik jobbnak. Sőt, valami nagyon hiányzik, valami emberi végelegesen eltűnt. Nincs már ott az arcokon, a szituációkban, sehol. Nem a képeken megjelenő erőszak, vagy szociális problémák megjelenítése miatt, hiszen az egész tárlatban egyetlen olyan fotó sincs, ahol egy szituáció dramatikája vagy tragédiája öncélúan a hatás kedvéért jelenne meg.
A gyakran szélsőséges tartalmú képekből sem sugárzik az agresszivitás, az ember nem borzad el, nem kap hányingert, és semmi sem triviális, mert a konkrét tartalom ellenére nem ez a mondanivaló. Sokkal inkább gondolkodásra késztető, hangulatot árasztó művek ezek, és szinte minden képnek van mondanivalója, aminek következtében a szemlélő könnyen merengő, elgondolkodó hangulatba kerül, és naivan nem érti, miért is van ez a sok rossz a világban. A fotókon megjelenő, mostanában, például 2008-ban történt politikai tartalmú pillanatok a mesteri kompozícióknak köszönhetően monumentális jelleget kaptak, és olyan mintha ezek máris a távoli múltban történtek volna.
Ha belegondolunk, mivel a fotó mindennapi életünk része mivel minden nap nagyon sokat "fogyasztunk" belőle, a különféle technikák és képelemek standard pavlovi reakciókat váltanak ki belőlünk. Ezeket az elemeket a fotós tudatosan vagy tudat alatt alkalmazza: ez amolyan eszköz paletta amit alkotás közben használ. Hiszen rá is hat a világ, és az események belőle is reakciókat váltanak ki.
Szerencsés az, aki be tudja fogadni az ilyen üzenetet. Az ilyen fajta, mély élmények és átélés szükségesek ahhoz, hogy ebben a hideg és durva, üresedő világban újra emberként tudjunk érezni. Érdemes tehát elmenni a Nemzeti Múzeumba és megnézni a XXVIII. Magyar Sajtófotó Kiállítást.