A szolgáltató társaságok eddig általában kedvezménnyel honorálták, ha valaki a nekik olcsóbb fizetési megoldást választotta. A legújabb példák szerint azonban változnak a módszerek, és azokat a renitenseket fegyelmezik meg, akik ragaszkodnak az olyan elavult eszközökhöz, mint a készpénz.

Aki az ország törvényes és hivatalos fizetőeszközét használja, azt megbüntetik - legalábbis ezt látják sokan a brit távközlési óriás, a British Telecom legutóbbi döntésében. A több mint 13 millió ügyfelet kiszolgáló társaság májustól kezdve 4,50 fonttal megfejeli a negyedévi számláját azoknak, akik készpénzben vagy postai csekken akarják azt kiegyenlíteni. Figyelembe véve, hogy jelenleg bő 5,5 milliónyian fizetnek így, a BT mintegy 100 millió fontot kereshet e szankción, ha az ügyfelek nem állnak át a bankszámláról való átutalásra.

Ilyenek lehetnek az idősebbek, akik a brit médiában hamar nyilvánosságot kapó reakcióik szerint nem szívesen mondanak le arról a szokásukról, hogy ellenőrizzék számlájukat kifizetés előtt, de azok is pórul járhatnak, akiknek nincs bankszámlájuk, például rossz hiteltörténetük miatt vagy azért, mert külföldi munkavállalók. A BT azonban hajthatatlan: szóvivője emlékeztetett rá, hogy korábbi üzletpolitikájukban azok kaptak engedményt, akik átutalással fizettek, most azonban az emberek többségének már van bankszámlája. A vállalatnak pedig sokba kerül minden nem átutalásos fizetés, ezért most már fizessenek azok, akik ezt választják.

A BT húzása ismét felszította a "készpénz versus elektronikus fizetés" vitát, már csak azért is, mert eddig inkább jutalmazták azokat, akik a "korszerűbb" eszközt választották. Így lett sikersztori például a 2003-ban bevezetett Oyster kártya: az osztrigáról elnevezett smart card fizetőeszközként használható Nagy-London teljes közlekedési hálózatában, beleértve az elővárosi vasutat is. Az évek során egyre többféle közlekedési eszközre kiterjesztett előre fizetett kártyát 2007 januárjában több mint 10 millióan használták; bérleteket ma már csak Oysterrel lehet beszerezni, az egyszeri utak pedig kevesebbe kerülnek használatával, mint ha papíralapú jegyet vesz valaki (például egy az összes londoni zónára érvényes hagyományos jegy hétköznap 4 font, Oysterrel 3,50).


Azt a bankjegyek és pénzérmék leglelkesebb hívei sem vitatják, hogy vannak előnyei a másfajta fizetési módoknak - legalábbis anyagilag és rövid távon. A BBC gazdasági szerkesztője, Robert Peston azonban blogjában arról írt, hogy más szempontok is vannak a világon. Amikor kártyával vagy mobiltelefonnal fizetünk, pénzt utalunk át, nyomokat hagyunk magunk után; egy idő után ezekből kirajzolódik fogyasztói profilunk, vásárlói preferenciánk, ízlésünk - az ezzel kapcsolatos adatvédelmi aggályokat már sokan kifejtették.

Kevesebben gondoltak viszont eddig arra, hogy a nem készpénzes vásárlás terjedése egy idő után a kereskedelem egész természetét megváltoztathatja - állítja Peston. Az áruházláncok a különféle pontgyűjtők, hűségkártyák adatainak elemzése alapján állítják össze kínálatukat, lassan megfosztva a vevőt attól a lehetőségtől, hogy valami nem várt újdonságra bukkanjon.

Ugyanez játszódik le a hirdetések piacán is: a Google addig elemezte a keresőprogram felhasználóinak kattintási szokásait, amíg már jószerivel csak olyasmiket hirdet nekik, amiről úgy gondolja, belefér a kialakult profilba - megint csak elvéve a felfedezés örömét. A kábeltévék ugyancsak egyre inkább személyre szabott hirdetésekkel bombázzák nézőiket, és a sor folytatható a bankokkal, közüzemi szolgáltatókkal, vagyis szinte bármilyen olyan céggel, amelyik elegendő adathoz tud hozzájutni meglevő vagy potenciális ügyfeleiről - csupán a készpénz-helyettesítő módszerekkel intézett vásárlások alapján.

A blog hozzászólói leginkább a smart cardok terjedése miatt aggódtak; volt, aki a cége büféjében kötelező kártyára panaszkodott, mondván, sose tudja, mennyi pénz van rajta, ha pedig kifogy, akkor nem tud hozzájutni egy kávéhoz. Más svédországi tanulmányai alatt szerzett tapasztalatait osztotta meg: három hét alatt ellepték az előre fizetett kártyák - külön kellett a kávéautomatához, a nyilvános telefonhoz, a közlekedéshez, a fénymásolókhoz (ezekhez jöttek az egyes épületek belépőkártyái, mind saját pin-kóddal). A legtöbben azt vették rossz néven, hogy az ilyen kártyák vásárlásával jó előre fizetnek egy szolgáltatásért - szemben a készpénzzel -, valójában hiteleznek a kibocsátó cégnek.

A másik tábor arra emlékeztetett, hogy a készpénzhasználat egyebek közt a névtelenséget, a nyom nélküliséget preferáló bűnözőknek kedvez - erre az volt az ellenérv, hogy az elektronikus eszközök a röghöz kötést, a számontarthatóságot szolgálják. Egy igazán pesszimista hozzászóló úgy fogalmazott, hogy a smart cardok rákényszerítése az emberekre az előfutára annak, hogy mikrochipet ültessenek beléjük, mint a szarvasmarhákba, s úgy lehessen ellenőrizni az életüket, ahogy az Sztálinnak vagy Hitlernek sem sikerült.