MTI
A túlélés hétköznapjai Japánban
A japán katasztrófasorozat első napjaiban a világ figyelme természetesen az elemi csapások és az atomerőmű-baleset legdrámaibb következményeire összpontosult, ám ahogy a napok telnek, mind több részlet válik ismertté arról is, hogyan szervezték meg túlélésüket, önfenntartásuk mindennapjait a talán kevésbé látványos, de mindenképpen példátlan helyzetbe került közösségek, egyszerű emberek százezrei.
A szigetországban már egyfajta legendává vált a cunami által sújtott Hadenja, egy kis halászfalu túlélőinek közössége. Azok, akiknek sikerült magasabbra kapaszkodniuk az óriáshullám elől, egy dombtetőre épült közösségi házban rekedtek, és ott fagyoskodtak csaknem két héten át. A vízár teljesen elvágta őket a külvilágtól, elmosta a közeli hidakat, utakat, kiütötte a mobiltelefon-szolgáltatást. A túlélőknek nem adatott idő a szökőár áldozataivá vált szeretteik gyászolására, hiszen saját életükért kellett küzdeniük a kemény téli hidegben, az őket körülvevő apokaliptikus környezetben, az elpusztított házak, elsodort autók és partra dobott hajók közepette. Alig volt élelmük, fűtőanyaguk, sejtelmük sem volt arról, mi történt másutt.
A japán katonai mentőegységek csak 12 nappal a cunami után jutottak el végre a kis faluba, mivel ehhez utat kellett vágniuk az elpusztított part romjai között, és hidakat kellett építeniük. Addig azonban a falucska életben maradt lakói újjászervezték közösségüket, vezetőket választottak, kiosztották a feladatokat, segítséget nyújtottak a magukról gondoskodni nem képes öregeknek és gyerekeknek.
A túlélők elmondták a The New York Timesnak, hogy szinte rögtön az óriáshullám visszahúzódását követően felosztották a tennivalókat a nők és a férfiak között. Az előbbiek vizet forraltak és gondoskodtak az ennivalóról, a férfiak elindultak tűzifát vágni és üzemanyagot keresni. Néhány napon belül kialakult a szervezeti és munkarend. Létrehoztak egy rögtönzött bizottságot azzal a feladattal, hogy irányítsa saját csoportjukat és a közelben lévő öt másik menekültközösséget addig is, amíg a rendes közigazgatás helyre nem áll. "Tudtuk, hogy előbb-utóbb megjön a segítség, ám addig csak egymásra számíthatunk ahhoz, hogy életben maradhassunk" - mesélte a 43 éves Abe Oszamu, egyike a 270 túlélő soraiból kiemelkedett alkalmi vezetőknek.
A hadenjaihoz hasonló japán alkalmi menekültközpontok nem csupán a japánok együttműködési szellemét, hanem rendezettségre igényét is kifejezik. Minden közös terem előtt szabályosan sorakoznak a tartalékok dobozai, a rögtönzött toalett patyolattiszta, szappannal és papírral kellően felszerelve. A főbejáratnál kifüggesztett listák nevekre bontva részletezik az aznapi feladatokat: favágás, anyagszállítás, főzés...
A túlélők szerint a hegyek közelsége mellett az éveken át végzett cunami-készenléti gyakorlatoknak is köszönhető, hogy a katasztrófa csak mintegy 12 áldozattal járt a településen, ennyi a halottak és eltűntek száma. Abe szerint szinte természetes volt, hogy ő lett az alkalmi vezető, mivel a helyi természetvédelmi központ főnöke volt. A szökőár után először a felsőbb osztályokba járó iskolásokat mozgósította, hogy verjenek fel sátrakat a közösségi központ parkolójában, mivel az utórengések miatt az emberek nem mertek amúgy is megrongálódott házaikban aludni.
A túlélők egy csoportját a közeli tóhoz küldte vízért, egy másikat pedig tüzelőért - jobbára a lerombolt házak faanyagát gyűjtötték össze -, hogy fel tudják forralni a vizet. Az egyik túlélőről kiderült, hogy kórházi ápolónő. Őt arra kérte fel, hogy a közösségi épület nagytermében, ahol az emberek a földön aludtak, az egyik sarokban egy lepedő mögött rendezzen be alkalmi egészségügyi központot.
"Az embereknek szükségük volt az irányításra, hiszen sokkolta őket, hogy egyik pillanatról a másikra mindent elvesztettek" - idézte fel Abe. Másnap átkutatták a romokat élelmiszerért, és szerencséjük volt: találtak egy elsodort teherautót, amely tele volt élelmiszerrel. A váratlan utánpótlás kitartott addig, amíg - négy nappal később - megérkeztek az első mentő helikopterek. Üzemanyagot az elsodort járművek és a partra dobott halászhajók tartályaiból szivattyúztak ki.
Abe közlése szerint a túlélők közül többen szinte csodának köszönhették a megmenekülésüket. Egyikük például a háztetőre mászott fel, majd az egyik úszó házról a másikra ugrált egészen addig, amíg olyan közel nem ért a domboldalhoz, hogy azt már úszva is elérhette. Az emberek többsége természetesnek tartotta az együttműködést, mert korábban együtt szervezték a falu vallási ünnepségeit, mások pedig azért kapcsolódtak be, mert a vezető felelős posztokat bízott rájuk a rögtönzött hierarchiában.
Sikerült kapcsolatba lépniük az öt legközelebbi hasonló túlélőcsoporttal, amelyek együttes létszáma elérte a hétszázat. Vezetőik naponta találkoztak, csereberélték a tartalékokat. Abe közösségi házát jelölték ki közös klinikának és helikopter-leszállóhelynek, mivel volt saját sportpályája. Csak az első helikopter által hozott újságból ismerték meg az Észak-Japánt sújtó tragédia méreteit. "Egy pillanatra sem gondoltuk, hogy ekkora a baj" - elevenítette fel az 59 éves Miura Szacsiko, a falu halászszövetkezetének alkalmazottja, aki a menekültek szállásmestere lett.
A helikopterek azt követően szálltak le Hadenjában, hogy a menekültek "expedíciót" indítottak a környező hegyeken át a körzet legnagyobb városába, Minamiszanrikuba, amelynek Hadenja közigazgatásilag részét képezi. A háromtagú csoportot egy 63 éves földműves, Goto Kazuma vezette, magukkal vitték a hat menekültközpontban tartózkodó hétszáz túlélő listáját. "Amíg oda nem értünk, azt hitték, valamennyien meghaltunk" - tárta fel Goto. Minamiszanriku 17 ezer lakójának csaknem a fele eltűnt a cunamiban. Az életben maradottak 45 kisebb, a hadenjaihoz hasonló rögtönzött menekültközpontba kerültek.
Japánról lévén szó a hadenjai tapasztalat egyik legmeglepőbb eleme a kommunikáció váratlan összeomlása volt, az, hogy napokon át hír nélkül maradtak az emberek. A távközlési hálózatot egy időre használhatatlanná tette a kilences erősségű földrengés. Észak- és Kelet-Japánban, beleértve Tokiót is, emberek milliói számára vált részben vagy teljesen használhatatlan a mobiltelefon. Összesen 1,3 millió vezetékes és üvegszálas kapcsolat szakadt meg, ami különösen sokkoló volt az internetes és mobiltechnika megszállottaiként ismert japánok számára. A legsúlyosabban érintett körzetekben a helyi önkormányzatok a hadenjaiakhoz hasonlóan visszatértek a régi idők kipróbált kommunikációs eszközeihez, ismét eljött a rádiók, az újságok, sőt a kerékpáros futárok ideje.
Az emberek országszerte falitáblákra ragasztották üzeneteiket, amelyekben rokonaikat keresték vagy segítséget kértek, a tévében és a rádióban pedig közleményeket adtak fel. Még Tokióban, ebben a technológiai központban is gyakorta folyamodtak rögtönzéshez. A tokiói főpályaudvarnál például van egy kis bolt, amely a fukusimai prefektúra termékeire specializálódott. Az üzletnek hirtelen megsokszorozódott a forgalma: naponta több százan keresték fel a boltot, hogy az üzletbe járó helyi újságokat átlapozhassák - jobban mondva gondosan végigolvassák a menekültek listáit, híreket keresve rokonaikról, barátaikról.
A japán fővárosban hamar helyreállt a kommunikáció, a cunami sújtotta Mijakóban, egy észak-japáni településen azonban még napokig nem volt mobiltelefon- és internetkapcsolat. A túlélők névsorát a városházára szegezték ki, és mivel nem lehetett emailt küldeni, a városháza tisztviselői személyesen vitték el a többi hivatalba, hogy azok kézbesítsék. S hogy figyelmeztetni tudjanak egy esetleges újabb szökőárra, 300 szirénát és hangszórót állítottak be. Néhány azok közül még a II. világháború idejéből maradt meg.
A leghatékonyabb hírközlési eszközzé a rádió vált, mivel könnyen elérhette a nagy területen szétszóródott túlélőket. A városi hatóságok engedélyével helyi civilek létrehozták a Mijako Katasztrófa FM rádiót. A stúdiót egy mezőgazdasági szövetkezet szabad épületében rendezték be, az adó kilenc kilométeres körben fogható. Míg a nagy média országos híreket sugároz, ők arról tájékoztatnak, hogy milyen üzletek működnek a környéken, mit lehet kapni bennük. Személyes üzeneteket is továbbítanak. És vannak nagy pillanataik: az egyik reggel beolvasták egy hallgató üzenetét, aki Jamagucsi Noriko nevű rokonát kereste. Alig néhány perc múlva megcsörrent a telefon. Egy, a hadenjaihoz hasonló menekültközpont illetékese jelentkezett a nagyszerű hírrel: Jamagucsi asszony a központban van, él és egészséges.
A szigetországban már egyfajta legendává vált a cunami által sújtott Hadenja, egy kis halászfalu túlélőinek közössége. Azok, akiknek sikerült magasabbra kapaszkodniuk az óriáshullám elől, egy dombtetőre épült közösségi házban rekedtek, és ott fagyoskodtak csaknem két héten át. A vízár teljesen elvágta őket a külvilágtól, elmosta a közeli hidakat, utakat, kiütötte a mobiltelefon-szolgáltatást. A túlélőknek nem adatott idő a szökőár áldozataivá vált szeretteik gyászolására, hiszen saját életükért kellett küzdeniük a kemény téli hidegben, az őket körülvevő apokaliptikus környezetben, az elpusztított házak, elsodort autók és partra dobott hajók közepette. Alig volt élelmük, fűtőanyaguk, sejtelmük sem volt arról, mi történt másutt.
A japán katonai mentőegységek csak 12 nappal a cunami után jutottak el végre a kis faluba, mivel ehhez utat kellett vágniuk az elpusztított part romjai között, és hidakat kellett építeniük. Addig azonban a falucska életben maradt lakói újjászervezték közösségüket, vezetőket választottak, kiosztották a feladatokat, segítséget nyújtottak a magukról gondoskodni nem képes öregeknek és gyerekeknek.
A túlélők elmondták a The New York Timesnak, hogy szinte rögtön az óriáshullám visszahúzódását követően felosztották a tennivalókat a nők és a férfiak között. Az előbbiek vizet forraltak és gondoskodtak az ennivalóról, a férfiak elindultak tűzifát vágni és üzemanyagot keresni. Néhány napon belül kialakult a szervezeti és munkarend. Létrehoztak egy rögtönzött bizottságot azzal a feladattal, hogy irányítsa saját csoportjukat és a közelben lévő öt másik menekültközösséget addig is, amíg a rendes közigazgatás helyre nem áll. "Tudtuk, hogy előbb-utóbb megjön a segítség, ám addig csak egymásra számíthatunk ahhoz, hogy életben maradhassunk" - mesélte a 43 éves Abe Oszamu, egyike a 270 túlélő soraiból kiemelkedett alkalmi vezetőknek.
A hadenjaihoz hasonló japán alkalmi menekültközpontok nem csupán a japánok együttműködési szellemét, hanem rendezettségre igényét is kifejezik. Minden közös terem előtt szabályosan sorakoznak a tartalékok dobozai, a rögtönzött toalett patyolattiszta, szappannal és papírral kellően felszerelve. A főbejáratnál kifüggesztett listák nevekre bontva részletezik az aznapi feladatokat: favágás, anyagszállítás, főzés...
A túlélők szerint a hegyek közelsége mellett az éveken át végzett cunami-készenléti gyakorlatoknak is köszönhető, hogy a katasztrófa csak mintegy 12 áldozattal járt a településen, ennyi a halottak és eltűntek száma. Abe szerint szinte természetes volt, hogy ő lett az alkalmi vezető, mivel a helyi természetvédelmi központ főnöke volt. A szökőár után először a felsőbb osztályokba járó iskolásokat mozgósította, hogy verjenek fel sátrakat a közösségi központ parkolójában, mivel az utórengések miatt az emberek nem mertek amúgy is megrongálódott házaikban aludni.
A túlélők egy csoportját a közeli tóhoz küldte vízért, egy másikat pedig tüzelőért - jobbára a lerombolt házak faanyagát gyűjtötték össze -, hogy fel tudják forralni a vizet. Az egyik túlélőről kiderült, hogy kórházi ápolónő. Őt arra kérte fel, hogy a közösségi épület nagytermében, ahol az emberek a földön aludtak, az egyik sarokban egy lepedő mögött rendezzen be alkalmi egészségügyi központot.
"Az embereknek szükségük volt az irányításra, hiszen sokkolta őket, hogy egyik pillanatról a másikra mindent elvesztettek" - idézte fel Abe. Másnap átkutatták a romokat élelmiszerért, és szerencséjük volt: találtak egy elsodort teherautót, amely tele volt élelmiszerrel. A váratlan utánpótlás kitartott addig, amíg - négy nappal később - megérkeztek az első mentő helikopterek. Üzemanyagot az elsodort járművek és a partra dobott halászhajók tartályaiból szivattyúztak ki.
Abe közlése szerint a túlélők közül többen szinte csodának köszönhették a megmenekülésüket. Egyikük például a háztetőre mászott fel, majd az egyik úszó házról a másikra ugrált egészen addig, amíg olyan közel nem ért a domboldalhoz, hogy azt már úszva is elérhette. Az emberek többsége természetesnek tartotta az együttműködést, mert korábban együtt szervezték a falu vallási ünnepségeit, mások pedig azért kapcsolódtak be, mert a vezető felelős posztokat bízott rájuk a rögtönzött hierarchiában.
Sikerült kapcsolatba lépniük az öt legközelebbi hasonló túlélőcsoporttal, amelyek együttes létszáma elérte a hétszázat. Vezetőik naponta találkoztak, csereberélték a tartalékokat. Abe közösségi házát jelölték ki közös klinikának és helikopter-leszállóhelynek, mivel volt saját sportpályája. Csak az első helikopter által hozott újságból ismerték meg az Észak-Japánt sújtó tragédia méreteit. "Egy pillanatra sem gondoltuk, hogy ekkora a baj" - elevenítette fel az 59 éves Miura Szacsiko, a falu halászszövetkezetének alkalmazottja, aki a menekültek szállásmestere lett.
A helikopterek azt követően szálltak le Hadenjában, hogy a menekültek "expedíciót" indítottak a környező hegyeken át a körzet legnagyobb városába, Minamiszanrikuba, amelynek Hadenja közigazgatásilag részét képezi. A háromtagú csoportot egy 63 éves földműves, Goto Kazuma vezette, magukkal vitték a hat menekültközpontban tartózkodó hétszáz túlélő listáját. "Amíg oda nem értünk, azt hitték, valamennyien meghaltunk" - tárta fel Goto. Minamiszanriku 17 ezer lakójának csaknem a fele eltűnt a cunamiban. Az életben maradottak 45 kisebb, a hadenjaihoz hasonló rögtönzött menekültközpontba kerültek.
Japánról lévén szó a hadenjai tapasztalat egyik legmeglepőbb eleme a kommunikáció váratlan összeomlása volt, az, hogy napokon át hír nélkül maradtak az emberek. A távközlési hálózatot egy időre használhatatlanná tette a kilences erősségű földrengés. Észak- és Kelet-Japánban, beleértve Tokiót is, emberek milliói számára vált részben vagy teljesen használhatatlan a mobiltelefon. Összesen 1,3 millió vezetékes és üvegszálas kapcsolat szakadt meg, ami különösen sokkoló volt az internetes és mobiltechnika megszállottaiként ismert japánok számára. A legsúlyosabban érintett körzetekben a helyi önkormányzatok a hadenjaiakhoz hasonlóan visszatértek a régi idők kipróbált kommunikációs eszközeihez, ismét eljött a rádiók, az újságok, sőt a kerékpáros futárok ideje.
Az emberek országszerte falitáblákra ragasztották üzeneteiket, amelyekben rokonaikat keresték vagy segítséget kértek, a tévében és a rádióban pedig közleményeket adtak fel. Még Tokióban, ebben a technológiai központban is gyakorta folyamodtak rögtönzéshez. A tokiói főpályaudvarnál például van egy kis bolt, amely a fukusimai prefektúra termékeire specializálódott. Az üzletnek hirtelen megsokszorozódott a forgalma: naponta több százan keresték fel a boltot, hogy az üzletbe járó helyi újságokat átlapozhassák - jobban mondva gondosan végigolvassák a menekültek listáit, híreket keresve rokonaikról, barátaikról.
A japán fővárosban hamar helyreállt a kommunikáció, a cunami sújtotta Mijakóban, egy észak-japáni településen azonban még napokig nem volt mobiltelefon- és internetkapcsolat. A túlélők névsorát a városházára szegezték ki, és mivel nem lehetett emailt küldeni, a városháza tisztviselői személyesen vitték el a többi hivatalba, hogy azok kézbesítsék. S hogy figyelmeztetni tudjanak egy esetleges újabb szökőárra, 300 szirénát és hangszórót állítottak be. Néhány azok közül még a II. világháború idejéből maradt meg.
A leghatékonyabb hírközlési eszközzé a rádió vált, mivel könnyen elérhette a nagy területen szétszóródott túlélőket. A városi hatóságok engedélyével helyi civilek létrehozták a Mijako Katasztrófa FM rádiót. A stúdiót egy mezőgazdasági szövetkezet szabad épületében rendezték be, az adó kilenc kilométeres körben fogható. Míg a nagy média országos híreket sugároz, ők arról tájékoztatnak, hogy milyen üzletek működnek a környéken, mit lehet kapni bennük. Személyes üzeneteket is továbbítanak. És vannak nagy pillanataik: az egyik reggel beolvasták egy hallgató üzenetét, aki Jamagucsi Noriko nevű rokonát kereste. Alig néhány perc múlva megcsörrent a telefon. Egy, a hadenjaihoz hasonló menekültközpont illetékese jelentkezett a nagyszerű hírrel: Jamagucsi asszony a központban van, él és egészséges.
