Pintér Roberték (ITTK) legújabb Kék noteszében szerepelnek a következő mondatokra, rögtön az elején, a vezetői összefoglalóban, a Digitális kultúra cím alatt: "A 2007-es év és a 2008-as év eleje nem hozott különösebb izgalmakat a digitális kultúra terén. A változások most nem a felszínen, hanem a mélyrétegekben zajlanak."

Ezek érdekes megállapítások, különösen a második. A változásokat most ne a felszínen, hanem a mély rétegekben keresd. A felszín fecseg, a mély hallgat, vagy legalábbis sokkal nehezebb szóra bírni, sokkal nehezebb megállapítani, mi is történik ott. Tehát a mély rétegekben. De miféle és mennyire mély rétegekben? Vegyünk egy példát. Mark Bauerlein, az Emory Egyetem angoltanára írt egy érdekes könyvet "The Dumbest Generation" címmel. "Dumb" azt jelenti, hogy buta, de fordíthatjuk egyszerűen "hülyének" is. Tehát a legbutább (leghülyébb) generáció.

Bauerlein a mai fiatalok generációjára gondol. De mire alapozza, hogy ez egy buta generáció, sőt, butább, mint a korábbiak? Például felmérési eredményekre. Egy 2001-es vizsgálat szerint a végzős amerikai középiskolások 52%-a úgy gondolja, hogy a második világháborúban hazája a németek, a japánok és az olaszok oldalán harcolt, és a Szovjetunió volt az ellenség. Más, frissebb vizsgálatok hasonló képet mutatnak, de nemcsak történelmi, hanem egyéb, például földrajzi vagy politikai területeken is. Bauerlein azt is megállapítja, hogy a helyzet határozottan romlik, párhuzamosan az általános olvasási és írási képességekkel. (Újabb adat: az USA ban 2003-ban a munkaadók 1,3 milliárd dollárt költöttek arra, hogy az alkalmazottaikat úgy-ahogy megtanítsák írni.)

De álljunk meg egy pillanatra. A hivatkozott felmérések a tárgyi tudásra vonatkoznak: kivel harcolt a nagyapád a nagy háborúban, ki az a Dick Cheney, hol ered a Hudson, melyik kontinensen van Magyarország. Lehet mérni az általános intelligenciát is, vagyis a tárgyi tudás nélküli gondolkodási képességet, az IQ-t. Mérik is, régóta mérik, vagyis van lehetőség az összehasonlításra. Az eredmény érdekes: az USA-ban 1930 óta nő az átlagos IQ, de így áll a helyzet más országokban is.

Vagyis: magas IQ-jú fiatalok mászkálnak az utcákon, akik nem tudják, hogy kivel harcolt a nagyapjuk a nagy háborúban, de azzal a megnyugtató érzéssel, hogy bármikor megkereshetik ezt az információt a hálón. Miért is kellene tudniuk, hogy kivel harcolt a nagyapjuk, melyik a legnagyobb tó a környéken, hány l-lel írják azt, hogy "kellemes", ha a zsebükben ott a kütyü, a kütyün ott a háló, a hálón ott a Google, a válasz pillanatokon belül befut, mellette valamilyen szolid reklámmal "Kövesse nagyapja példáját: utazzon velünk a napfényes Normandiába!" címmel. Tudás helyett van kompetencia, a keresés kompetenciája, van digitális intelligencia.

Ha a felmérések pontosak, az új generáció bizonyos értelemben valóban butább a korábbiaknál, más szemszögből azonban okosabb náluk. Hogy miben és mennyire butább, illetve okosabb, azt nem tudjuk pontosan, és azt sem, hogy miért. A felszín alatt, a mélyrétegekben változik valami, nem tudjuk pontosan, hogy merre és mi okból. Nem tudjuk pontosan, de azért vannak sejtéseink. Bauerlein az új technológia, a számítógép és az internet felé mutat: az okokat bennük kell keresni.

Ugyanerre tapogatódzik Nicholas Carr is, aki érdekes cikket publikált a The Atlantic.com-on. A hálót, mondja, mi programozzuk, de a háló is programoz minket. Az új technológiák mindig átalakítják az emberek gondolkodásmódját, azt a módot, ahogy az információkat megszerzik, kezelik, ahogy dolgoznak velük. Gutenberg világa az elmélyült olvasásra szoktatott. A háló a "szörfölésre": ha érdekel valami, rákeresel, belenézel az eléd tálat anyagba, eljutsz egy linkig, ott veszel egy kanyart, átmész egy másik dokumentumra, újabb link, újabb kanyar, újabb fonál… A felszínen haladsz afféle palacsinta-emberként, akinek vékony a tudása, de kiterjedt, sok érintkezési ponttal.

Több kutatás igazolja, hogy valami ilyesmi történik. Meg lehet figyelni például a folyóiratok archivumainak használatát: az emberek nem olvasnak végig anyagokat, gyorsan ugrálnak cikkről cikkre, tanulmányról tanulmányra; belekapnak, beleolvasnak, kis részeket néznek meg, kavicsokat gyűjtenek a kosarukba és azokból próbálnak kirakni valamiféle mozaikot. Carr a tüneteket önmagán is észleli: egyre kevésbé van türelme végigolvasni egy cikket vagy egy könyvet: átfut pár oldalt, "multitaskingol", vagyis több dologgal foglalkozik párhuzamosan, több kommunikációs csatornát tart nyitva, gyorsan kidobálja azt, ami feleslegesnek látszik.

Mennyire tömeges ez a jelenség? A fiatal korban megszerzett képességek mennyire maradnak meg a későbbi korosztályokban? Mi történi majd, ha a könyveken felnőtt generációt végképp felváltja majd a netes generáció? Jó az, ami történik, vagy káros, veszélyes, kockázatos? Kell-e, érdemes-e tenni valamit ellene, vagy éppen ellenkezőleg, hagyni kell, hogy kibontakozzon, és alkalmazkodni kell hozzá?

Végezetül még valami: ha a fentebb elmondottakban van valami igazság, eddig az utolsó mondatig csak kevesen jutnak el, túl sok szöveg került ebbe a bejegyzésbe.