Azt már hónapok óta lehetett tudni, hogy az új kormányban nem lesz önálló Informatikai Minisztérium, így senkit sem lepett meg, hogy nem találni IHM-et a minisztériumok között.

A kérdés csupán az volt - és tulajdonképpen még mindig az - hogy hova, milyen formában integrálódik az egykori minisztérium és az általa kezelt terület. Vagy ami még ennél is fontosabb, milyen szerepet szán az új kormány az informatikának, illetve rangjára emeli-e végre az információs társadalom kérdését, ami sokkal átfogóbb, koncepciózusabb modernizációt igényelne, nem pedig egyszerű infrastruktúrafejlesztést, vagy internetpolitikát. Ezzel a lépéssel ismét azon kelet-közép-európai országok között találtuk magunkat, ahol nincs önálló, miniszteriális szintű kezelése a témának. Fontos leszögezni, hogy ez se nem jó, se nem rossz. Az önálló minisztérium se nem elégséges, se nem szükséges feltétele a sikeres információs politikának.

Észtországban például nincs önálló minisztérium a területen, de a tíz éves, szívós, folyamatosan azonos irányba húzó politikának így is meglett az eredménye. Hihetetlen, de 1993 óta, amikor szervezetileg elkülönült az informatika kezelése, ugyanaz a szakember vezeti a területet, pedig közben tartozott már szervezetileg a Miniszterelnöki Hivatal, a Közlekedési Minisztérium, és a Gazdasági Minisztérium alá, a kormányváltásokról nem is beszélve. A csoport összesen nyolc főből állt 2004-ben, hatan pedig már nyolc éve együtt dolgoztak. Ennek a csapatnak a vezetője azt mondta 2004 végén, hogy bár régebben azt gondolta, önálló tárcára van szükség, látva néhány negatív példát, ráébredt, egyáltalán nem ez a fontos (pedig minden valószínűség szerint ő lenne a miniszter).

Az indoklás egyszerű: számos országban, ahol volt-van informatikai tárca, többnyire képtelenek ellátni a minisztériumok közötti munka koordinálását, amit a tárcák közös informatikai projektjei igényelnének, ezért egyre nagyobbra hízva inkább a saját kezelésükbe ragadják az alterületek kezelését, ami hatalmas, központosított működésmódhoz vezet. Nem feltétlenül garancia tehát az önálló minisztérium az információs társadalmi kihívások helyes kezelésére. A lényeg ezzel szemben az, hogy milyen módon működnek együtt a különböző tárcák és felelősök, képesek-e együtt dolgozni, megosztani egymással az információkat és az erőforrásokat, miközben a fejlesztések egy irányba mutatnak.

A cél tehát idehaza is az, hogy megtaláljuk a helyes egyensúlyt, megtaláljuk azt a kormányzati szerkezeti struktúrát, amely az információs társadalmi fejlesztésekhez a legadekvátabb. Kormányzati szerepvállalás, stratégiai gondolkodásmód és összehangolt akciók nélkül ugyanis nemhogy meghatványozódnának a területre elköltött források, hanem még ki is olthatják egymás hatását. A pozícióféltés, a belső hatalmi harcok, a kompetenciaháborúk rengeteg energiát elvonnak a valós munkától.

A jelenlegi helyzetben, 2006 júniusában két dolgot tehetünk: egyrészt bízhatunk, abban, hogy helyén-rangján lesz kezelve a terület az új kormányban, másrészt megnézhetjük a kormányprogramot, hogy az mit ígér a következő négy évre.

Fontos, hogy az új kormány is megkapja a bizalmat, mint ahogy egykor bizalmat szavaztunk az Informatikai Kormánybiztosságnak az ezredforduló után, és az informatikai tárcának 2002-ben. Időközben persze ennek az 5-6 évnek a tapasztalatai is már mögöttünk vannak, amiből azt tanulhattuk meg elsősorban, hogy a sikerhez összehangolt fejlesztésekre van szükség, ahol adott, elfogadott stratégia/koncepció mentén történik a döntések meghozatala és felelős végrehajtása. Azt várjuk tehát az új kormánytól, hogy hangolja össze a különböző tárcáknál folyó informatikai fejlesztéseket, megfelelő prioritások mentén vállalja a közös, minisztériumok közötti projektek finanszírozását és ne hagyja magukra az egyes tárcákat a kérdés kezelésében, mert az információs korszakváltásra egymagukban sokkal kevésbé fognak tudni reagálni, mint együttesen.

Nézzük meg a kormányprogramot, hogy milyen helyet kapott abban az informatika/információs társadalom. A 85 oldalas kormányprogramban (Új Magyarország - Szabadság és szolidaritás) a 37-38. oldal foglalkozik az informatikával: 'Informatika - az "intelligens infrastruktúra" fejlesztése' c. fejezet. Konkrétan a következőket állítja a program:

2010-ig minden településen elérhető áron lesz szélessávú internet,

folytatódik a Közháló program,

biztosítják a távmunka-végzés feltételeit,

szoftverek az oktatásban, a fiataloknak (tanuláshoz, munkához, magánélethez),

elektronikus tananyagok egységes magyar és európai piacának elősegítése,

a Jövő Házának bekapcsolása a hasonló oktatási és tudományos technológiai központok nemzetközi hálózatába,

digitális írástudás program időseknek, alacsony iskolai végzettségűeknek, kistelepülésen élőknek, fogyatékkal élőknek, nőknek (cél az átlagos európai digitális írástudás elérése),

szélessávú tartalommal foglalkozó vállalkozások és üzleti tartalmak létrehozásának ösztönzése,

a Nemzeti Digitális Adattár és a Nemzeti Audiovizuális Archívum fejlesztésének folytatása,

2010-ig minden könyvtárban és iskolában hozzáférhető digitális tartalmak.

Mielőtt messzemenő következtetéseket vonnánk le a kormányprogramból a következő négy év konkrét fejlesztéseire vonatkozóan, fontos leszögezni, hogy az aktualitásokon túl egy ilyen program sokkal inkább mentális térképként fogható fel, semmint akcióprogramként, vagy ország-stratégiaként, vagyis azt árulja el, hogy erről-arról a területről mit gondol a kormány, mennyire tartja fontosnak, mit érez odatartozónak. Az építő kritikának is erre kell vonatkoznia, és pontosan emiatt nem is maradhat el: úgy tűnik, hogy az új kormány a minisztérium megszüntetésével sem változtat a terület határain és kezelésén.


A fejlesztések gátja ugyanis egy bizonyos határon túl az, hogy továbbra is informatikára és internetre korlátozódik a terület mentális reprezentációja, sem az oktatás- és tudománypolitika, sem a kultúrapolitika, sem az iparpolitika, sem a gazdaságpolitika (hogy csak a legfontosabbakat említsük) nem rendelődik alá egy versenyképes magyar információs társadalom építési programjának.

A minisztérium megszüntetése remek alkalom lehetne arra, hogy kiengedjék a szellemet a palackból, vagyis, hogy a kormányzat egészét áthassa az új információs korszak szellemisége, és ne úgy tekintsenek rá, mint ahol némi szélessávval vagy tartalomfejlesztéssel kezelve is vannak a kihívások. Ideje lenne hát a feje tetejéről a talpára állítani a világképünket: az információs társadalom nem a piramis talpa vagy a teteje, hanem a piramis maga. Nem az a kérdés, hogy legyen-e önálló minisztérium vagy ne, és hogy melyik minisztériumba olvasszák be a szervezeti egységeit, ha már elvesztette az önállóságát. Az összes minisztérium és a teljes kormányzat működését át kell, hogy hassa az információs korszellem. És ez jóval több, mint az e-kormányzat, a Közháló, vagy netán a Sulinet program.