Hunter

A javítási elveken vitáznak az űrsikló mérnökei és asztronautái

Miközben már csupán három és fél hónap választja el a NASA űrhajósait és mérnökeit a Columbia utáni első űrsikló repüléstől, a két tábor között egyre gyakrabban és időnként egyre élesebben fellángol a vita az űrben tesztelendő javítási technikák kapcsán.

A houstoni Johnson Űrközpont űrhajós hivatala az utóbbi időben elkezdte hevesen ellenezni a mindeddig elsőszámúnak tartott javítási technikát, mondván, hogy az túl következetlen, ennél fogva megbízhatatlan, hogy elvégezzék vele a teszteket az STS-114 számú küldetés űrsiklója, a Discovery fedélzetén. "Ez valóban kényes probléma" - mondta Kent Rominger főasztronauta egy interjúban. "A mi nézőpontunkból, tekintve, hogy hol vagyunk, úgy véljük jobb ha nincs velünk az STS-114-en."


Az űrrepülő alján lévő hővédő csempék javításának földi próbája

Számos mérnök fejezte ki egyet nem értését, mondván, hogy pontosan az űr levegő nélküli, súlytalan környezetében elvégzett tesztelésre van szükség a hibák felfedezéséhez és annak eldöntéséhez, hogy vajon a technika alkalmas lesz-e valaha is a hivatalos felhasználásra. "Számos javítási technikának, nem mindegyiknek, de a legtöbbnek egyik kulcseleme hogy vákumban és nulla G-n végezzük el, hagyjuk gyógyulni vagy szereljük fel, majd hozzuk vissza és helyezzük el szimulátorunkban" - magyarázta Wayne Hale, az űrsikló program helyettes vezetője. "Legtöbbünk megérti, hogy ez az utolsó lépés az elfogadás előtt."


Andrew Thomas
A művelethez szükség van egy ember űrsétájára, aki egy hatalmas hátizsákkal és egy high-tech ragasztópisztollyal lenne felszerelve, amivel kitöltheti, vagy befoltozhatja a megsérült hővédő csempéket az STA-54 elnevezésű vastag hőálló anyaggal, ami gátat szab a légkörbe történő belépéskor képződő hatalmas hőnek. A legfrissebb tesztek azonban azt mutatják, hogy a hátizsákban történő összekeverésnél légbuborékok alakulhatnak ki az anyagban, ami csökkentheti hatékonyságát, de az is kérdéses, hogy a legénység képes-e az anyag megfelelő kezelésére és felvitelére. "A hivatal álláspontja szerint a rendszerek még nem elég fejlettek ahhoz, hogy hatékony demonstrációt tartsunk velük" - szögezte le Andrew Thomas, a Discovery legénységének tagja.


Az űrrepülő alján 23 000 csempe van, és
visszatéréskor egy is katasztrófát okozhat
A felek vitája közben mérnökök egy kis csoportja szócséplés helyett inkább a tettek mezejére lépett, és egy új javítási technikával álltak elő az elmúlt hetekben, ami - amennyiben a további tesztelések és elemzések megerősítik az előzetes eredményeket - talán kizökkentheti a NASA-t a patthelyzetből. Az úgynevezett "borító" technika keretében az űrsétát végző ember vékony, hajlékony szén szilícium-karbid lapokkal fedné be a sérült csempéket, melyeket a tömítések tetejére erősíthetnek, és azután kap­csok­kal rögzítik. A súlytalanságban is viszonylag egyszerűen kivitelezhetőnek tűnő eljárás alapvetően mechanikai javítás, ennél fogva nem hajlamos azokra az eset­leges hibákra, melyek az STA-54 esetében fel­me­rül­hetnek. Viszont az is igaz, hogy még nem ju­tott el arra a fejlesztési szintre mint az STA-54, ezért nem biztos, hogy felkerülhet a Discovery fedélzetére.

"Van, ami mellette és van, ami ellene szól" - mondta Thomas egy interjúban. "Az anyag folyásával és tapadásával nincs gond, melyek korábban valóban kényes problémák voltak. Van azonban egy más jellegű kockázati tényező, egészen pontosan az anyag széle, ami alá nem juthat be levegő. Ezen a ponton biztosra kell mennünk. Mindenesetre az eddig látott rögzítők elég simák és jól rögzülnek, megerősített szénszálas anyagból készültek és látszólag tökéletesen működnek. Azonban még sok fejlesztés szükséges, a megoldás nem tekinthető véglegesnek."

Fontos kiemelni, hogy a Columbia vesztét nem a csempék sérülése okozta, hanem az egyik szárny bevezető paneljén keletkezett lyuk, amit a külső üzemanyagtartályról lehulló szigetelés darab ütött meg még a kilövéskor. Az űrsikló program vezetői kezdetben nem tartották kivitelezhetőnek a hővédő panelek repülés közbeni javítását, ehelyett a külső üzemanyagtartály szigetelésének fejlesztésén dolgoztak, kizárandó a törmelék lehullását. A mérnökök azonban kitartottak a csempejavítás lehetősége mellett és a legutóbbi tesztek szerint ezek a technikák hasznosabbak lehetnek az összes többi javítási eljárásnál.




Carlos Noriega űrhajós egy a súlytalanságot modellezni képes KC-135-ös repülőn már kipróbálta a ragasztópisztolyos eljárást, de még mindig vannak kétségek

Rominger elismeri a javítás terén elért előrelépéseket. "Valamilyen oknál fogva leragadtunk a csempe javításánál, annak ellenére, hogy nem ez okozta a Columbia legénységének végzetét" - mondta Rominger. "Szinte minden űrsiklórepülésnél előfordultak sérült csempék, melyek bebizonyították milyen nagy az ellenálló képességük." Ezekben a repülésekben azonban a szerencse is közrejátszott, mivel a Columbia előtt a sérülések egyetlen létfontosságú rendszerre sem voltak hatással, ezért Rominger szerint mindenképpen ki kell fejleszteni egy megbízható csempe javítási eljárást.

Hale szerint a héten várható döntés arról, mely technikák kerülnek fel a májusban induló űrsiklóra. "A kérdés az, hogy mi fog repülésre készen állni májusban" - magyarázta Hale. "El kell döntenünk, mit küldünk fel, és mire képezzük ki a legénységet." Rominger hozzátette, hogy bármi legyen is a döntés, az űrhajós hivatal el fogja azt fogadni.

Hozzászólások

A témához csak regisztrált és bejelentkezett látogatók szólhatnak hozzá!
Bejelentkezéshez klikk ide
(Regisztráció a fórum nyitóoldalán)
  • NEXUS6 #21
    Amúgy egy a Columbiáéhoz hasonló nagyságú, komoly struktúrális sérülést sem a "rágógumival betapasztom" sem a "befóliázom" mődszer nem orvosolta volna.

    Ott nem csak egyszerűen lepottyant pár hővédő kerámia, hanem lett egy vagy 50 cm átmérőjű lyuk a szárnyon!
  • NEXUS6 #20
    Igen, pont erről van szó!

    Az hogy nincs technológiai fejlődés, azt én is úgy értem, hogy az alkalmazott technológiában nincs.

    Illetve mivel a politika sem támaszt magas követelményeket (mint pl Hold-programok, elsőség a szuperszónikus utaszállításban, stb) a fejlesztők sem tűznek ki nagy célokat, csak ami a megkurtított költségvetésből mellékesen kifutja.

    Szóval valami azért van, de az 50-60-as évekhez képest szinte semmi.

    A deepspace is legjobb tudomásom szerint a nagyköltségevetésű tervek árnyékában született. Talán azt is lehetne mondani, hogy csak azért kapott ionhajtóművet mert egy hagyományos kémiaira már nem futotta a keretből.
  • [NST]Cifu #19
    Emlékeim szerint Clarke viziójában a Szovjetek és az Amerikaiak a Holdon is területeket szereztek, ahol "űrtérsértést" követtek el (2001), sőt, a 2010-ben még háborúközeli helyzet is alakult ki, igaz már a Földön.

    Ahhoz, hogy a NASA 1970 után is kiemelt költségvetési támogatást kapjon, politikai indok kellett, mint Kennedy igérete, amely talán az egyetlen, politikus által felválltalt, és megvalósult űrbéli célokra vonatkozó igéret. A Szovjetek erőltették volna a (preztizs) verseny, de ennek eredménye az N1 és a Szojuz-1 kudarca lett. Azóta pedig "vegetál" az űrkutatás, legalábbis az 1960-as évekhez képest. Viszont egy kérdés: ha nem lett volna az 1950-es és 60-as évek felülről jövő nyomás, és az ezáltal elért eredmények, akkor most hol tartanánk?
    Elég valószinű, hogy még itt sem...
  • HUmanEmber41st #18
    Svájcban 1 új lakás alapfeltétele 1 megfelelő óvóhely építése. Ha nincs a terven, ki sem adják az építési engedélyt Legalábbis ezt olvastam valahol. Azok mind megmaradnak...
    Ha lesz deep impact, akkor "csak" a pecsapódás utáni földrengéseket kell túlélni, utána már "csak" sötét lesz sokáig a por/ vulkáni hamu miatt
  • smv #17
    2029 -ig biztos hogy kialakul egyfajta űrverseny, mert a meteor elől biztos, hogy sokan megpróbálnának elmenekülni a földről a biztonság kedvéért. Akik gazdag és tehetős lesz, nem hiszem, hogy kihagyná a menekülés egyetlen lehetősgét (mondjuk nem tudom, hogy megérné-e, egy űrhajóban élni tovább.......).
    Persze tudom, most azt mondják, hogy nem csapódik belénk, de ha megtehetném, biztos nem kockáztatnék, hogy pont a fejemre hulljon...
  • NEXUS6 #16
    Cifu szerint nem toporog a fejlődés egy helyben, legfeljebb nem halad előre;)))

    Én egy kicsit keményebben fogalmaznék.
    Egy másik topicban felhoztam, hogy ha nincs forrás akkor egy tervezet legfeljebb csak egy 2001 Űrodüsszeiáueiája (soha nem tudom, hogy kell leírni) szintű scifi.
    Szal, itt van pl ez a JIMO tervezet, amit úgy 15 év múlva szándékoznak útnak indítani, csak éppen az időpont meg a pénz se biztos rá. Amikor 3/4-ed részben kész projekteket törölnek ez nem tűnik valami konkrét dolognak.

    Szal a politikafüggő nagy állami űrhivatalok évtizedes történelemre visszanyúló töketlensége után, már tényleg csak a magánszférában lehet bízni, reménykedni.

    Amúgy az amit A.C. Clarke 1968-ban az Űrosszei...-ban leírt, az szinte egyáltalán nem volt scifi. Csupa olyan technológiát mutatott be, ami már létezett, vagy éppen fejlesztés alatt volt. Plusz kiindult abból, hogy a NASA folyamatosan megkapja azt a költségvetést, amit a hatvanas években, és már is előállt a jövőnek egy akkor roppant reálisnak tűnő víziója.
    De sajnos mi nem azon az idősíkon élünk!;(((
  • pite #15
    ilyenkor eszembe jutnak a magyar rajzfilmzsenik. lásd: mézga család.

    szférakarcolók.
  • [NST]Cifu #14
    Mondjuk annyi szent, hogy tényleg lélegzetelálító kilátás lehet majd onnan. :)))
  • Alexease #13
    "...akár 50km-t is elérő épület..."
    Azert lehet hogy vissza jonne gyorsabban az ara;) Az kb. 20000 emelet, legalabb 2millio lakas, ha azokat eladjak, jo sok penz jonne ossze;))))) Meg en is vennek egyet - ha lenne mibol - a 12567-en:DDDDDDDD
  • [NST]Cifu #12
    Az osztott hajtómű tényleg jó ötlet, de belépéskor ez is porrá égne, viszont minden bizonyal gazdaságosabb lenne.

    1.: Többfokozatúság elve, a gázturbinákat és a kerozintartályokat le lehetne oldani és ejtőernyővel biztoságosan visszaszerezni. A torlósugárhajtómű esetén is fentállna ez a lehetőség, bizonyos szintig.
    2.: Indítójármű, vagyis egy 'anyagép' viszi fel 12-14km magasra a rakétát, és ott indítja csak. Ilyenre példa a jelenleg is működő Pegasus és PegasusXL rendszer (egy L-1011 utasszállító gép hasáról induló, viszonylag kis rakéta, párszáz kg-os hasznos terheléssel), terv szinten pedig rengeteg ilyen volt/van (pl. a német Saenger vagy az orosz Maks-OS).
    3.: A hajtóműveket be is lehet húzni a géptestbe, igaz ekkor holt terhet jelentenének az út hátralevő részébe. Sőt, szintén a hasznos teher kárára lenne, de ha visz magával némi üzemanyagot még pluszba, akkor a hajtóművekkel képes lenne a leszálláskor szabadon manőverezni. Igen elegáns megoldás, de sajnos elveszne a gazdaságossága...

    Gondolom ezt azért, mert a mi generációnk egyre inkább ki akar törni a világűr felé.

    Szerintem az 1960-as, '70-es és '80-as években is épp elégé ki akartak törni a világűr felé, csak olyan állami program nem volt, amely az olcsó űrutazás lehetőségét hordozta volna magában (elvileg az űrsikló ilyennek indult, aztán nem egészen ez lett belőle), a civil cégeknek túl nagy a befektetési kockázat, hiszen gigászi költségeket emészthetnek fel az új járművek kifejlesztései, és ha nincs, akinek el tudják adni, akkor ezt nem válalják be. Maradnak a kevés pénzből dolgozó "amatőrök", amelyeknél viszont nincs semmi garantálva...