Hunter
Deja vu: a tények és a fantázia találkozása
Meglepő módon a deja vu nem pusztán betekintést nyújt memóriánk sajátos működési módjaiba, de több utalást is magába foglal az öntudat egyik legnagyobb rejtélyéről.
P. úr egy 80 éves nyugdíjas mérnök, aki Lengyelországból vándorolt ki az Egyesült Államokba. Az idős ember tudatában van, hogy memóriagondjai vannak, méghozzá egy elég különös válfajjal kell nap mint nap megküzdenie, a deja vu érzés egy állandósult változatával.
P. úr nem hajlandó televíziót nézni és újságot olvasni, mivel állítása szerint az összes műsort és cikket már látta korábban. Amikor kimegy sétálni, mindig ugyanazok a madarak énekelnek ugyanazokon a fákon, és ugyanazok az autók hajtanak el mellette nap mint nap. Orvosa szerint el kellene mennie egy memóriaspecialistához, P. úr azonban nem hajlandó, mivel meggyőződése, hogy már járt a szakembernél.
A deja vu bárkinél jelentkezhet, mint az valószínűleg az olvasók többségénél is előfordult már. Akin végigfut ez az érzés, azonnal felismeri, mivel ez több annál a puszta érzetnél, hogy azt a valamit már korábban is láttam, vagy elvégeztem. A deja vu egy megdöbbentő, oda nem illő, és gyakran zavaró érzés, mely szerint mindez egyszer már pontosan ugyanúgy megtörtént velem, ami egyszerűen képtelenségnek tűnik. A korábbi eseményt nem tudjuk elhelyezni az időben és az egész egy kissé előérzet-, vagy álomszerű, ugyanakkor szubjektív, különös, gyorsan elillanó, és mivel paranormális magyarázatok is övezik, ezért a jelenség nehezen tanulmányozható, nem is különösebben népszerű a tudósok körében.
Mindez azonban változik, ami részben P. úrnak és maroknyi társának köszönhető, akik folyamatos deja vut észlelnek, részben pedig egy felfedezésnek tudható be, mely szerint az epilepsziások egy csoportjánál deja vu-szerű aurák alakulnak ki egy-egy roham előtt. Mindez már lehetővé teszi a kutatók számára, hogy működés közben figyeljék meg a folyamatot, ami reményre ad okot a különös jelenség kibogozását illetően. A témát és a jelenlegi ismereteket a New Scientist is alaposan szemügyre vette.
Az előző életen és a telepátián alapuló spekulációk mellett az első biológiai magyarázat azon az elméleten alapult, hogy két érzékelési jel az agyban -érkezhet a két szemtől vagy a két agyféltekétől - valamilyen okból elveszti az összhangot, egy esemény újraélésének az érzetét keltve. A "mentális kettőslátás" nevet kapott elmélet egész jól hangzik, de sok az ellene szóló bizonyíték. A két szemtől érkező információ már a vizuális feldolgozás egészen korai szakaszában keveredik, jóval azelőtt, hogy felfognánk a látottakat. Mitöbb a deja vu vakoknál is előfordulhat, állítja Chris Moulin, a brit Leeds Egyetem pszichológusa. Emellett vannak olyan emberek is, akiknek a két agyféltekét műtéti úton különválasztották, hogy megszabadítsák őket az epilepsziától. Amennyiben a mentális kettőslátás elmélete helytálló, akkor náluk állandó deja vu-nek kellene kialakulni, azonban egyetlen ilyen esetről sem számoltak még be.
Egy másik magyarázat szerint az eseteknél valamilyen torzulás megy végbe az idő észlelésében. Az agy valahogy félreértelmezi, és helytelen időpecséttel látja el a beérkező jeleket, aminek következtében az élmény számunkra egyszerre tűnik réginek és pillanatnyinak. Ha az agy memóriarendszerét egy szalagos rögzítőhöz hasonlítjuk, ez olyan lenne, mintha a felvevő fej összeakadna a lejátszó fejjel. Ez is egy érdekes analógia, ezt azonban az agy anatómiája nem támasztja alá.
Mostanában egy harmadik elmélet is egyre hitelesebbé kezd válni. Talán a deja vu azért tűnik egy múltbeli esemény újraélésének, mert valóban erről van szó - bizonyos mértékig. Anne Cleary a Colorado Állami Egyetem pszichológusa memóriazavarokkal kapcsolatos kutatásai során állt elő ezzel az elmélettel. Szinte biztosan előfordult már mindenkivel, hogy ismerősnek vélt egy arcot, de nem tudta hová tenni. Cleary ezt az érzetet vizsgálta, miközben párhuzamokat keresett a deja vu-vel. "A deja vu-vel kapcsolatos egyik alapvető feltevés, hogy egy emlékekkel kapcsolatos folyamat" - taglalta Cleary. "Egy új helyzet ismertetőjegyei ismerősek lehetnek egy régi szituációból"
A kutatónő első kísérletei, melyben a fenti ismerősség-érzettel próbálta párhuzamba állítani a deja vu-t, ebből a szempontból sikeresnek bizonyultak. Az egyik kísérletben sikerült hírességek vagy jól ismert helyek fényképei esetében - még ha a nézegető nem is tudta hová tenni a képeket - ismerősség érzetét kelteni azzal, hogy a képek bemutatása előtt végig olvashatták a képeken szereplő emberek vagy helyek neveinek listáját. Egy másik tanulmányban a kísérleti alanyok ismerősségről számoltak be olyan szavak esetében, amik hasonlítottak egy korábbi listán szereplő szavakhoz. Azt azonban Cleary is elismeri, hogy ez korántsem fedi le a teljes valóságot. "A deja vu egyedi abban az értelemben, hogy nem pusztán egy újabb példa az ismerősség-érzetre, valójában ez egy kellemetlen érzés" - mondta.
Mi társulhat még az ismerősséghez, mitől válik a deja vu egyedivé? Az egyik lehetőség, hogy egy emléktöredéken alapul, ami valami jóval körmönfontabb dologból indul ki, mint például két helyzet beállításainak, vagy elrendezésének hasonlóságaiból, amihez társul az a meghökkentő érzés, hogy mindez lehetetlen. Mondjuk, hogy egy barátunk új lakásának a nappalijában vagyunk azzal a hátborzongató érzéssel, hogy mi már jártunk itt, miközben tudjuk, hogy ez képtelenség. Lehet hogy csak a bútorok elrendezése hasonló egy másik helyéhez, amit valamikor korábban láttunk, sugallja Cleary, tehát elképzelhető, hogy egy rossz helyre került ismerősségről van szó.
Az elmélet teszteléséhez munkatársaival előkészítettek egy jókora képsorozatot, amin különböző helyszínek voltak láthatók, mint például egy bár, egy tekepálya, tájképek, vagy egy ház szobái. A jelentkezőknek a képsorozat különböző részhalmazait mutatták meg, majd egy új sorozattal tesztelték őket, amelyben a képek fele teljesen új volt, míg a másik fele szerkezetét és elrendezéseit tekintve hasonlóságokat mutatott az első sorozattal, tartalmában azonban eltért. A résztvevőkben a hasonló elrendezésű képek nem csupán ismerősséget keltettek emlékek előhívása nélkül, az alanyok egy megmagyarázhatatlan érzésről is beszámoltak, miután megtudták, hogy minden egyes kép különbözött a korábban látottaktól.
Bár az ismerősség elmélet sokaknak tetszik, Moulin személy szerint nem tartja meggyőzőnek. Szkepticizmusa egy epilepsziás egyén tanulmányozásából ered, amit maga végzett Akira O'Connor kollégájával. A 39 éves férfi deja vu aurái elég hosszan fennmaradtak ahhoz, hogy kísérleteket végezzenek rajta. Az aura a roham előérzete, egyes rohamokat közvetlenül bevezető élmény vagy érzet, gyakorlatilag a roham része, amikor a tudat még teljesen tiszta. A kutatók azzal érveltek, hogy ha a deja vu az ismerősségben gyökerezik, akkor képesek lennének közvetlenül a kialakulása után megállítani az érzetet az alany figyelmének elterelésével arról, amire a deja vu kialakulásakor összpontosított. Azonban amikor az alany valami mást nézett, vagy másra összpontosított, deja vu-je nem csökkent, tehát elvileg nem az ismerősség a kulcs. A tény, hogy egy epilepszia aura egyáltalán deja vu-t okozhat, hibás tevékenységre utal az agy egy bizonyos területén, ami egyfajta hibás ismerősség-érzethez vezet, vélekedik Moulin.
De hogyan? Moulin és O'Connor szerint a deja vu egy disszociáció, egy szétbomlás következménye az ismerősség és az emlékezés között. A két kutató tudja, hogyan lehet ismerősség-érzetünk egy arccal vagy egy névvel kapcsolatban anélkül, hogy valójában emlékeznénk, honnan ismerjük. Hipnózis alkalmazásával O'Connor és Moulin képes volt az ismerősség egy rejtélyesebb érzését létrehozni, ami már ténylegesen hasonlít a deja vu-re. Két kísérleti csoportot alkottak, az egyik csoportnak egy megoldandó rejtvényt adtak, majd hipnózis alatt tudatták velük, hogy újra megkapják a fejtörőt, de nem fognak emlékezni az első alkalomra. Egy másik csoport nem végezte el a fejtörőt, hipnózis alatt azonban elmondták nekik, hogy meg fogják kapni a rejtvényt és ismerősség-érzetet fogják tapasztalni, azonban nem fogják tudni miért. Mindkét szituáció furcsa érzetet keltett, amit többen a deja vu-höz hasonlítottak. Moulin és O'Connor reméli, hogy deja vu-szerű állapotot indukáló képességük segít a jelenség vizsgálatában, kísérleteik ugyanis alátámasztják azt az elvet, hogy az ismerősség és az emlékezés szétválasztható, vagyis lehet ismerősség-érzetünk anélkül, hogy bármilyen előzetes élményünk, emlékünk lenne a szituációval kapcsolatban.
Az agy tanulmányozása szintén alátámasztja az elméletet, a rekollektív előhívást és az ismerősséget ugyanis különböző agyi áramkörök kapcsolják össze, mondja John Aggleton és Malcolm Brown. A brit Cardiff Egyetem kutatói kiemelik, hogy a temporális lebeny mediális részei felelősek az emlék előhívás különböző aspektusaiért. Jegyezzük meg ugyanakkor, hogy az epilepszia leggyakoribb válfaja a temporális lebeny epilepszia. Az íves, csőszerű hippokampusz, ami keresztülfut a lebeny közepén, közvetíti az előhívást, különösen az önéletrajzi emlékekét, miközben a tanulmányok azt bizonyítják, hogy a körülötte elhelyezkedő parahippokampális, főként a perirhinális kéreg biztosíthatja az ismerősség-érzetet.
Ez jól illeszkedik a P. úr és sorstársai agyletapogatási eredményeiből származó bizonyítékok sorába. Esetükben súlyos elváltozás észlelhető a temporális lebeny agysejtjeinél, és az is tény, hogy a deja vu aurákhoz vezető epilepszia a temporális lebenyből eredeztethető.
Elképzelhető hogy Moulin és Cleary is jó úton halad a megoldás felé. A perirhinális kéreg sokkal inkább a térbeli, mintsem az időbeli kapcsolatokat tárolja, így a normális ismerősség-érzet nagy részben az elrendezésből és a beállításokból eredhet, alátámasztva Cleary felfedezéseit. Valójában elég sok módja lehet a hamis ismerősség létrejöttének, teszi hozzá Alan Brown, a dallasi Déli Metodista Egyetem pszichológusa, aki 2004-ben könyvet is publikált a deja vu témában. Saját kísérletei más lehetőségekre is utalnak. Például sikerült indukálnia az érzetet azáltal, hogy elvonta a kísérleti alanyok figyelmét mialatt egy helyszínt egy pillanatra felvillantott előttük, majd pár másodperccel később újra megmutatta a helyszínt, amit ekkor már hosszasan és zavartalanul szemrevételezhettek. "Ha valamire csak egy futó pillantást vetünk, mert valamilyen zavaró hatás miatt nem tudjuk alaposan szemügyre venni, majd később újra megnézzük ugyanazt a helyszínt, akkor az az érzésünk támad, hogy már láttuk ugyanezt, de sokkal korábban" - mondta Brown. Ugyanezt sikerült elérnie olyan képek és tárgyak bemutatásával, amit az alanyok már elfelejtettek. "A gyomorfájás is általában egy bizonyos érzés, mégis rengeteg különböző folyamat idézheti elő, ugyanez igaz lehet a deja vu-re is" - mondta.
A deja vu magyarázatának igazi problémája azonban nem az, hogyan jutunk ismerősség-érzethez felismerés nélkül, hanem az, hogy miért olyan nyugtalanító ez az érzés. "Folyamatosan szembesülhetnénk ezzel az érzéssel, ha csupán valós élmények alapján létrejövő ismerősség lenne" - mondta Ed Wild, a londoni Neurológiai Intézet munkatársa. Szerinte a hangulatok és az érzelmek szintén fontos közreműködői a deja vu érzetének. A jelek megfelelő kombinációjára van szükség, önmagában egy jelenet elrendezése még kevés, hogy elhiggyük valami ismerős-e, vagy sem, és ez kellemetlenül hasson ránk. Az is fontos, hogyan érezzük magunkat az adott pillanatban.
Ezt Moulin is elképzelhetőnek tartja. Az agy területei, melyek összekapcsolják az emlékek előhívását, az ismerősséget és az érzelmeket, mind igen közeli kapcsolatban vannak. Egy kis stimulációval létrehozható egy enyhe ismerősség-érzet, míg az erősebb ingerek átterjedhetnek a szomszédos érzelemmel kapcsolatos területekre, amivel már jóval zavaróbb érzés, a sors, vagy az előérzet többnyire megdöbbentő élménye érhető el, amiről több ember is beszámolt a deja vu-vel kapcsolatosan.
Az amigdala, a hippokampusz és a parahippokampusz mellett a zöld terület a frontális lebenyt, a piros a temporális lebenyt jelöli
Stefan Köhler a kanadai Nyugat Ontario Egyetem idegtudósa szerint az érzelem kifejezetten fontos szerepet játszik a deja vu-t kísérő hátborzongató érzés kialakításában. Nemrég alkalma nyílt egy epilepsziából felgyógyult páciens agyának leképezésére. A deja vu aurákkal kísért epilepsziás rohamokat egy nagy tumor idézte elő, amit sikerrel eltávolítottak. A kimetszett tumor a hippokampuszt és a perirhinális kérget, sőt az amigdalát is érintette. Ez arra utal, hogy az érzelmekhez erőteljesen kapcsolódó amigdala is szerephez jut a deja vu létrehozásában. Köhler elmélkedése szerint a megfelelő érzelmi arousal nélkül talán az agy nem lenne képes ténylegesen ismerősként felismerni egy korábban látott személyt, vagy helyet. Másrészről egy nem megfelelő érzelmi arousal elhitetheti velünk, hogy valami ismerős, amit valójában még soha nem láttunk. Az arousal az aktivitás és a tudatosság optimális szintje, valamennyi tanult viselkedés, gondolati folyamat és a tudat működés tisztasága is az agytörzs mélyén elhelyezkedő arousal-rendszer működési intenzitásától függ.
A deja vu utolsó eleme az érzés, hogy mindez lehetetlen, feltehetőleg az agy okfejtő részeiből érkezhet. Köhler szerint, amikor racionális gondolkozásunk állít valamit, miközben érzelmi ösztöneink valami mást bizonygatnak, az felettébb kellemetlen érzés. Ez az utolsó elem hiányzik az elmezavarral küzdőkből, mint a sokat emlegetett P. úrból is, aki teljesen normálisként éli meg ezeket az élményeket. Köhler azt gyanítja, hogy ez egy idegi rendellenesség következménye lehet, amit az érzeteket generáló temporális lebenyek és az ezeket folyamatosan értelmező frontális lebenyek közötti kapcsolódások elvesztése okoz.
Agyunk folyamatosan társításokat keres. A deja vu azért érdekes, mert egy agymechanizmusra mutat, ami segít értelmezni tetteinket. Olyan mintha lenne egy emlékünk, ami nem tűnik álmodozásnak, sem pillanatnyi valóságnak. "A deja vu egy hiba egyfajta kognitív folyamatban, ami folyamatosan fut a háttérben, és ha elromlik, az nagyon szembeötlő" - mondta Moulin.
Bár a deja vu kezdi felfedni titkai egy részét, még nagyon hosszú utat kell bejárniuk a kutatóknak, hogy megismerjék, hogyan döntjük el valamiről, hogy az valós, képzelt, álmodott vagy tapasztalt, és hogyan vezetnek ezek a különböző jelölések ennyire különböző tudatos élményekhez.
Az emberek körülbelül 10 százaléka állítja, hogy még soha nem tapasztalta meg ezt az érzést, másoknál azonban rendszeresen jelentkezik a deja vu. A gyerekek először 8-9 éves korukban szembesülnek az érzettel, ami arra utal, hogy szükséges hozzá egyfajta megismerési, kognitív érettség. A korral csökken a deja vu-k száma, a fáradtsággal, aggodalommal és a stresszel növekedik. Mint a fentiekből kiderült, azoknál különösen gyakori, akiknél valamilyen gond van az időérzékelésben, ilyen a skizofrénia és az epilepszia. Bár a deja vu-nek nincs génje, könnyen lehet, hogy az epilepsziával azonosított gének egyes változatai hajlamosabbá tesznek rá minket.
P. úr egy 80 éves nyugdíjas mérnök, aki Lengyelországból vándorolt ki az Egyesült Államokba. Az idős ember tudatában van, hogy memóriagondjai vannak, méghozzá egy elég különös válfajjal kell nap mint nap megküzdenie, a deja vu érzés egy állandósult változatával.
P. úr nem hajlandó televíziót nézni és újságot olvasni, mivel állítása szerint az összes műsort és cikket már látta korábban. Amikor kimegy sétálni, mindig ugyanazok a madarak énekelnek ugyanazokon a fákon, és ugyanazok az autók hajtanak el mellette nap mint nap. Orvosa szerint el kellene mennie egy memóriaspecialistához, P. úr azonban nem hajlandó, mivel meggyőződése, hogy már járt a szakembernél.
A deja vu bárkinél jelentkezhet, mint az valószínűleg az olvasók többségénél is előfordult már. Akin végigfut ez az érzés, azonnal felismeri, mivel ez több annál a puszta érzetnél, hogy azt a valamit már korábban is láttam, vagy elvégeztem. A deja vu egy megdöbbentő, oda nem illő, és gyakran zavaró érzés, mely szerint mindez egyszer már pontosan ugyanúgy megtörtént velem, ami egyszerűen képtelenségnek tűnik. A korábbi eseményt nem tudjuk elhelyezni az időben és az egész egy kissé előérzet-, vagy álomszerű, ugyanakkor szubjektív, különös, gyorsan elillanó, és mivel paranormális magyarázatok is övezik, ezért a jelenség nehezen tanulmányozható, nem is különösebben népszerű a tudósok körében.Mindez azonban változik, ami részben P. úrnak és maroknyi társának köszönhető, akik folyamatos deja vut észlelnek, részben pedig egy felfedezésnek tudható be, mely szerint az epilepsziások egy csoportjánál deja vu-szerű aurák alakulnak ki egy-egy roham előtt. Mindez már lehetővé teszi a kutatók számára, hogy működés közben figyeljék meg a folyamatot, ami reményre ad okot a különös jelenség kibogozását illetően. A témát és a jelenlegi ismereteket a New Scientist is alaposan szemügyre vette.
Az előző életen és a telepátián alapuló spekulációk mellett az első biológiai magyarázat azon az elméleten alapult, hogy két érzékelési jel az agyban -érkezhet a két szemtől vagy a két agyféltekétől - valamilyen okból elveszti az összhangot, egy esemény újraélésének az érzetét keltve. A "mentális kettőslátás" nevet kapott elmélet egész jól hangzik, de sok az ellene szóló bizonyíték. A két szemtől érkező információ már a vizuális feldolgozás egészen korai szakaszában keveredik, jóval azelőtt, hogy felfognánk a látottakat. Mitöbb a deja vu vakoknál is előfordulhat, állítja Chris Moulin, a brit Leeds Egyetem pszichológusa. Emellett vannak olyan emberek is, akiknek a két agyféltekét műtéti úton különválasztották, hogy megszabadítsák őket az epilepsziától. Amennyiben a mentális kettőslátás elmélete helytálló, akkor náluk állandó deja vu-nek kellene kialakulni, azonban egyetlen ilyen esetről sem számoltak még be.
Egy másik magyarázat szerint az eseteknél valamilyen torzulás megy végbe az idő észlelésében. Az agy valahogy félreértelmezi, és helytelen időpecséttel látja el a beérkező jeleket, aminek következtében az élmény számunkra egyszerre tűnik réginek és pillanatnyinak. Ha az agy memóriarendszerét egy szalagos rögzítőhöz hasonlítjuk, ez olyan lenne, mintha a felvevő fej összeakadna a lejátszó fejjel. Ez is egy érdekes analógia, ezt azonban az agy anatómiája nem támasztja alá.
Mostanában egy harmadik elmélet is egyre hitelesebbé kezd válni. Talán a deja vu azért tűnik egy múltbeli esemény újraélésének, mert valóban erről van szó - bizonyos mértékig. Anne Cleary a Colorado Állami Egyetem pszichológusa memóriazavarokkal kapcsolatos kutatásai során állt elő ezzel az elmélettel. Szinte biztosan előfordult már mindenkivel, hogy ismerősnek vélt egy arcot, de nem tudta hová tenni. Cleary ezt az érzetet vizsgálta, miközben párhuzamokat keresett a deja vu-vel. "A deja vu-vel kapcsolatos egyik alapvető feltevés, hogy egy emlékekkel kapcsolatos folyamat" - taglalta Cleary. "Egy új helyzet ismertetőjegyei ismerősek lehetnek egy régi szituációból"
A kutatónő első kísérletei, melyben a fenti ismerősség-érzettel próbálta párhuzamba állítani a deja vu-t, ebből a szempontból sikeresnek bizonyultak. Az egyik kísérletben sikerült hírességek vagy jól ismert helyek fényképei esetében - még ha a nézegető nem is tudta hová tenni a képeket - ismerősség érzetét kelteni azzal, hogy a képek bemutatása előtt végig olvashatták a képeken szereplő emberek vagy helyek neveinek listáját. Egy másik tanulmányban a kísérleti alanyok ismerősségről számoltak be olyan szavak esetében, amik hasonlítottak egy korábbi listán szereplő szavakhoz. Azt azonban Cleary is elismeri, hogy ez korántsem fedi le a teljes valóságot. "A deja vu egyedi abban az értelemben, hogy nem pusztán egy újabb példa az ismerősség-érzetre, valójában ez egy kellemetlen érzés" - mondta.
Mi társulhat még az ismerősséghez, mitől válik a deja vu egyedivé? Az egyik lehetőség, hogy egy emléktöredéken alapul, ami valami jóval körmönfontabb dologból indul ki, mint például két helyzet beállításainak, vagy elrendezésének hasonlóságaiból, amihez társul az a meghökkentő érzés, hogy mindez lehetetlen. Mondjuk, hogy egy barátunk új lakásának a nappalijában vagyunk azzal a hátborzongató érzéssel, hogy mi már jártunk itt, miközben tudjuk, hogy ez képtelenség. Lehet hogy csak a bútorok elrendezése hasonló egy másik helyéhez, amit valamikor korábban láttunk, sugallja Cleary, tehát elképzelhető, hogy egy rossz helyre került ismerősségről van szó.
Az elmélet teszteléséhez munkatársaival előkészítettek egy jókora képsorozatot, amin különböző helyszínek voltak láthatók, mint például egy bár, egy tekepálya, tájképek, vagy egy ház szobái. A jelentkezőknek a képsorozat különböző részhalmazait mutatták meg, majd egy új sorozattal tesztelték őket, amelyben a képek fele teljesen új volt, míg a másik fele szerkezetét és elrendezéseit tekintve hasonlóságokat mutatott az első sorozattal, tartalmában azonban eltért. A résztvevőkben a hasonló elrendezésű képek nem csupán ismerősséget keltettek emlékek előhívása nélkül, az alanyok egy megmagyarázhatatlan érzésről is beszámoltak, miután megtudták, hogy minden egyes kép különbözött a korábban látottaktól.
Bár az ismerősség elmélet sokaknak tetszik, Moulin személy szerint nem tartja meggyőzőnek. Szkepticizmusa egy epilepsziás egyén tanulmányozásából ered, amit maga végzett Akira O'Connor kollégájával. A 39 éves férfi deja vu aurái elég hosszan fennmaradtak ahhoz, hogy kísérleteket végezzenek rajta. Az aura a roham előérzete, egyes rohamokat közvetlenül bevezető élmény vagy érzet, gyakorlatilag a roham része, amikor a tudat még teljesen tiszta. A kutatók azzal érveltek, hogy ha a deja vu az ismerősségben gyökerezik, akkor képesek lennének közvetlenül a kialakulása után megállítani az érzetet az alany figyelmének elterelésével arról, amire a deja vu kialakulásakor összpontosított. Azonban amikor az alany valami mást nézett, vagy másra összpontosított, deja vu-je nem csökkent, tehát elvileg nem az ismerősség a kulcs. A tény, hogy egy epilepszia aura egyáltalán deja vu-t okozhat, hibás tevékenységre utal az agy egy bizonyos területén, ami egyfajta hibás ismerősség-érzethez vezet, vélekedik Moulin.
De hogyan? Moulin és O'Connor szerint a deja vu egy disszociáció, egy szétbomlás következménye az ismerősség és az emlékezés között. A két kutató tudja, hogyan lehet ismerősség-érzetünk egy arccal vagy egy névvel kapcsolatban anélkül, hogy valójában emlékeznénk, honnan ismerjük. Hipnózis alkalmazásával O'Connor és Moulin képes volt az ismerősség egy rejtélyesebb érzését létrehozni, ami már ténylegesen hasonlít a deja vu-re. Két kísérleti csoportot alkottak, az egyik csoportnak egy megoldandó rejtvényt adtak, majd hipnózis alatt tudatták velük, hogy újra megkapják a fejtörőt, de nem fognak emlékezni az első alkalomra. Egy másik csoport nem végezte el a fejtörőt, hipnózis alatt azonban elmondták nekik, hogy meg fogják kapni a rejtvényt és ismerősség-érzetet fogják tapasztalni, azonban nem fogják tudni miért. Mindkét szituáció furcsa érzetet keltett, amit többen a deja vu-höz hasonlítottak. Moulin és O'Connor reméli, hogy deja vu-szerű állapotot indukáló képességük segít a jelenség vizsgálatában, kísérleteik ugyanis alátámasztják azt az elvet, hogy az ismerősség és az emlékezés szétválasztható, vagyis lehet ismerősség-érzetünk anélkül, hogy bármilyen előzetes élményünk, emlékünk lenne a szituációval kapcsolatban.
Az agy tanulmányozása szintén alátámasztja az elméletet, a rekollektív előhívást és az ismerősséget ugyanis különböző agyi áramkörök kapcsolják össze, mondja John Aggleton és Malcolm Brown. A brit Cardiff Egyetem kutatói kiemelik, hogy a temporális lebeny mediális részei felelősek az emlék előhívás különböző aspektusaiért. Jegyezzük meg ugyanakkor, hogy az epilepszia leggyakoribb válfaja a temporális lebeny epilepszia. Az íves, csőszerű hippokampusz, ami keresztülfut a lebeny közepén, közvetíti az előhívást, különösen az önéletrajzi emlékekét, miközben a tanulmányok azt bizonyítják, hogy a körülötte elhelyezkedő parahippokampális, főként a perirhinális kéreg biztosíthatja az ismerősség-érzetet.
Ez jól illeszkedik a P. úr és sorstársai agyletapogatási eredményeiből származó bizonyítékok sorába. Esetükben súlyos elváltozás észlelhető a temporális lebeny agysejtjeinél, és az is tény, hogy a deja vu aurákhoz vezető epilepszia a temporális lebenyből eredeztethető.
Elképzelhető hogy Moulin és Cleary is jó úton halad a megoldás felé. A perirhinális kéreg sokkal inkább a térbeli, mintsem az időbeli kapcsolatokat tárolja, így a normális ismerősség-érzet nagy részben az elrendezésből és a beállításokból eredhet, alátámasztva Cleary felfedezéseit. Valójában elég sok módja lehet a hamis ismerősség létrejöttének, teszi hozzá Alan Brown, a dallasi Déli Metodista Egyetem pszichológusa, aki 2004-ben könyvet is publikált a deja vu témában. Saját kísérletei más lehetőségekre is utalnak. Például sikerült indukálnia az érzetet azáltal, hogy elvonta a kísérleti alanyok figyelmét mialatt egy helyszínt egy pillanatra felvillantott előttük, majd pár másodperccel később újra megmutatta a helyszínt, amit ekkor már hosszasan és zavartalanul szemrevételezhettek. "Ha valamire csak egy futó pillantást vetünk, mert valamilyen zavaró hatás miatt nem tudjuk alaposan szemügyre venni, majd később újra megnézzük ugyanazt a helyszínt, akkor az az érzésünk támad, hogy már láttuk ugyanezt, de sokkal korábban" - mondta Brown. Ugyanezt sikerült elérnie olyan képek és tárgyak bemutatásával, amit az alanyok már elfelejtettek. "A gyomorfájás is általában egy bizonyos érzés, mégis rengeteg különböző folyamat idézheti elő, ugyanez igaz lehet a deja vu-re is" - mondta.
A deja vu magyarázatának igazi problémája azonban nem az, hogyan jutunk ismerősség-érzethez felismerés nélkül, hanem az, hogy miért olyan nyugtalanító ez az érzés. "Folyamatosan szembesülhetnénk ezzel az érzéssel, ha csupán valós élmények alapján létrejövő ismerősség lenne" - mondta Ed Wild, a londoni Neurológiai Intézet munkatársa. Szerinte a hangulatok és az érzelmek szintén fontos közreműködői a deja vu érzetének. A jelek megfelelő kombinációjára van szükség, önmagában egy jelenet elrendezése még kevés, hogy elhiggyük valami ismerős-e, vagy sem, és ez kellemetlenül hasson ránk. Az is fontos, hogyan érezzük magunkat az adott pillanatban.
Ezt Moulin is elképzelhetőnek tartja. Az agy területei, melyek összekapcsolják az emlékek előhívását, az ismerősséget és az érzelmeket, mind igen közeli kapcsolatban vannak. Egy kis stimulációval létrehozható egy enyhe ismerősség-érzet, míg az erősebb ingerek átterjedhetnek a szomszédos érzelemmel kapcsolatos területekre, amivel már jóval zavaróbb érzés, a sors, vagy az előérzet többnyire megdöbbentő élménye érhető el, amiről több ember is beszámolt a deja vu-vel kapcsolatosan.
Az amigdala, a hippokampusz és a parahippokampusz mellett a zöld terület a frontális lebenyt, a piros a temporális lebenyt jelöli
Stefan Köhler a kanadai Nyugat Ontario Egyetem idegtudósa szerint az érzelem kifejezetten fontos szerepet játszik a deja vu-t kísérő hátborzongató érzés kialakításában. Nemrég alkalma nyílt egy epilepsziából felgyógyult páciens agyának leképezésére. A deja vu aurákkal kísért epilepsziás rohamokat egy nagy tumor idézte elő, amit sikerrel eltávolítottak. A kimetszett tumor a hippokampuszt és a perirhinális kérget, sőt az amigdalát is érintette. Ez arra utal, hogy az érzelmekhez erőteljesen kapcsolódó amigdala is szerephez jut a deja vu létrehozásában. Köhler elmélkedése szerint a megfelelő érzelmi arousal nélkül talán az agy nem lenne képes ténylegesen ismerősként felismerni egy korábban látott személyt, vagy helyet. Másrészről egy nem megfelelő érzelmi arousal elhitetheti velünk, hogy valami ismerős, amit valójában még soha nem láttunk. Az arousal az aktivitás és a tudatosság optimális szintje, valamennyi tanult viselkedés, gondolati folyamat és a tudat működés tisztasága is az agytörzs mélyén elhelyezkedő arousal-rendszer működési intenzitásától függ.
A deja vu utolsó eleme az érzés, hogy mindez lehetetlen, feltehetőleg az agy okfejtő részeiből érkezhet. Köhler szerint, amikor racionális gondolkozásunk állít valamit, miközben érzelmi ösztöneink valami mást bizonygatnak, az felettébb kellemetlen érzés. Ez az utolsó elem hiányzik az elmezavarral küzdőkből, mint a sokat emlegetett P. úrból is, aki teljesen normálisként éli meg ezeket az élményeket. Köhler azt gyanítja, hogy ez egy idegi rendellenesség következménye lehet, amit az érzeteket generáló temporális lebenyek és az ezeket folyamatosan értelmező frontális lebenyek közötti kapcsolódások elvesztése okoz.
Agyunk folyamatosan társításokat keres. A deja vu azért érdekes, mert egy agymechanizmusra mutat, ami segít értelmezni tetteinket. Olyan mintha lenne egy emlékünk, ami nem tűnik álmodozásnak, sem pillanatnyi valóságnak. "A deja vu egy hiba egyfajta kognitív folyamatban, ami folyamatosan fut a háttérben, és ha elromlik, az nagyon szembeötlő" - mondta Moulin.
Bár a deja vu kezdi felfedni titkai egy részét, még nagyon hosszú utat kell bejárniuk a kutatóknak, hogy megismerjék, hogyan döntjük el valamiről, hogy az valós, képzelt, álmodott vagy tapasztalt, és hogyan vezetnek ezek a különböző jelölések ennyire különböző tudatos élményekhez.
Az emberek körülbelül 10 százaléka állítja, hogy még soha nem tapasztalta meg ezt az érzést, másoknál azonban rendszeresen jelentkezik a deja vu. A gyerekek először 8-9 éves korukban szembesülnek az érzettel, ami arra utal, hogy szükséges hozzá egyfajta megismerési, kognitív érettség. A korral csökken a deja vu-k száma, a fáradtsággal, aggodalommal és a stresszel növekedik. Mint a fentiekből kiderült, azoknál különösen gyakori, akiknél valamilyen gond van az időérzékelésben, ilyen a skizofrénia és az epilepszia. Bár a deja vu-nek nincs génje, könnyen lehet, hogy az epilepsziával azonosított gének egyes változatai hajlamosabbá tesznek rá minket.
)... de egy évvel később pontosan ilyen helyen kezdtem dolgozni
