Hunter
Hatalmas csillagkitörést észleltek
A NASA Swift műholdja a valaha észlelt legnagyobb csillagkitörést rögzítette, ami ha a mi Napunktól származott volna, ma már igen kevesen barangolnánk e sárgolyó felszínén.
Szerencsére az esemény tőlünk kellő távolságban, 135 fényévnyire zajlott le. Egy kettős csillagrendszer egyik instabil tagja produkálta, ami tömegét tekintve 20 százalékkal kisebb a Napnál, kitörése azonban több százmilliószor erősebb volt, mint a mi szülőcsillagunk legnagyobb kitörései.
Az észlelt röntgensugarú fény olyan erővel zúdult a műholdra, hogy elsőre a megfigyelést elemző Maryland Egyetem csillagászai azt hitték, egy csillag felrobbanásának voltak a szemtanúi, különösen azért, mert a Swift legerősebb robbanásokat jelző Burst Alert távcsöve észlelte, ami általában a csillagok robbanásokkor aktiválja magát. A Nap kitörésein edződött csapatot meglepte a Pegasi II esemény ereje, ami pontosan emiatt bizonyult páratlan lehetőségnek egy másik csillag kitöréseinek tanulmányozására.
A kitörésből a tudósoknak sikerült közvetlen megfigyelési bizonyítékokat szerezniük arra, hogy a Naphoz hasonlóan más csillagoknál is részecskegyorsítás zajlik le egy-egy kitörés során.
A Nap esetében a kitörések az úgynevezett koronából, a csillag atmoszférájának legkülső rétegéből eredeztethetők. Ennek hőmérséklete több mint egymillió Celsius fok, míg a felszíné csupán 3300 Celsius. A kitörés maga egy az elektromágneses spektrum nagy részét magába foglaló, az alacsony energiájú rádióhullámoktól a nagy energiájú röntgensugarakig terjedő sugárzáslöket, ami a Napnál néhány percig tart, a Pegasi II esetében azonban több óra volt.
Egy-egy ilyen kitörést elektronzápor kísér, ami a koronából a fotoszféra, a Nap látható felszíne irányába hullik vissza, olyan hőre hevítve a koronai gázokat, ami csak a Nap belsejében tapasztalható. A tudósok szerint a folyamat során a mágneses mezővonalakban végbemenő tekeredések és törések hozzák létre a részecskegyorsítást.
A Pegasi II esetében erre a nagy energiájú "kemény" röntgensugár észlelése utalt, melyből úgynevezett nem-termális röntgensugarak jöttek létre, ami a napkitöréseknél is megfigyelhető.
A tudósok a csillagoknál eddig csak hőkibocsátásból származó kis energiájú "lágy" röntgensugarakat észleltek, energikusabb társaikkal csak a Nap esetében találkoztak. A Pegasi II csillagai meglehetősen közel helyezkednek el egymáshoz, ennek eredményeként az árapály erők mindkét csillagnál gyors forgást idéznek elő, ami fokozza a kitörések erejét.
Bár a Pegasi II legalább egymilliárd évvel idősebb a mi középkorú Napunknál, ugyanez a gyorsaság jellemzi a fiatal csillagokat is, azaz a Nap korai időszakában minden bizonnyal produkált néhány hasonló erejű kitörést, ami könnyedén szakítaná át a Föld védelmet nyújtó légkörét, jelentős éghajlatváltozást és tömeges kipusztulást idézve elő. Különös módon egy elmélet szerint ezek a csillagrészecske kitörések nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy a porból bolygók formálódjanak, és talán még az élet beindításában is szerepet játszanak.
Szerencsére az esemény tőlünk kellő távolságban, 135 fényévnyire zajlott le. Egy kettős csillagrendszer egyik instabil tagja produkálta, ami tömegét tekintve 20 százalékkal kisebb a Napnál, kitörése azonban több százmilliószor erősebb volt, mint a mi szülőcsillagunk legnagyobb kitörései.
Az észlelt röntgensugarú fény olyan erővel zúdult a műholdra, hogy elsőre a megfigyelést elemző Maryland Egyetem csillagászai azt hitték, egy csillag felrobbanásának voltak a szemtanúi, különösen azért, mert a Swift legerősebb robbanásokat jelző Burst Alert távcsöve észlelte, ami általában a csillagok robbanásokkor aktiválja magát. A Nap kitörésein edződött csapatot meglepte a Pegasi II esemény ereje, ami pontosan emiatt bizonyult páratlan lehetőségnek egy másik csillag kitöréseinek tanulmányozására. A kitörésből a tudósoknak sikerült közvetlen megfigyelési bizonyítékokat szerezniük arra, hogy a Naphoz hasonlóan más csillagoknál is részecskegyorsítás zajlik le egy-egy kitörés során.
A Nap esetében a kitörések az úgynevezett koronából, a csillag atmoszférájának legkülső rétegéből eredeztethetők. Ennek hőmérséklete több mint egymillió Celsius fok, míg a felszíné csupán 3300 Celsius. A kitörés maga egy az elektromágneses spektrum nagy részét magába foglaló, az alacsony energiájú rádióhullámoktól a nagy energiájú röntgensugarakig terjedő sugárzáslöket, ami a Napnál néhány percig tart, a Pegasi II esetében azonban több óra volt.
Egy-egy ilyen kitörést elektronzápor kísér, ami a koronából a fotoszféra, a Nap látható felszíne irányába hullik vissza, olyan hőre hevítve a koronai gázokat, ami csak a Nap belsejében tapasztalható. A tudósok szerint a folyamat során a mágneses mezővonalakban végbemenő tekeredések és törések hozzák létre a részecskegyorsítást.A Pegasi II esetében erre a nagy energiájú "kemény" röntgensugár észlelése utalt, melyből úgynevezett nem-termális röntgensugarak jöttek létre, ami a napkitöréseknél is megfigyelhető.
A tudósok a csillagoknál eddig csak hőkibocsátásból származó kis energiájú "lágy" röntgensugarakat észleltek, energikusabb társaikkal csak a Nap esetében találkoztak. A Pegasi II csillagai meglehetősen közel helyezkednek el egymáshoz, ennek eredményeként az árapály erők mindkét csillagnál gyors forgást idéznek elő, ami fokozza a kitörések erejét.
Bár a Pegasi II legalább egymilliárd évvel idősebb a mi középkorú Napunknál, ugyanez a gyorsaság jellemzi a fiatal csillagokat is, azaz a Nap korai időszakában minden bizonnyal produkált néhány hasonló erejű kitörést, ami könnyedén szakítaná át a Föld védelmet nyújtó légkörét, jelentős éghajlatváltozást és tömeges kipusztulást idézve elő. Különös módon egy elmélet szerint ezek a csillagrészecske kitörések nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy a porból bolygók formálódjanak, és talán még az élet beindításában is szerepet játszanak.
