SG.hu·
Kipipálhatjuk a gammasugarú kitöréseket
Az elkövetkező évek katasztrófa listájáról - amit árvizek, cunamik, hurrikánok és tornádók tarkítanak - egy tételt biztosan kihúzhatunk, a hosszú időtartamú gammasugarú kitöréseket.
Legalábbis ezt tükrözik a Hubble űrtávcső megfigyeléseinek legfrissebb elemzései. Valószínűleg ennek hallatán senki nem fog különösebben fellélegezni, azonban ha egy ilyen kitörés a közelünkben következne be, az teljes egészében elsöpörné a Föld ózonrétegét, drámai éghajlatváltozásokat és beláthatatlan evolúciós következményeket zúdítva ránk.
A gammasugarú kitörések két csoportba sorolhatók, vannak rövid és hosszú kitörések. A rövid kitörések néhány milliszekundumtól 2 másodpercig terjednek, míg a hosszú időtartamú gammasugarú kitörések, melyek többnyire szupernóvákból erednek, kettőtől több tíz másodpercig tartanak. Erejük legalább százszorosa, de akár ezerszerese is lehet a rövidekéhez képest.
Néhány példa a hosszú kitöréseknek otthont adó galaxisokra
A Hubble felméréseit elemző csillagászok megállapították, hogy galaxisunkban ilyen esemény nem várható, a kitörések a kis, szabálytalan alakú galaxisokat jellemzik, ahol a csillagok szűkében vannak a nehezebb elemeknek, mint a szén és az oxigén. Ez a Tejút csillagpopulációjáról egyáltalán nem mondható el.
A csillagok környezetének ismeretében fel lehet vázolni, mely csillagtípusok hajlamosak gamma kitörésekre, nyilatkozott az elemzést végző a baltimore-i Űrtávcső Tudományos Intézet vezetője, Andrew Fruchter. A csillagászcsapat 42 hosszú időtartamú kitörés és 16 szupernóva környezetét vizsgálta meg, az eredmények pedig azt tükrözik, hogy a kitörést produkáló szupernóvák igen eltérő közegben élnek az átlagos szupernóvákhoz képest.
Többnyire kicsi, halvány, szabálytalan alakú galaxisokban bukkantak rájuk, melyekben általában kevés a nehezebb elem. Spirális galaxisban csupán egyetlen ilyen kitörést regisztráltak. Eszerint a Tejút igen valószínűtlen forrás, miközben az általános szupernóvák egyenlő arányban oszlanak meg a nehezebb elemeket kisebb és nagyobb koncentrációban tartalmazó galaxisok között.
A csillagászok azt is felfedezték, hogy a hosszú kitörések elsősorban a galaxisok legfényesebb területeire koncentrálódnak, ahol a legnagyobb tömegű csillagok csoportosulnak, míg a szupernóvák az egész galaxis területén előfordulnak, azaz a hosszú kitörések a Napnál legalább hússzor nagyobb, a nehéz kémiai elemekben hiányt szenvedő csillagoktól várhatók.
Mivel az idő múlásával a galaxisokban egyre több nehéz elem gyűlik fel, így elvileg egyre kisebb az esély a pusztító kitörésekre, melyek Fruchter szerint inkább a múltat, a csillagok korai generációit jellemezték.
A nehéz elemekben gazdag csillagok esetében valószínűtlen a kitörés, mivel az összeomlásukat és felrobbanásukat megelőzően felszínükről túl sok anyagot vesztenek napszeleik által, így nem marad elég tömegük a jelenséghez szükséges körülmények létrehozásához.
Legalábbis ezt tükrözik a Hubble űrtávcső megfigyeléseinek legfrissebb elemzései. Valószínűleg ennek hallatán senki nem fog különösebben fellélegezni, azonban ha egy ilyen kitörés a közelünkben következne be, az teljes egészében elsöpörné a Föld ózonrétegét, drámai éghajlatváltozásokat és beláthatatlan evolúciós következményeket zúdítva ránk.
A gammasugarú kitörések két csoportba sorolhatók, vannak rövid és hosszú kitörések. A rövid kitörések néhány milliszekundumtól 2 másodpercig terjednek, míg a hosszú időtartamú gammasugarú kitörések, melyek többnyire szupernóvákból erednek, kettőtől több tíz másodpercig tartanak. Erejük legalább százszorosa, de akár ezerszerese is lehet a rövidekéhez képest.
Néhány példa a hosszú kitöréseknek otthont adó galaxisokra
A Hubble felméréseit elemző csillagászok megállapították, hogy galaxisunkban ilyen esemény nem várható, a kitörések a kis, szabálytalan alakú galaxisokat jellemzik, ahol a csillagok szűkében vannak a nehezebb elemeknek, mint a szén és az oxigén. Ez a Tejút csillagpopulációjáról egyáltalán nem mondható el.
A csillagok környezetének ismeretében fel lehet vázolni, mely csillagtípusok hajlamosak gamma kitörésekre, nyilatkozott az elemzést végző a baltimore-i Űrtávcső Tudományos Intézet vezetője, Andrew Fruchter. A csillagászcsapat 42 hosszú időtartamú kitörés és 16 szupernóva környezetét vizsgálta meg, az eredmények pedig azt tükrözik, hogy a kitörést produkáló szupernóvák igen eltérő közegben élnek az átlagos szupernóvákhoz képest.
Többnyire kicsi, halvány, szabálytalan alakú galaxisokban bukkantak rájuk, melyekben általában kevés a nehezebb elem. Spirális galaxisban csupán egyetlen ilyen kitörést regisztráltak. Eszerint a Tejút igen valószínűtlen forrás, miközben az általános szupernóvák egyenlő arányban oszlanak meg a nehezebb elemeket kisebb és nagyobb koncentrációban tartalmazó galaxisok között.A csillagászok azt is felfedezték, hogy a hosszú kitörések elsősorban a galaxisok legfényesebb területeire koncentrálódnak, ahol a legnagyobb tömegű csillagok csoportosulnak, míg a szupernóvák az egész galaxis területén előfordulnak, azaz a hosszú kitörések a Napnál legalább hússzor nagyobb, a nehéz kémiai elemekben hiányt szenvedő csillagoktól várhatók.
Mivel az idő múlásával a galaxisokban egyre több nehéz elem gyűlik fel, így elvileg egyre kisebb az esély a pusztító kitörésekre, melyek Fruchter szerint inkább a múltat, a csillagok korai generációit jellemezték.
A nehéz elemekben gazdag csillagok esetében valószínűtlen a kitörés, mivel az összeomlásukat és felrobbanásukat megelőzően felszínükről túl sok anyagot vesztenek napszeleik által, így nem marad elég tömegük a jelenséghez szükséges körülmények létrehozásához.