Egy rugalmas nappanel segítségével megvalósulhatnak a nagy távolságokra irányuló űrrepülések, felváltva a sokak által kritizált nukleáris meghajtást.

Az úgynevezett napelektromos hártyából kialakítható repülőszőnyeget az amerikai UCLA űrtudósa, Rudolf Meyer ötlötte ki. A hártya egy ion hajtómű sorozatot fog meghajtani, melyekben xenonionok biztosítják a szükséges tolóerőt. A jövőbe tekintő tervezet megvalósításához jókora előrelépésekre lenne szükség a nappanel technikában, ha azonban a műszaki korlátokat sikerül leküzdeni, akkor alternatívaként szolgálhat a nukleáris meghajtású űreszközök helyett.

Példaként felhozható a NASA által tervezett Prometheus küldetése, ami a Jupiterre és holdjaira indulna. Az atomenergiát sokan nem tartják kívánatosnak, egy esetleges kilövéskori balesettől tartva, illetve azért, mert ha az általa hajtott eszköz üzemképtelenné válik, nukleáris hulladékként radioaktív anyagával szennyezheti a bolygóközi űrt.

Meyer az Acta Astronautica magazinban publikálta terveit, melyek szerint a rendszert egy űrsikló vagy teherűrhajó rakterében vitetné fel az űrbe, ahol a naphártyát egy űrséta vagy egy robotküldetés keretében csatlakoztatnák a szállítandó űrhajóra vagy űrszondára, majd kibontanák.

A hártya végeit a sarkainál ionhajtóművek stabilizálnák, pozicionálását pedig a több irányú fúvókák tennék lehetővé, megoldva, hogy mindig a Nap irányába nézhessen, az onnan érkező energia legjobb kihasználása érdekében. Ezen felül lenne még egy ionhajtómű-sorozat, ami a tolóerőt biztosítaná az egész szerkezetnek.

Bár a hajlékony nappanel technológia még gyerekcipőben jár, Meyer meggyőződése, hogy ötlete életképes. Elvben gallium-arzenid napelemeket használna egy rugalmas poliészter hártyán, azonban a jelenlegi technikákkal előállítva egy ilyen rendszer túl súlyos lenne. A dolog pozitív oldala, hogy a félvezetőkre és borításukra vonatkozó egyetlen fizikai alapelvet sem sért meg.



Elvileg a panelnek négyzetméterenként mindössze 16 grammot szabadna nyomni, jelenleg ez azonban még több száz grammnál jár. Meyer számításai szerint egy 200 kilogrammos űrszonda egy 3125 négyzetméteres panellel 666 000 kilométeres óránkénti sebességre tehet szert, ami kevesebb mint egy évnyi utazást jelent a Naprendszer jelenlegi utolsó bolygójához, a Plútóhoz.

Geoffrey Landis, a NASA Glenn Kutatóközpontjának hajtómű fejlesztője úgy véli, az ügynökség a hártyaszerű napelemek kutatásában elért eredményei bizakodásra adnak okot Meyernek. Ha kutatásaik sikerrel zárulnak, akkor a fent leírt nagy energiájú ionmeghajtású jármű akár gyakorlati alternatívává is előléphet a csillagközi űr peremére készülő expedíciók számára, nyilatkozott Landis a New Scientist magazinnak.