Imre
Mégsem olyan nagy a kisbolygóveszély
Az égbolt feltérképezésére irányuló Sloan Digital Sky Survey (SDSS) program során egy megnyugtató megállapításra jutottak a kutatók: sokkal kisebb egy kisbolygóval való ütközés veszélye, mint ahogy eddig gondolták. Egy évszázad alatt mindössze egy az ötezerhez az esélye egy, az egész civilizációt elpusztító végzetes találkozásnak.
A Sloan Digital Sky Survey során gyűjtött adatokat elemezve kiderült, hogy a civilizációt elpusztítani képes aszteroidák száma a Naprendszerben hozzávetőlegesen 700 000. Korábban úgy vélték, hogy ez a szám meghaladja a 2 milliót is, és így egy végzetes becsapódás esélye száz év alatt egy az 1500-hoz. Az új becslés még mindig sok bizonytalan elemet tartalmaz, de már sokkal megbízhatóbb, mint a régi. A pontosabb becslést az tette lehetővé, hogy az SDSS felvételeken már sokkal halványabb objektumok is látszanak, mint a korábbi becslések alapjául szolgálókon. A nagy érzékenység szükséges is, hiszen a program célja nem más, mint a Világegyetem nagyléptékű szerkezetének, a galaxisok térbeli eloszlásának minden eddiginél pontosabb megismerése. A feltérképezés csak az égbolt egynegyedét érinti, ami a Naprendszernek a Tejútrendszeren belüli elhelyezkedésére, valamint anyagi és időbeli korlátokra vezethető vissza.
A felvételek alapján meg lehet határozni a kisbolygók pályáját, méretét és fajtájukat is. Két fajtát szokás megkülönböztetni. A magas széntartalmú, és ezért sötétebbek a meteorok közül a szenes kondritokhoz, míg az alacsonyabb széntartalmú, főleg szilikátokból álló és világosabb színűek a kő-vas meteorokhoz hasonlóak. A két típus nem csak anyagában tér el, hanem pályájában is. A magas széntartalmúak főleg a kisbolygó-övezet külső részén, míg a szilikát tartalmúak az övezet belső részén fordulnak elő. A típus meghatározása elengedhetetlen az átmérő meghatározásához. A felvételekből eddig mintegy 10 000 kisbolygó adatait sikerült meghatározni. Ezekből arra lehet következtetni, hogy a kisbolygó-övezetben 700 000 olyan égitest kering, amelynek az átmérője nagyobb, mint egy kilométer. Az ilyen átmérőjű kisbolygók azok, amelyek már képesek elpusztítani a földi civilizációt. Korábban csak a legalább 5 kilométer átmérőjűeket tudták észlelni, és ez alapján becsülték meg, hogy mennyi egy kilométer feletti lehet.
Meg kell említeni, hogy a közvetlen veszélyt nem a Mars és a Jupiter pályája között keringő kisbolygók jelentik, hanem azok, amelyek a Földet is megközelítik. Ilyenek például az Amor és az Apollo típusú kisbolygók. Közülük az egyik, a Hermes 1937-ben alig 800 000 kilométerre haladt el a Földtől, ami nagyjából kétszeres Föld-Hold távolság. Ezek a csoportok folyamatosan kapnak utánpótlást a kisbolygó-övezetből, és ezért lényeges, hogy ott mit találunk.
Tudományos kutatások közben sokszor előfordul, hogy egy kérdés megválaszolása egy sokkal nagyobb kérdést vet fel. Az SDSS felvételek alapján viszonylag pontosan ismerjük, hogy hány egy kilométer feletti kisbolygó van, csakhogy ez a szám jóval kisebb a vártnál. Vajon miért? A kérdés megválaszolása kihatással lehet az egész Naprendszer kialakulásáról alkotott elképzeléseinkre.
Az SDSS programban több magyar kutató is közreműködik. Kiemelkedik közülük az Amerikában élő Szalay Sándor, aki egyike volt a program kezdeményezőinek. Magyarországi közreműködők: Csabai István és Budavári Tamás az ELTE-ről és sokan mások, köztük doktoranduszok és hallgatók névtelen seregei. A programról bővebb információk a www.sdss.org honlapon olvashatók.
A Sloan Digital Sky Survey során gyűjtött adatokat elemezve kiderült, hogy a civilizációt elpusztítani képes aszteroidák száma a Naprendszerben hozzávetőlegesen 700 000. Korábban úgy vélték, hogy ez a szám meghaladja a 2 milliót is, és így egy végzetes becsapódás esélye száz év alatt egy az 1500-hoz. Az új becslés még mindig sok bizonytalan elemet tartalmaz, de már sokkal megbízhatóbb, mint a régi. A pontosabb becslést az tette lehetővé, hogy az SDSS felvételeken már sokkal halványabb objektumok is látszanak, mint a korábbi becslések alapjául szolgálókon. A nagy érzékenység szükséges is, hiszen a program célja nem más, mint a Világegyetem nagyléptékű szerkezetének, a galaxisok térbeli eloszlásának minden eddiginél pontosabb megismerése. A feltérképezés csak az égbolt egynegyedét érinti, ami a Naprendszernek a Tejútrendszeren belüli elhelyezkedésére, valamint anyagi és időbeli korlátokra vezethető vissza.A felvételek alapján meg lehet határozni a kisbolygók pályáját, méretét és fajtájukat is. Két fajtát szokás megkülönböztetni. A magas széntartalmú, és ezért sötétebbek a meteorok közül a szenes kondritokhoz, míg az alacsonyabb széntartalmú, főleg szilikátokból álló és világosabb színűek a kő-vas meteorokhoz hasonlóak. A két típus nem csak anyagában tér el, hanem pályájában is. A magas széntartalmúak főleg a kisbolygó-övezet külső részén, míg a szilikát tartalmúak az övezet belső részén fordulnak elő. A típus meghatározása elengedhetetlen az átmérő meghatározásához. A felvételekből eddig mintegy 10 000 kisbolygó adatait sikerült meghatározni. Ezekből arra lehet következtetni, hogy a kisbolygó-övezetben 700 000 olyan égitest kering, amelynek az átmérője nagyobb, mint egy kilométer. Az ilyen átmérőjű kisbolygók azok, amelyek már képesek elpusztítani a földi civilizációt. Korábban csak a legalább 5 kilométer átmérőjűeket tudták észlelni, és ez alapján becsülték meg, hogy mennyi egy kilométer feletti lehet.
Meg kell említeni, hogy a közvetlen veszélyt nem a Mars és a Jupiter pályája között keringő kisbolygók jelentik, hanem azok, amelyek a Földet is megközelítik. Ilyenek például az Amor és az Apollo típusú kisbolygók. Közülük az egyik, a Hermes 1937-ben alig 800 000 kilométerre haladt el a Földtől, ami nagyjából kétszeres Föld-Hold távolság. Ezek a csoportok folyamatosan kapnak utánpótlást a kisbolygó-övezetből, és ezért lényeges, hogy ott mit találunk.
Tudományos kutatások közben sokszor előfordul, hogy egy kérdés megválaszolása egy sokkal nagyobb kérdést vet fel. Az SDSS felvételek alapján viszonylag pontosan ismerjük, hogy hány egy kilométer feletti kisbolygó van, csakhogy ez a szám jóval kisebb a vártnál. Vajon miért? A kérdés megválaszolása kihatással lehet az egész Naprendszer kialakulásáról alkotott elképzeléseinkre.
Az SDSS programban több magyar kutató is közreműködik. Kiemelkedik közülük az Amerikában élő Szalay Sándor, aki egyike volt a program kezdeményezőinek. Magyarországi közreműködők: Csabai István és Budavári Tamás az ELTE-ről és sokan mások, köztük doktoranduszok és hallgatók névtelen seregei. A programról bővebb információk a www.sdss.org honlapon olvashatók.