Gyurkity Péter
NASA-igen a mikrohullámú hajtóműre
Az űrügynökség az előzetes tesztelés pozitív eredménye után rábólintott a mikrohullámú alternatívára.
A NASA a múlt héten tette közzé saját tesztelésének eddigi eredményeit, amelyek alapján kijelenthető, hogy a hagyományos rakéták leváltására szánt mikrohullámú hajtómű valóban életképes alternatívát jelenthet. Az ehhez szükséges tolóerőtől ugyan még nagyon messze vagyunk, ám az alacsonyabb szinteken azt legalább sikerült igazolni, hogy a fejlesztés valóban működik.
A dokumentumból kiolvashatjuk, hogy a mikrohullámú hajtómű által kínált két fontos előny a viszonylag kis súly, illetve a hajtóanyag nélkül történő működés. Az eddig használt hagyományos rakéták esetében éppen ezek jelentik a legnagyobb akadályt, hiszen minél nagyobb és nehezebb az általunk alkotott űrjármű, annál bonyolultabb feladatnak bizonyul a szökési sebesség elérése, márpedig az üzemanyag maga is további súlyt jelent. Jellemző, hogy az időközben visszavonult űrsiklók által használt hatalmas narancssárga tartály több mint 700 tonnát nyomott, az ebben tárolt folyékony hidrogén és az oxigén azonban elengedhetetlen volt a főhajtómű üzemeltetéséhez.
A most tesztelt és jóváhagyott mikrohullámú hajtómű a brit Roger Shawyer munkáján alapul, amely annak idején EmDrive néven mutatkozott be. Az amerikai Guido Fetta alkotása ehhez nagyon is hasonló, bár a kivitelezésben tapasztalható némi eltérés. A működési elv azonban azonos: egy zárt konténerben mikrohullámok a korábban üresnek vélt űrben folyamatosan keletkező és eltűnő részecskékkel (valamint a konténer falával) „ütköznek”, erre támaszkodva fejtenek ki tolóerőt. Erre jelenleg „kvantumvákuum virtuális plazma” néven hivatkoznak, bár nyilván a jövőben igyekeznek majd egy egyszerűbb elnevezést találni a jelenségre.
A kísérleti hajtómű nem sok mindent tudna felemelni egy kilövőállomásról, az itt eddig elért 30-50 mikronewton tolóerő ugyanis ehhez nagyon kevésnek bizonyulna. Azzal azonban, hogy a NASA rábólintott az elképzelésre és saját tesztjein igazolta annak érvényességét, megnyílhat az út az alternatíva gyorsabb fejlesztése és tökéletesítése irányába. Itt fontos lesz a valódi vákuumban történő üzemelés, hiszen a földi körülmények közötti teszteken a legkisebb eltérés is nagy változást eredményezhet.
A NASA a múlt héten tette közzé saját tesztelésének eddigi eredményeit, amelyek alapján kijelenthető, hogy a hagyományos rakéták leváltására szánt mikrohullámú hajtómű valóban életképes alternatívát jelenthet. Az ehhez szükséges tolóerőtől ugyan még nagyon messze vagyunk, ám az alacsonyabb szinteken azt legalább sikerült igazolni, hogy a fejlesztés valóban működik.
A dokumentumból kiolvashatjuk, hogy a mikrohullámú hajtómű által kínált két fontos előny a viszonylag kis súly, illetve a hajtóanyag nélkül történő működés. Az eddig használt hagyományos rakéták esetében éppen ezek jelentik a legnagyobb akadályt, hiszen minél nagyobb és nehezebb az általunk alkotott űrjármű, annál bonyolultabb feladatnak bizonyul a szökési sebesség elérése, márpedig az üzemanyag maga is további súlyt jelent. Jellemző, hogy az időközben visszavonult űrsiklók által használt hatalmas narancssárga tartály több mint 700 tonnát nyomott, az ebben tárolt folyékony hidrogén és az oxigén azonban elengedhetetlen volt a főhajtómű üzemeltetéséhez.
A most tesztelt és jóváhagyott mikrohullámú hajtómű a brit Roger Shawyer munkáján alapul, amely annak idején EmDrive néven mutatkozott be. Az amerikai Guido Fetta alkotása ehhez nagyon is hasonló, bár a kivitelezésben tapasztalható némi eltérés. A működési elv azonban azonos: egy zárt konténerben mikrohullámok a korábban üresnek vélt űrben folyamatosan keletkező és eltűnő részecskékkel (valamint a konténer falával) „ütköznek”, erre támaszkodva fejtenek ki tolóerőt. Erre jelenleg „kvantumvákuum virtuális plazma” néven hivatkoznak, bár nyilván a jövőben igyekeznek majd egy egyszerűbb elnevezést találni a jelenségre.
A kísérleti hajtómű nem sok mindent tudna felemelni egy kilövőállomásról, az itt eddig elért 30-50 mikronewton tolóerő ugyanis ehhez nagyon kevésnek bizonyulna. Azzal azonban, hogy a NASA rábólintott az elképzelésre és saját tesztjein igazolta annak érvényességét, megnyílhat az út az alternatíva gyorsabb fejlesztése és tökéletesítése irányába. Itt fontos lesz a valódi vákuumban történő üzemelés, hiszen a földi körülmények közötti teszteken a legkisebb eltérés is nagy változást eredményezhet.