Kiadó: Activision
Fejlesztő: Treyarch
Honlap

Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core2 Duo E8200 2,66 GHz-es vagy AMD Phenom X3 8750 2,4 GHz-es processzor, 2 GB RAM, Nvidia GeForce 8800GT vagy ATI Radeon HD 3870 grafikus kártya, 15 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core 2 Duo E8500 3,16 GHz-es vagy AMD Athlon II X3-as processzor, 4 GB RAM, Nvidia GeForce GTS 450 vagy ATI Radeon HD 4850 grafikus kártya, 15 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Call of Duty: Black Ops, Medal of Honor: Warfighter
Kategória: FPS

Az idei ősz számtalan kiváló videojátékot hozott már eddig is, de ahhoz kétség sem férhet, hogy az egyik legjobban várt címmé a Call of Duty: Black Ops II vált. Ez egyrészt a franchise körül kialakult milliós keménymag miatt alakult így, de sokat nyomott a latba az is, hogy a legnagyobb konkurenciának kikiáltott Medal of Honor: Warfightert igencsak negatívan értékelte a szakma. A játékosok emiatt nem tudták eldönteni, hogy a háborús FPS-játékok kora járt-e le, vagy valóban az Electronic Arts alkotása sikerült olyan rosszul, hiszen még a játékújságírók sem voltak azonos véleményen a témában. Így a legtöbben a Call of Duty aktuális epizódjától vártak válaszokat, hiszen amennyiben a végeredmény jól szerepel, akkor van még potenciál a műfaj és a tematika ötvözésében, mindemellett pedig bizonyítást nyer, hogy valóban a Danger Close fejlesztőcsapata rontott el valamit a Warfighter megalkotása közben.


A Black Ops II pedig jött, látott, és győzelmet aratott, legalábbis a konkurenciával szemben mindenképpen. Ne haladjunk azonban ennyire előre, inkább lássuk, hogy mit sikerült kihoznia a Treyarch fejlesztőinek az egyjátékos kampányból, ami a történet szerint egyenes folytatása a 2010-es Black Ops-nak, ám a múlt eseményeinek boncolgatása helyett ezúttal a fiktív jövőbe repítve minket. Sajnos a cselekmény – a közvetlen elődhöz hasonlóan – ezúttal is feleslegesen túlbonyolítottra, gyakran érthetetlenre sikeredett, ám a középpontba ismét a Mason családot állítja, ezúttal Davidet, aki nem más, mint Alex fiúgyermeke.

A játék kampánya a történet szempontjából a nyolcvanas években indul – itt értelemszerűen még Alexet irányíthatjuk –, majd lassan átcsordogál a közeli jövőbe, egészen pontosan 2025-be, ahol David apja ősi ellenségével, Raul Mendenezzel veszi fel a harcot. Raul az évek során elhatározta, hogy bosszút áll mindazokért a sérelmekért, amelyeket a saját, de legfőképpen családja kárára hajtott végre a világ, így szerepet vállal abban, hogy a két nagyhatalom, avagy Kína és Amerika összeugorjanak, és kitörjön a második Hidegháború. David számára a hadszíntereken való konkrét részvétel helyett sokkal fontosabb lesz Mendenez felkutatása és likvidálása, aminek során – az érthetetlenség és a ködös részletek ellenére is – ér majd minket némi meglepetés és váratlan fordulat, így például, amikor kiderül, hogy Frank Woods még mindig életben van, és segíteni is hajlandó nekünk a nemes cél érdekében.


A játékmenetet tekintve a Treyarch már a bejelentéskor elhintett olyan meglepő információkat, amelyek alapján arra lehetett következtetni, hogy a csapat alaposan megreformálja majd az egyjátékos élményt. Ez természetesen nem valósult meg abban a formában, ahogyan korábban előadták a rajongóknak, de így is sikerült néhány olyan momentummal feldobni, ezáltal kiemelkedővé tenni a kampányt, ami a későbbiekben meghatározó lehet a Call of Duty-sorozat életében. Ilyen többek között például a linearitástól való elszakadás lehetősége, ami egyelőre még csak nagyon kezdetlegesen és finoman lett adagolva, így senki se gondoljon tartalmas beszélgetésekre, alternatív útvonalakra vagy eltérő történetekre, hiszen többféle befejezésre ugyan futotta, de a végeredmény így is megmaradt többnyire olyannak, amilyennek korábban megismertük.

A linearitás mellett a Black Ops II hemzseg az úgynevezett előre szkriptelt jelenetektől, és helyenként dönthetünk emberéletek felett, netán élesebb helyzetekben, de ezek nincsenek olyan nagy hatással a történetre, mint az elvárható lenne. Később persze mindig találkozunk majd tetteink súlyával, illetve a finálét valóban megmásíthatjuk néhány lépésünkkel, de összességében így is a harcokhoz fogunk kilyukadni, csak éppen a körítés változik. Mint újdonság, egyértelműen pozitívumnak tekinthetők a választási lehetőségek, de sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőle, ebben a formában ugyanis nincs sok hatása a kampányra. Ha a Warfighterhez hasonlítjuk a végeredményt, akkor a monumentalitás és a hangulat terén a prímet egyértelműen a Black Ops II viszi el, annak ellenére is, hogy nincsenek benne olyan meglepő mozzanatok, mint például a Medal of Honorban átélhető autós üldözés. Korai lenne azonban ennyivel elintéznünk az egyjátékos kampányt, hiszen a számtalan apró módosítás – például a bevetések előtti fegyverválasztás lehetősége – mellett egy komolyabb újítást is alkalmaztak még a Treyarch fejlesztői, aminek a Strike Force nevet adták. A Strike Force-feladatok tulajdonképpen nem takarnak mást, mint időre játszható, opcionális mellékküldetéseket, amelyek hatással lehetnek a történetre és a fináléra, mindemellett pedig alaposan módosítják is az alapvető perspektívát, hiszen egy összetett taktikai stratégiává változtatják a jól bevett FPS-kliséket.


Az efféle mellékes bevetések során ugyanis szakaszvezetőként irányítunk egy különféle egységekből, így katonákból, harci robotokból és egyebekből álló alakulatot, de amennyiben a helyzet úgy kívánja, természetesen lehetőségünk lesz személyesen is csatlakozni a harcoló bakákhoz, a lényeg, hogy időre végezzünk a kitűzött feladatokkal. A Strike Force-küldetések nem csak kellemes meglepetésnek tekinthetők a szokásos bevetések között – hiszen tulajdonképpen egy különleges, játék a játékban funkcióról beszélünk –, hanem egyben komolyabb, intenzívebb kihívásnak is, már amennyiben vevők vagyunk erre a stratégia-szerű megközelítésre.

Az efféle küldetések ugyanis minden téren lényegesen összetettebbek és komplikáltabbak, mint a kampány többi része, emiatt pedig a legtöbb rajongó vagy túl bonyolultnak, vagy feleslegesnek érzi majd őket, a sztorit ugyanis alaposan megakasztják, az irányításukat tekintve hagynak maguk után kívánnivalót, kidolgozásuk alapján pedig szintén nem nevezhetnénk őket kiemelkedőnek. Nem csoda, hogy a Treyarch opcionálissá tette őket, így amennyiben nincs kedvünk, nem muszáj elvállalnunk ezeket a bevetéseket, ezzel a lehetőséggel pedig a kidolgozatlanságuk miatt valószínűleg nagyon sok rajongó élni is fog.


Az egyjátékos kampány tehát hozza a szokásos színvonalat, sőt, egyediségeket is felvonultat, de kiemelkedőnek nem tekinthető a franchise történetében. Ez pedig sajnos igaz a multiplayer módra is, amivel kapcsolatban szintén alkalmazott néhány újítást a Treyarch, de a végeredmény csak egy nagyon jó és összetett többjátékos opció lett. Ez a Medal of Honor: Warfighterhez képest már indoklás nélkül is pozitívum, annak ellenére is, hogy a készítők leginkább a kisebb módosításokat preferálták. Így például Score Streak névre keresztelték a Kill Streaket, aminek köszönhetően tulajdonképpen minden megmozdulásunkért kapunk pontokat, a Create-a-Class opciót pedig olyannyira kibővítették, hogy aki szeretné, az immáron valóban órákat elszöszmötölhet azzal, hogy milyen fegyvereket, kiegészítőket és perkeket aggasson magára.

A játékmódokat tekintve a jól ismert lehetőségek mellett megjelent a Hardpoint, ami jó, de nem forradalmi ötlet, betöltésével ugyanis véletlenszerű területeket kell védelmezniük a játékosoknak. Alaposabban megújította ugyanakkor a Treyarch a Black Ops II zombi módját, ami a Strike Force-hoz hasonlóan már-már egy játék a játékban funkcióvá vált. Nem csak megújult mechanizmus, vadonatúj tartalmak és lehetőségek, hanem új módok is megjelentek itt, így például a Tranzit, amelynek keretein belül feladatok megoldása közben kell visszaszorítanunk az élőhalottakat, de kiemelhetnénk a Griefet is, amelyben négyfős csapatok küzdenek egymás ellen úgy, hogy közben még a zombik is fenyegetést jelentenek számukra. A többjátékos mód legnagyobb hibája, hogy a Treyarch nem mert egyértelmű útvonalat kijelölni számára, így a casual és a hardcore játékosokat is képes kiszolgálni, ám a két réteg élesen elkülöníthető egymástól a multiplayer keretein belül, ami nem volt túl szerencsés döntés a készítők részéről. Grafika: A fejlesztők ugyan már a bejelentéskor kiemelték, hogy nagy újdonságokra számíthatunk a Black Ops II-től a küllem terén, de rögtön lekonyult a szánk széle, amikor elmondták, hogy ehhez nem szeretnének új grafikus motort rendszeresíteni, csak a már meglévőt foltozgatni. Ennek természetesen az lett az eredménye, hogy a Warfighter köröket ver külsőségekben a legújabb Call of Duty-epizódra, amire ezen a téren már igencsak ráférne az újítás, de biztosak vagyunk abban, hogy a generációváltásig – bármennyire is szeretnénk –, nem fog új grafikus motort készíttetni hozzá az Activision. Pedig egy Frostbite 2 által meghajtott játékhoz képest volna mit behoznia a sorozatnak.

Kezelőfelület, irányíthatóság: Az irányítást tekintve az évek óta bevett formulával találkozhatunk a Black Ops II-ben is, egyedül a Strike Force-küldetésekkel van probléma ezen a téren, de mivel opcionális feladatokról beszélünk, a pontlevonás emiatt nem indokolt, hiszen mind a többjátékos mód, mind a kampány többi része a szokásos gördülékenységgel játszható.

Játszhatóság: A történet hosszúsága természetesen újfent a megmosolyogtató kategóriába tehető, hiszen a Strike Force-mellékküldetésekkel együtt is maximum 5-6 órányi játékidőt biztosít a rajongóknak a legújabb Call of Duty, de a multiplayert ismét olyan jól eltalálták, hogy az akár hónapokra is képes lesz lekötni a játékosokat. Az egyetlen probléma ezen a téren, hogy a futurisztikus tematikát nem sikerült úgy kihasználniuk a készítőknek, ahogyan az elvárható lett volna, így bár vannak a tudományos fantasztikum határait súroló egységek és fegyverek, sajnos ezek mégsem kaptak olyan nagy hangsúlyt, mint az elvárható lett volna.

Intelligencia, nehézség: A nehézség a Black Ops II esetében a szokásosan jól skálázható kategóriába tartozik, az intelligencia pedig a sarkalatos pontok közé, hiszen az ellenfelek ismét képesek úgy viselkedni, mintha direkt mesterséges unintelligenciával látták volna el őket, de ez sajnos igaz – és még talán bosszantóbb – a társaink esetében. Sajnos évek óta stagnál ezen a téren a sorozat!

Hangok, zene: A Treyarch és az Activision ezúttal sem engedett a minőségből a hanghatások terén, mind zeneileg, mind az effektek tekintetében kitűnő munkát végeztek, de főleg a fegyverhangok sikerültek kiválóra, annak ellenére is, hogy a futurisztikus eszközök miatt megbocsátottuk volna, ha ezek a hanghatások kicsit művibbnek tűnnek.

Összefoglalás: A Call of Duty: Black Ops II a fentiek alapján nem lett egy hiánytalan és minden téren tökéletes videojáték, de amennyiben a Medal of Honor: Warfighterhez és a sorozat többi tagjához viszonyítjuk, akkor a végeredmény igenis jól sikerült. Habár az újdonságok nagy része lehetett volna merészebb és kidolgozottabb is, de feltehetően ez egyáltalán nem a Treyarch alkalmazottain múlott, sokkal inkább a határidőt kitűző kiadón. Az idei évben tehát a háborús FPS-ek csatáját az aktuális Call of Duty-epizód nyerte, de korántsem biztos, hogy amennyiben egy Battlefielddel szállt volna szembe, akkor is ugyanez a végeredmény született volna. A sorozat rajongói egy újabb nagyszerű részt illeszthetnek a gyűjteménybe, aki viszont világéletében gyűlölte a sorozatot, az ismét csak a negatívumokat fogja viszontlátni benne.