Berta Sándor

A szabványok bűvöletében

Az első nagy számítógépes hálózatok létrehozása csak még jobban elmérgesítette az állami távközlési társaságok és az informatikusok közötti konfliktust. De már akkor is tudták a szakemberek, hogy annak a kezében van az adu, aki a szabványokat kidolgozza és keresztülviszi.

I. rész - Európa és a korai számítástechnika
II. rész - Európa megosztva az IBM ellen
III. rész - Charles de Gaulle az európai hálózat ellen
IV. rész - European Informatics Network (EIN)


Az 1960-as években még egyáltalán nem voltak fontosak a szabványok. Ez nem véletlen, hiszen az IBM uralta a számítástechnikai piacot. Néhány évtized múlva azonban megváltozott a helyzet. Egyre fontosabbá vált az általános adatátviteli szabványok megalkotása. Idővel minden piaci szereplő, legyen szó multinacionális óriásvállalatról vagy a legkisebb cégről, esetleg postai társaságról is saját hálózatot, ahhoz pedig saját protokollt tervezett.

A ma ITU néven ismert távközlési szervezetet jogelődjét még International Telepgraph Union néven alapították 1865-ben, majd 1946-ban új nevet kapott, így lett: Comite Consultatif International Telephonique et Telegraphique (CCITT). 1993 óta viseli az International Telecommunication Union (ITU-T) nevet és az ENSZ egyik tagszervezete.

Az 1970-es években az amerikai Packetswitching Inc. és a Telenet, valamint a szintén tengerentúli és az ARPAnet felépítéséért felelős Beranek Newman a terminálok hálózatba kötéséből pénzt akartak látni. Éppen ezért meg kellett győzniük a genfi székhelyű CCITT a szabványok fontosságáról és hasznosságáról. A helyzet azonban közel sem volt ennyire egyszerű. A vezetékek a postai társaságok tulajdonában voltak, amelyek így gyakorlatilag monopolhelyzetben érezhették magukat. Erről a pozíciójukról eszük ágában sem volt lemondaniuk, inkább megpróbálták az új piacot is ellenőrzésük alá vonni.

A postáknak akkoriban a legnagyobb gondjuk a telefonhálózat és a telefonközpontok megújítása volt, hogy kielégíthessék a növekvő számú távközlési igényeket. Csak Franciaországban 1976-tól 1983-ig 7 millióról 24 millióra nőtt a telefonállomások száma. Egyes tudósok már akkor szóba hozták a több irányú adatforgalomra képes hálózatokat, amelyek akár rádióhullámokon vagy műholdak segítségével is működhetnének. Változást az 1968-as amerikai Carterfone-döntés megszületése és egy 1971-es piacliberalizációs csomag bevezetése hozott, amelyeknek köszönhetően engedélyezték, hogy minden gyártó készülékei csatlakozhassanak a telefonhálózathoz.

A döntésnek komoly hatása volt az európai telekommunikációs piacra is. Igaz, a postai társaságokat és azok konzervatív vezetőit csak rendkívül nehezen tudták meggyőzni az informatikusok. Az egyik oldalon a lassú, megfontolt, körülményes szakemberek ültek, akik inkább nem nyúltak volna semmihez. Velük szemben pedig a tárgyalóasztalnál a fiatal számítástechnikai szakértők foglaltak helyet, akiknek nagy jövőt jósoltak és akik a gyors változtatásokhoz szoktak hozzá. Az akkori viszonyokra jellemző, hogy egy terméket hosszú ideig lehetett tervezni, hiszen azok a piacra dobás után csak 5-10 évvel váltak elavulttá. A Very Large Scale Integration (VLSI) bevezetése azonban jelentős mértékben lerövidítette ezt az időt. Hirtelen úgy tűnt, hogy pont a CCITT négyévenkénti szabványülései között túl sok idő telik el.

Az ARPAnet, a Cyclade, a francia PTT által 1973-ban létrehozott Transpac és a kanadai Datapac hálózatok megjelenése végleg eldöntötte a kérdést. Hirtelen fontossá váltak a szabványok. A brit posta az Experimental Packet Switched Service (EPSS) szolgáltatással kísérletezett, majd szóba került az Euronet létrehozása. Utóbbi célja a könyvtárak közötti információcsere biztosítása lett volna. Egy 1976-os előrejelzés szerint 1980-ra a fejlett országok mindegyik állampolgárának rendelkeznie kellett volna a nemzetközi hálózatokhoz való hozzáféréssel. Az új szabványok kialakításában oroszlánrészt vállalt mind Derek L. A. Barber, az EIN vezetője, mind pedig Louis Pouzin és Larry Roberts.

A CCITT hetedik munkacsoportja Genfben két szabványról tárgyalt. Az X.25-öt egyszerűen Standard Computer Interface névvel illették, míg az X.29 tette volna lehetővé az egyes terminálok és az úgynevezett PAD-ok (Packet Assembler/Disassembler) közötti adatcserét. Az akkori számítógépek nagy hátránya volt, hogy nem lehetett őket közvetlenül a hálózatra kötni. Ehhez úgynevezett Data Terminal Equipment (DTE) készülékekre volt szükség. A DTE-k gyakorlatilag a mai modemek és routerek előfutárainak tekinthetők.

Vint Cerf elmondta, hogy az ARPAnet esetében is ilyen eszközöket alkalmaztak. Minden információt a megfelelő sorrendben kellett előkészíteni, majd elküldeni. Ugyan elvileg lehetséges volt, hogy az adatcsomagok nem a korábban meghatározott sorrendben érkeztek meg a címzetthez, de ezt a problémát megoldották a DTE-k, amelyek újra sorrendbe rakták az üzeneteket. Larry Roberts hozzátette, hogy napjainkban többek között azért használja az emberiség a TCP/IP protokollt, mivel a korábbi megoldásnál olcsóbb, jobb alkalmazások használatát teszi lehetővé és jobb minőségű kapcsolatot biztosít. Azonban a két módszer között a fő különbség nem a protokollok tulajdonságaiban, hanem a hálózatok kialakításában, felszereltségében keresendő.

Roberts 1976 közepén jelentős sikert könyvelhetett el, amikor a CCITT szabványnak minősítette az X.25-öt. Az, hogy erre sor kerülhetett, leginkább a kanadai postának volt köszönhető, amely néhány évvel korábban felkarolta a fejlesztő és az ötletét. A kanadai postának ugyanis komoly problémát jelentett a saját protokolljainak és az IBM számítógépeinek ötvözése. Ebben segített az X.25. Pouzin így emlékezett vissza Robertsre: "Mindig is egy pókerjátékos volt. Pontosan tudta, hogy az Egyesült Államokban csak akkor lehet sikeres a saját cégével, hogy ha a genfi játszmát a szabványosítási testület előtt megnyeri."

Az X.25-öt hosszú éveken át zajló tárgyalássorozat után végül támogatták a posták, a szabvány iránt egyedül a spanyolok nem mutattak érdeklődést. Ők azzal érveltek, hogy a csomag-alapú hálózatuk, a RETD öt esztendeje kiválóan működik, ráadásul szabványok nélkül. Az X.25-tel kapcsolatos tervekkel kapcsolatban az volt a spanyol szakemberek véleménye, hogy azok nem jelentenek stabil alapot egy szabvány létrehozására. Felmerültek anyagi problémák is és az X.25-öt a nyilvánosságra hozatala előtt jelentős mértékben át is dolgozták. Ennek ellenére a szabványt még éveken át bírálta a szakemberek egy része, mondván: bonyolult és csak az úgynevezett Virtual Circuit Switching-eljárás alkalmazását teszi lehetővé.

Az igazi áttörést végül nem az X.25 érte el, hanem az Ethernet megjelenése az 1970-es évek végén és a TCP/IP bemutatkozása az 1980-as évek elején. Larry Roberts érdemei ettől függetlenül elvitathatatlanok.

A szintén genfi székhelyű Nemzetközi Szabványosítási Hivatal (ISO) kidolgozta az adatkommunikációs OSI-modellt. Az OSI az X.25-ön alapuló Open Systems Interconnection rövidítése. Az 1980-as évek elejétől az 1990-es évek közepéig az OSI és a TCP/IP támogatói között komoly vita alakult ki a számítógépes hálózatok jövőjéről. Ahogy az lenni szokott, mindegyik fél, az ISO, a CCITT és az amerikai ANSI is a maga igazát hangoztatta. Hubert Zimmermann szerint azonban a kérdés nem az volt akkoriban, hogy kinek volt jobb ötlete, hanem, hogy meghatároznak-e adatkommunikációs szabványokat vagy sem?

A legnagyobb tanulság alighanem az, hogy megvalósulhatott volna az 1976-os előrejelzés, ha már az 1960-as évektől kezdve az európai szakemberek és politikusok képesek lettek volna együttműködni. S ki tudja, akkor talán nem is az internetet használnánk, hanem a Cyclade-ot...

Hozzászólások

A témához csak regisztrált és bejelentkezett látogatók szólhatnak hozzá!
Bejelentkezéshez klikk ide
(Regisztráció a fórum nyitóoldalán)
  • Justil #44
    már boccs, de ki beszélt itt egyengondolatokról meg egyenértékrendről? :)
    ha fogod, kicsavarod az egészet és még el is túlzod, ne csodálkozz, ha kopár végeredményre jutsz...
  • slickboy #43
    Lehet hogy naívan és romantikusan állok az élethez, de szerintem attól szép a világ, hogy sokféle dolog van benne. Biztos hatékonyabban működne minden ha minden tökéletesen uniformizált lenne, egyenértékrend, egyengondolatok, egyennyelv, vagyis szabványos lenne, de ettől végtelenül kopárrá és unalmassá válna minden.
  • Justil #42
    " na azok háborodnának fel a legjobban amikor az ő életüket és világukat akarná kívülről szabványosítani valaki."

    biztos sokan vannak így, de nem mindenki. ne általánosíts.
    más kérdés, hogy valóban kevesen lehetnek, akik hajlandóak lennének áldozatot hozni.
  • slickboy #41
    Még annyi meglátásom lenne, hogy akik most bőszen kiállnak az élet minden területén a szabványosítás mellett (dobjunk ki mindent a kultúrából a feleslegesen változatos és csak gondot okoz, gátolja a haladást) legyen globális világegyenkultúra, na azok háborodnának fel a legjobban amikor az ő életüket és világukat akarná kívülről szabványosítani valaki.
    Én nem ellenzem, hogy haladjunk a korral, csak a nagy igyekezetben ne öntsük már ki a gyereket is a fürdővízzel...
  • slickboy #40
    Le mertem volna fogadni, hogy valakitől megkapom a "Az ilyen konzervatív felfogás miatt tartunk még mindig ott ahol..." kezdetű szöveget. Próbáld kicsit tágasabb horizonton személni az egész "különböző kultúrkörök" kérdését. Aki csak addig jut el, hogy mennyi pénzt lehetne megspórolni ha nem kellene fordítani különböző nyelvek között, az szánalmasan rövidlátó a szememben. Nem hiszem hogy a civilizációnk jelenlegi állapota annak köszönhető, hogy sokféle és változatos az emberi kultúra. Nem fog eljönni a mennyország, ha mindenki egy nyelvet beszélne, attól még nem szűnne meg minden probléma. Nagyon leredukálod a problémát pusztán a kommunikáció egységesítése meg a költséghatékonyság szintjére.
    A tudomány jelenleg is egy nyelvet beszél, illetve a szakterületeknek megvannak a fő publikációs nyelvei (természettudományok főleg angol, történelemtudományok asszem német), aki be akar kapcsolódni ebbe, kénytelen elsajátítani az adott terület szaknyelvét. Semelyik tudományos cikket nem fordítják le az összes létező beszélt nyelvre, hogy mindenki anyanyelvén olvashassa, nem értem, mit jössz ennek a költségvonzatával. Ez valóban uniformizálás, de mégsem totális, mint az általatok javasolt egységes világnyelv. A tudományos fejlődést nem a kultúrák sokfélesége hátráltatja. Tudományos pályán mozgok, hidd el, ez a legkisebb probléma.
  • Justil #39
    "Egy nemzetnek fontos a..."

    érted, eleve így indítasz, én meg nem értem, miért lényeges ez egyáltalán? persze, azért, mert jelenleg az ember így van berendezkedve a Földön, világos. csak kérdés, hogy ez mire jó?
  • Justil #38
    "A gond csak az, hogy a jelenlegi globalista kulturat kepviselo csoport nem erdekelt sem a bolygo bioszferajanak, sem a felsovezetokon es csaladjukon kivuli emberek eletenek megovasaban."

    ezzel értettem egyet, nem azzal, amit idéztél, ergo nem az egész hozzászólásával.

    "Egy nemzetnek fontos a történelme, nyelve, máskülönben mi alapján sorolják magukat egy csoportba?"

    miért kell magunkat csoportokba sorolni?

    "Azon erőlködnek, hogy valamiképp bizonyítékokat gereblyézzenek ősi múltjukhoz."

    ki nem sz@rja le, hogy mit csinálnak? :)
  • ziipp #37
    "Ez rank ugy vonatkozik, hogy az a mai kb. 4-5 millio magyarnak (5 millio a hataron tuliakkal) valahogy meg kellene probalnia egysegesen fellepni az orszagban talalhato ellenerdekelt csoporttal szemben, ha biztositani akarja a tuleleset."

    Ezzel egyetértesz. Ez viszont ellentétben van korábbi - fejlődni kell ezerrel és levetkőzni a kultúrák gátló hatásait - panellel. Egy nemzetnek fontos a történelme, nyelve, máskülönben mi alapján sorolják magukat egy csoportba? Nézz meg más országokat, melyeknek nincs olyan hosszú története! Azon erőlködnek, hogy valamiképp bizonyítékokat gereblyézzenek ősi múltjukhoz.
  • ziipp #36
    Példának okáért Ricardo Smiths is hasonlóképp gondolkodhat, mint te.
  • Justil #35
    sajnos így igaz.