Berta Sándor
A szabványok bűvöletében
Az első nagy számítógépes hálózatok létrehozása csak még jobban elmérgesítette az állami távközlési társaságok és az informatikusok közötti konfliktust. De már akkor is tudták a szakemberek, hogy annak a kezében van az adu, aki a szabványokat kidolgozza és keresztülviszi.
I. rész - Európa és a korai számítástechnika
II. rész - Európa megosztva az IBM ellen
III. rész - Charles de Gaulle az európai hálózat ellen
IV. rész - European Informatics Network (EIN)
Az 1960-as években még egyáltalán nem voltak fontosak a szabványok. Ez nem véletlen, hiszen az IBM uralta a számítástechnikai piacot. Néhány évtized múlva azonban megváltozott a helyzet. Egyre fontosabbá vált az általános adatátviteli szabványok megalkotása. Idővel minden piaci szereplő, legyen szó multinacionális óriásvállalatról vagy a legkisebb cégről, esetleg postai társaságról is saját hálózatot, ahhoz pedig saját protokollt tervezett.
A ma ITU néven ismert távközlési szervezetet jogelődjét még International Telepgraph Union néven alapították 1865-ben, majd 1946-ban új nevet kapott, így lett: Comite Consultatif International Telephonique et Telegraphique (CCITT). 1993 óta viseli az International Telecommunication Union (ITU-T) nevet és az ENSZ egyik tagszervezete.
Az 1970-es években az amerikai Packetswitching Inc. és a Telenet, valamint a szintén tengerentúli és az ARPAnet felépítéséért felelős Beranek Newman a terminálok hálózatba kötéséből pénzt akartak látni. Éppen ezért meg kellett győzniük a genfi székhelyű CCITT a szabványok fontosságáról és hasznosságáról. A helyzet azonban közel sem volt ennyire egyszerű. A vezetékek a postai társaságok tulajdonában voltak, amelyek így gyakorlatilag monopolhelyzetben érezhették magukat. Erről a pozíciójukról eszük ágában sem volt lemondaniuk, inkább megpróbálták az új piacot is ellenőrzésük alá vonni.
A postáknak akkoriban a legnagyobb gondjuk a telefonhálózat és a telefonközpontok megújítása volt, hogy kielégíthessék a növekvő számú távközlési igényeket. Csak Franciaországban 1976-tól 1983-ig 7 millióról 24 millióra nőtt a telefonállomások száma. Egyes tudósok már akkor szóba hozták a több irányú adatforgalomra képes hálózatokat, amelyek akár rádióhullámokon vagy műholdak segítségével is működhetnének. Változást az 1968-as amerikai Carterfone-döntés megszületése és egy 1971-es piacliberalizációs csomag bevezetése hozott, amelyeknek köszönhetően engedélyezték, hogy minden gyártó készülékei csatlakozhassanak a telefonhálózathoz.
A döntésnek komoly hatása volt az európai telekommunikációs piacra is. Igaz, a postai társaságokat és azok konzervatív vezetőit csak rendkívül nehezen tudták meggyőzni az informatikusok. Az egyik oldalon a lassú, megfontolt, körülményes szakemberek ültek, akik inkább nem nyúltak volna semmihez. Velük szemben pedig a tárgyalóasztalnál a fiatal számítástechnikai szakértők foglaltak helyet, akiknek nagy jövőt jósoltak és akik a gyors változtatásokhoz szoktak hozzá. Az akkori viszonyokra jellemző, hogy egy terméket hosszú ideig lehetett tervezni, hiszen azok a piacra dobás után csak 5-10 évvel váltak elavulttá. A Very Large Scale Integration (VLSI) bevezetése azonban jelentős mértékben lerövidítette ezt az időt. Hirtelen úgy tűnt, hogy pont a CCITT négyévenkénti szabványülései között túl sok idő telik el.
Az ARPAnet, a Cyclade, a francia PTT által 1973-ban létrehozott Transpac és a kanadai Datapac hálózatok megjelenése végleg eldöntötte a kérdést. Hirtelen fontossá váltak a szabványok. A brit posta az Experimental Packet Switched Service (EPSS) szolgáltatással kísérletezett, majd szóba került az Euronet létrehozása. Utóbbi célja a könyvtárak közötti információcsere biztosítása lett volna. Egy 1976-os előrejelzés szerint 1980-ra a fejlett országok mindegyik állampolgárának rendelkeznie kellett volna a nemzetközi hálózatokhoz való hozzáféréssel. Az új szabványok kialakításában oroszlánrészt vállalt mind Derek L. A. Barber, az EIN vezetője, mind pedig Louis Pouzin és Larry Roberts.
A CCITT hetedik munkacsoportja Genfben két szabványról tárgyalt. Az X.25-öt egyszerűen Standard Computer Interface névvel illették, míg az X.29 tette volna lehetővé az egyes terminálok és az úgynevezett PAD-ok (Packet Assembler/Disassembler) közötti adatcserét. Az akkori számítógépek nagy hátránya volt, hogy nem lehetett őket közvetlenül a hálózatra kötni. Ehhez úgynevezett Data Terminal Equipment (DTE) készülékekre volt szükség. A DTE-k gyakorlatilag a mai modemek és routerek előfutárainak tekinthetők.
Vint Cerf elmondta, hogy az ARPAnet esetében is ilyen eszközöket alkalmaztak. Minden információt a megfelelő sorrendben kellett előkészíteni, majd elküldeni. Ugyan elvileg lehetséges volt, hogy az adatcsomagok nem a korábban meghatározott sorrendben érkeztek meg a címzetthez, de ezt a problémát megoldották a DTE-k, amelyek újra sorrendbe rakták az üzeneteket. Larry Roberts hozzátette, hogy napjainkban többek között azért használja az emberiség a TCP/IP protokollt, mivel a korábbi megoldásnál olcsóbb, jobb alkalmazások használatát teszi lehetővé és jobb minőségű kapcsolatot biztosít. Azonban a két módszer között a fő különbség nem a protokollok tulajdonságaiban, hanem a hálózatok kialakításában, felszereltségében keresendő.
Roberts 1976 közepén jelentős sikert könyvelhetett el, amikor a CCITT szabványnak minősítette az X.25-öt. Az, hogy erre sor kerülhetett, leginkább a kanadai postának volt köszönhető, amely néhány évvel korábban felkarolta a fejlesztő és az ötletét. A kanadai postának ugyanis komoly problémát jelentett a saját protokolljainak és az IBM számítógépeinek ötvözése. Ebben segített az X.25. Pouzin így emlékezett vissza Robertsre: "Mindig is egy pókerjátékos volt. Pontosan tudta, hogy az Egyesült Államokban csak akkor lehet sikeres a saját cégével, hogy ha a genfi játszmát a szabványosítási testület előtt megnyeri."
Az X.25-öt hosszú éveken át zajló tárgyalássorozat után végül támogatták a posták, a szabvány iránt egyedül a spanyolok nem mutattak érdeklődést. Ők azzal érveltek, hogy a csomag-alapú hálózatuk, a RETD öt esztendeje kiválóan működik, ráadásul szabványok nélkül. Az X.25-tel kapcsolatos tervekkel kapcsolatban az volt a spanyol szakemberek véleménye, hogy azok nem jelentenek stabil alapot egy szabvány létrehozására. Felmerültek anyagi problémák is és az X.25-öt a nyilvánosságra hozatala előtt jelentős mértékben át is dolgozták. Ennek ellenére a szabványt még éveken át bírálta a szakemberek egy része, mondván: bonyolult és csak az úgynevezett Virtual Circuit Switching-eljárás alkalmazását teszi lehetővé.
Az igazi áttörést végül nem az X.25 érte el, hanem az Ethernet megjelenése az 1970-es évek végén és a TCP/IP bemutatkozása az 1980-as évek elején. Larry Roberts érdemei ettől függetlenül elvitathatatlanok.
A szintén genfi székhelyű Nemzetközi Szabványosítási Hivatal (ISO) kidolgozta az adatkommunikációs OSI-modellt. Az OSI az X.25-ön alapuló Open Systems Interconnection rövidítése. Az 1980-as évek elejétől az 1990-es évek közepéig az OSI és a TCP/IP támogatói között komoly vita alakult ki a számítógépes hálózatok jövőjéről. Ahogy az lenni szokott, mindegyik fél, az ISO, a CCITT és az amerikai ANSI is a maga igazát hangoztatta. Hubert Zimmermann szerint azonban a kérdés nem az volt akkoriban, hogy kinek volt jobb ötlete, hanem, hogy meghatároznak-e adatkommunikációs szabványokat vagy sem?
A legnagyobb tanulság alighanem az, hogy megvalósulhatott volna az 1976-os előrejelzés, ha már az 1960-as évektől kezdve az európai szakemberek és politikusok képesek lettek volna együttműködni. S ki tudja, akkor talán nem is az internetet használnánk, hanem a Cyclade-ot...
I. rész - Európa és a korai számítástechnika
II. rész - Európa megosztva az IBM ellen
III. rész - Charles de Gaulle az európai hálózat ellen
IV. rész - European Informatics Network (EIN)
Az 1960-as években még egyáltalán nem voltak fontosak a szabványok. Ez nem véletlen, hiszen az IBM uralta a számítástechnikai piacot. Néhány évtized múlva azonban megváltozott a helyzet. Egyre fontosabbá vált az általános adatátviteli szabványok megalkotása. Idővel minden piaci szereplő, legyen szó multinacionális óriásvállalatról vagy a legkisebb cégről, esetleg postai társaságról is saját hálózatot, ahhoz pedig saját protokollt tervezett.
A ma ITU néven ismert távközlési szervezetet jogelődjét még International Telepgraph Union néven alapították 1865-ben, majd 1946-ban új nevet kapott, így lett: Comite Consultatif International Telephonique et Telegraphique (CCITT). 1993 óta viseli az International Telecommunication Union (ITU-T) nevet és az ENSZ egyik tagszervezete.
Az 1970-es években az amerikai Packetswitching Inc. és a Telenet, valamint a szintén tengerentúli és az ARPAnet felépítéséért felelős Beranek Newman a terminálok hálózatba kötéséből pénzt akartak látni. Éppen ezért meg kellett győzniük a genfi székhelyű CCITT a szabványok fontosságáról és hasznosságáról. A helyzet azonban közel sem volt ennyire egyszerű. A vezetékek a postai társaságok tulajdonában voltak, amelyek így gyakorlatilag monopolhelyzetben érezhették magukat. Erről a pozíciójukról eszük ágában sem volt lemondaniuk, inkább megpróbálták az új piacot is ellenőrzésük alá vonni.
A postáknak akkoriban a legnagyobb gondjuk a telefonhálózat és a telefonközpontok megújítása volt, hogy kielégíthessék a növekvő számú távközlési igényeket. Csak Franciaországban 1976-tól 1983-ig 7 millióról 24 millióra nőtt a telefonállomások száma. Egyes tudósok már akkor szóba hozták a több irányú adatforgalomra képes hálózatokat, amelyek akár rádióhullámokon vagy műholdak segítségével is működhetnének. Változást az 1968-as amerikai Carterfone-döntés megszületése és egy 1971-es piacliberalizációs csomag bevezetése hozott, amelyeknek köszönhetően engedélyezték, hogy minden gyártó készülékei csatlakozhassanak a telefonhálózathoz.
A döntésnek komoly hatása volt az európai telekommunikációs piacra is. Igaz, a postai társaságokat és azok konzervatív vezetőit csak rendkívül nehezen tudták meggyőzni az informatikusok. Az egyik oldalon a lassú, megfontolt, körülményes szakemberek ültek, akik inkább nem nyúltak volna semmihez. Velük szemben pedig a tárgyalóasztalnál a fiatal számítástechnikai szakértők foglaltak helyet, akiknek nagy jövőt jósoltak és akik a gyors változtatásokhoz szoktak hozzá. Az akkori viszonyokra jellemző, hogy egy terméket hosszú ideig lehetett tervezni, hiszen azok a piacra dobás után csak 5-10 évvel váltak elavulttá. A Very Large Scale Integration (VLSI) bevezetése azonban jelentős mértékben lerövidítette ezt az időt. Hirtelen úgy tűnt, hogy pont a CCITT négyévenkénti szabványülései között túl sok idő telik el.
Az ARPAnet, a Cyclade, a francia PTT által 1973-ban létrehozott Transpac és a kanadai Datapac hálózatok megjelenése végleg eldöntötte a kérdést. Hirtelen fontossá váltak a szabványok. A brit posta az Experimental Packet Switched Service (EPSS) szolgáltatással kísérletezett, majd szóba került az Euronet létrehozása. Utóbbi célja a könyvtárak közötti információcsere biztosítása lett volna. Egy 1976-os előrejelzés szerint 1980-ra a fejlett országok mindegyik állampolgárának rendelkeznie kellett volna a nemzetközi hálózatokhoz való hozzáféréssel. Az új szabványok kialakításában oroszlánrészt vállalt mind Derek L. A. Barber, az EIN vezetője, mind pedig Louis Pouzin és Larry Roberts.
A CCITT hetedik munkacsoportja Genfben két szabványról tárgyalt. Az X.25-öt egyszerűen Standard Computer Interface névvel illették, míg az X.29 tette volna lehetővé az egyes terminálok és az úgynevezett PAD-ok (Packet Assembler/Disassembler) közötti adatcserét. Az akkori számítógépek nagy hátránya volt, hogy nem lehetett őket közvetlenül a hálózatra kötni. Ehhez úgynevezett Data Terminal Equipment (DTE) készülékekre volt szükség. A DTE-k gyakorlatilag a mai modemek és routerek előfutárainak tekinthetők.
Vint Cerf elmondta, hogy az ARPAnet esetében is ilyen eszközöket alkalmaztak. Minden információt a megfelelő sorrendben kellett előkészíteni, majd elküldeni. Ugyan elvileg lehetséges volt, hogy az adatcsomagok nem a korábban meghatározott sorrendben érkeztek meg a címzetthez, de ezt a problémát megoldották a DTE-k, amelyek újra sorrendbe rakták az üzeneteket. Larry Roberts hozzátette, hogy napjainkban többek között azért használja az emberiség a TCP/IP protokollt, mivel a korábbi megoldásnál olcsóbb, jobb alkalmazások használatát teszi lehetővé és jobb minőségű kapcsolatot biztosít. Azonban a két módszer között a fő különbség nem a protokollok tulajdonságaiban, hanem a hálózatok kialakításában, felszereltségében keresendő.
Roberts 1976 közepén jelentős sikert könyvelhetett el, amikor a CCITT szabványnak minősítette az X.25-öt. Az, hogy erre sor kerülhetett, leginkább a kanadai postának volt köszönhető, amely néhány évvel korábban felkarolta a fejlesztő és az ötletét. A kanadai postának ugyanis komoly problémát jelentett a saját protokolljainak és az IBM számítógépeinek ötvözése. Ebben segített az X.25. Pouzin így emlékezett vissza Robertsre: "Mindig is egy pókerjátékos volt. Pontosan tudta, hogy az Egyesült Államokban csak akkor lehet sikeres a saját cégével, hogy ha a genfi játszmát a szabványosítási testület előtt megnyeri."
Az X.25-öt hosszú éveken át zajló tárgyalássorozat után végül támogatták a posták, a szabvány iránt egyedül a spanyolok nem mutattak érdeklődést. Ők azzal érveltek, hogy a csomag-alapú hálózatuk, a RETD öt esztendeje kiválóan működik, ráadásul szabványok nélkül. Az X.25-tel kapcsolatos tervekkel kapcsolatban az volt a spanyol szakemberek véleménye, hogy azok nem jelentenek stabil alapot egy szabvány létrehozására. Felmerültek anyagi problémák is és az X.25-öt a nyilvánosságra hozatala előtt jelentős mértékben át is dolgozták. Ennek ellenére a szabványt még éveken át bírálta a szakemberek egy része, mondván: bonyolult és csak az úgynevezett Virtual Circuit Switching-eljárás alkalmazását teszi lehetővé.
Az igazi áttörést végül nem az X.25 érte el, hanem az Ethernet megjelenése az 1970-es évek végén és a TCP/IP bemutatkozása az 1980-as évek elején. Larry Roberts érdemei ettől függetlenül elvitathatatlanok.
A szintén genfi székhelyű Nemzetközi Szabványosítási Hivatal (ISO) kidolgozta az adatkommunikációs OSI-modellt. Az OSI az X.25-ön alapuló Open Systems Interconnection rövidítése. Az 1980-as évek elejétől az 1990-es évek közepéig az OSI és a TCP/IP támogatói között komoly vita alakult ki a számítógépes hálózatok jövőjéről. Ahogy az lenni szokott, mindegyik fél, az ISO, a CCITT és az amerikai ANSI is a maga igazát hangoztatta. Hubert Zimmermann szerint azonban a kérdés nem az volt akkoriban, hogy kinek volt jobb ötlete, hanem, hogy meghatároznak-e adatkommunikációs szabványokat vagy sem?
A legnagyobb tanulság alighanem az, hogy megvalósulhatott volna az 1976-os előrejelzés, ha már az 1960-as évektől kezdve az európai szakemberek és politikusok képesek lettek volna együttműködni. S ki tudja, akkor talán nem is az internetet használnánk, hanem a Cyclade-ot...