Berta Sándor
Európa és a korai számítástechnika
Az 1960-as években az Egyesült Államok egyértelműen Európa elé került a számítástechnika területén. Ugyan lett volna lehetőség a felzárkózásra, de ezt az esélyt végül a kontinens nemzetei elmulasztották.
A szakértők hiába javasolták az összefogást Európa vezető nemzeteinek, mindegyik a saját programját akarta megvalósítani. Az akkori politikai hibák hatásai még napjainkban is érezhetők. Pedig a kezdetek biztatóan alakultak. Az USA-ból a kontinensre látogató mérnökök némi irigységgel a hangjukban újságolták hazaérkezésük után, hogy majdnem minden európai országban van egy számítógép. 16 európai államban fejlesztettek ilyen berendezéseket és ezek közül hetet kereskedelmi forgalomba is adtak.
Nelson M. Blachman amerikai fizikus 1958 és 1960 között számos országot felkeresett. A feladata az Amerikai Tengerészgyalogság és a Haditengerészeti Kutatóiroda (ONR) megbízásából a technikai információgyűjtés volt. Az 1961-es utazási naplójában feljegyezte a két kontinens közötti különbségeket is. Különösen arra tért ki, hogy Európában mennyire másként állnak a kutatás és a fejlesztés témájához, mint az USA-ban. Blachman a The State of Digital Computer Technology in Europe című jelentésében kitért arra, hogy a kereskedelmi forgalomba nem kerülő számítógépek többségét nem kutatóintézetek építettek, hanem csupán egy tucatnyi mérnök.
"Szerencsém volt, hogy 1958 és 1960 között az ONR londoni részlegénél dolgozhattam és onnan számos nyugat- és kelet-európai számítógépprojektet felkereshettem, Norvégiától Jugoszláviáig és a Szovjetuniótól Franciaországig. A kelet-európai vendéglátóim barátságosan fogadtak, de ragaszkodtak ahhoz, hogy a Sylvania Electric Products munkatársaként mutassanak be és ne pedig olyan szakemberként, aki az amerikai haditengerészet megbízásából van úton" - írta jelentésében a fizikus. Ezt Heinz Zemanek, az osztrák számítástechnika úttörője is megerősítette, mondván akkoriban a kontinensen megrendelések nélkül és elsősorban tudományos célokra építettek számítógépeket.
Számítógépes merevlemez 1956-ból
Az európai kutatóknak általában 1-3 évük volt egy-egy berendezés elkészítésére, azonban a feladatot a tengerentúli kollégáiknál jóval kevesebb pénzből kellett megoldaniuk, éppen ezért sokkal több képzelőerőre volt szükségük. Jellemző például, hogy a német Konrad Zuse a kezdetekkor még régi filmeket használt adattárolóként, míg a bécsi Mailüfterl későbbi alkatrészeit a Philips cég egyik nagyothalló készülék-szállítmányából "vették kölcsön".
Az 1960-as évekre mindkét kontinensen úgy vélték a politikusok, hogy egy állam gazdasági fejlődése, növekedése attól függ, hogy technológiai szempontból mekkora teljesítményre képes. Az USA-ban ehhez még hozzáadódott a nemzeti büszkeség is, hiszen a Szovjetunió a Szputnyik fellövésével és Gagarin repülésével megelőzte az országot a világűr birtoklásáért folyó küzdelemben. A fontos amerikai kutatók és politikusok éppen ezért minden visszavágási lehetőséget támogattak. Mivel a polgári lakosságnak azt mondták, hogy mindent elkövetnek egy a világűrből érkező szovjet támadás kivédésére, ezért hatalmas összegeket tudtak gyakorlatilag bármilyen célra elkülöníteni. Nem véletlen, hogy 1958-ban alakult meg a mostani DARPA elődje, az Advanced Research Projects Agency (ARPA), majd pedig kicsit később a NASA is.
Nyugat-Európában ezzel szemben a tudósok a szűkös költségvetések miatt viszonylag lazábban foghatták fel a dolgokat és nem törték magukat mindenáron a fejlesztések végett. Sokkal fontosabbak voltak számukra a gazdasági szempontok és lehetőségek. A cél az Egyesült Államoktól való függetlenség mielőbbi megteremtése volt. Ennek a szemléletnek köszönhető, hogy állami projektek indultak, viszont hiányzott ezek európai szintű koordinálása. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy akkoriban még csak az Európai Gazdasági Közösség (EGK) létezett, amelyet Belgium, Hollandia, Luxemburg, Olaszország, Németország és Franciaország alkotott.
IBM 7094 - az 1962-ben megjelent gép 2 mikroszekundumonként végzett el egy utasítást
Az 1968-as OECD-jelentés címe nem véletlenül lett Gaps in Technology, azaz rések a technológiában. A téma már évek óta napirenden volt. Először 1964-ben az OECD-tagok (18 európai állam, az USA, Kanada és Japán) első nagy nemzetközi tanácskozásán merült fel, majd szintén szóba került a kérdés a gazdasági miniszterek 1966-os találkozóján. A hivatalos OECD-dokumentumokból kiderül, hogy a nyugat-európaiak lemaradása az amerikaiakkal szemben több okra vezethető vissza. Egyrészt évente 2000 tudós vándorolt ki a tengerentúlra. A másik fontos ok pedig az volt, hogy az innovációikat nem tudták globálisan megfelelően pozicionálni.
A jelentés készítői két dolgot javasoltak az európai tudósoknak, illetve nemzeteknek: lessék el az amerikaiaktól a sikeres marketing és menedzsment titkait, valamint egységes kutatási politikát dolgozzanak ki és alkalmazzanak. Jean-Jacques Servan-Schreiber befolyásos francia újságíró és a L'Express társalapítója sokkal keményebben fogalmazott. Az amerikai kihívás című 1967-es bestsellerében világossá tette, hogy miként vélekedik Európa jövőjéről: "15 év múlva a világ harmadik legnagyobb ipari hatalmát már nem Európának fogják hívni, hanem sokkal inkább amerikai vállalatokból áll majd, amelyeknek itt, a kontinensen lesznek kirendeltségeik."
Az EGK brüsszeli központjának munkatársai már 1963 óta próbálták rávenni a kormányaikat, hogy működjenek jobban együtt ezekben a kérdésekben, de nem igazán jártak sikerrel. Feljegyzések szerint 1966-ban pedig Amintore Fanfani akkori olasz külügyminiszter szorgalmazta egy új európai Marshall-terv kidolgozását. A vitába London is bekapcsolódott. A britek Brüsszelbe küldött üzenete egyértelmű volt: csak az EGK megnyitásával kerülhet az európai számítógépipar olyan helyzetbe, hogy felvehesse a harcot az egyre erősebb IBM-mel és más konszernekkel szemben. A dolgok azonban új irányt vettek és ebben nagy szerepe volt Charles De Gaulle akkori francia elnöknek.
A szakértők hiába javasolták az összefogást Európa vezető nemzeteinek, mindegyik a saját programját akarta megvalósítani. Az akkori politikai hibák hatásai még napjainkban is érezhetők. Pedig a kezdetek biztatóan alakultak. Az USA-ból a kontinensre látogató mérnökök némi irigységgel a hangjukban újságolták hazaérkezésük után, hogy majdnem minden európai országban van egy számítógép. 16 európai államban fejlesztettek ilyen berendezéseket és ezek közül hetet kereskedelmi forgalomba is adtak.
Nelson M. Blachman amerikai fizikus 1958 és 1960 között számos országot felkeresett. A feladata az Amerikai Tengerészgyalogság és a Haditengerészeti Kutatóiroda (ONR) megbízásából a technikai információgyűjtés volt. Az 1961-es utazási naplójában feljegyezte a két kontinens közötti különbségeket is. Különösen arra tért ki, hogy Európában mennyire másként állnak a kutatás és a fejlesztés témájához, mint az USA-ban. Blachman a The State of Digital Computer Technology in Europe című jelentésében kitért arra, hogy a kereskedelmi forgalomba nem kerülő számítógépek többségét nem kutatóintézetek építettek, hanem csupán egy tucatnyi mérnök.
"Szerencsém volt, hogy 1958 és 1960 között az ONR londoni részlegénél dolgozhattam és onnan számos nyugat- és kelet-európai számítógépprojektet felkereshettem, Norvégiától Jugoszláviáig és a Szovjetuniótól Franciaországig. A kelet-európai vendéglátóim barátságosan fogadtak, de ragaszkodtak ahhoz, hogy a Sylvania Electric Products munkatársaként mutassanak be és ne pedig olyan szakemberként, aki az amerikai haditengerészet megbízásából van úton" - írta jelentésében a fizikus. Ezt Heinz Zemanek, az osztrák számítástechnika úttörője is megerősítette, mondván akkoriban a kontinensen megrendelések nélkül és elsősorban tudományos célokra építettek számítógépeket.
Számítógépes merevlemez 1956-ból
Az európai kutatóknak általában 1-3 évük volt egy-egy berendezés elkészítésére, azonban a feladatot a tengerentúli kollégáiknál jóval kevesebb pénzből kellett megoldaniuk, éppen ezért sokkal több képzelőerőre volt szükségük. Jellemző például, hogy a német Konrad Zuse a kezdetekkor még régi filmeket használt adattárolóként, míg a bécsi Mailüfterl későbbi alkatrészeit a Philips cég egyik nagyothalló készülék-szállítmányából "vették kölcsön".
Az 1960-as évekre mindkét kontinensen úgy vélték a politikusok, hogy egy állam gazdasági fejlődése, növekedése attól függ, hogy technológiai szempontból mekkora teljesítményre képes. Az USA-ban ehhez még hozzáadódott a nemzeti büszkeség is, hiszen a Szovjetunió a Szputnyik fellövésével és Gagarin repülésével megelőzte az országot a világűr birtoklásáért folyó küzdelemben. A fontos amerikai kutatók és politikusok éppen ezért minden visszavágási lehetőséget támogattak. Mivel a polgári lakosságnak azt mondták, hogy mindent elkövetnek egy a világűrből érkező szovjet támadás kivédésére, ezért hatalmas összegeket tudtak gyakorlatilag bármilyen célra elkülöníteni. Nem véletlen, hogy 1958-ban alakult meg a mostani DARPA elődje, az Advanced Research Projects Agency (ARPA), majd pedig kicsit később a NASA is.
Nyugat-Európában ezzel szemben a tudósok a szűkös költségvetések miatt viszonylag lazábban foghatták fel a dolgokat és nem törték magukat mindenáron a fejlesztések végett. Sokkal fontosabbak voltak számukra a gazdasági szempontok és lehetőségek. A cél az Egyesült Államoktól való függetlenség mielőbbi megteremtése volt. Ennek a szemléletnek köszönhető, hogy állami projektek indultak, viszont hiányzott ezek európai szintű koordinálása. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy akkoriban még csak az Európai Gazdasági Közösség (EGK) létezett, amelyet Belgium, Hollandia, Luxemburg, Olaszország, Németország és Franciaország alkotott.
IBM 7094 - az 1962-ben megjelent gép 2 mikroszekundumonként végzett el egy utasítást
Az 1968-as OECD-jelentés címe nem véletlenül lett Gaps in Technology, azaz rések a technológiában. A téma már évek óta napirenden volt. Először 1964-ben az OECD-tagok (18 európai állam, az USA, Kanada és Japán) első nagy nemzetközi tanácskozásán merült fel, majd szintén szóba került a kérdés a gazdasági miniszterek 1966-os találkozóján. A hivatalos OECD-dokumentumokból kiderül, hogy a nyugat-európaiak lemaradása az amerikaiakkal szemben több okra vezethető vissza. Egyrészt évente 2000 tudós vándorolt ki a tengerentúlra. A másik fontos ok pedig az volt, hogy az innovációikat nem tudták globálisan megfelelően pozicionálni.
A jelentés készítői két dolgot javasoltak az európai tudósoknak, illetve nemzeteknek: lessék el az amerikaiaktól a sikeres marketing és menedzsment titkait, valamint egységes kutatási politikát dolgozzanak ki és alkalmazzanak. Jean-Jacques Servan-Schreiber befolyásos francia újságíró és a L'Express társalapítója sokkal keményebben fogalmazott. Az amerikai kihívás című 1967-es bestsellerében világossá tette, hogy miként vélekedik Európa jövőjéről: "15 év múlva a világ harmadik legnagyobb ipari hatalmát már nem Európának fogják hívni, hanem sokkal inkább amerikai vállalatokból áll majd, amelyeknek itt, a kontinensen lesznek kirendeltségeik."
Az EGK brüsszeli központjának munkatársai már 1963 óta próbálták rávenni a kormányaikat, hogy működjenek jobban együtt ezekben a kérdésekben, de nem igazán jártak sikerrel. Feljegyzések szerint 1966-ban pedig Amintore Fanfani akkori olasz külügyminiszter szorgalmazta egy új európai Marshall-terv kidolgozását. A vitába London is bekapcsolódott. A britek Brüsszelbe küldött üzenete egyértelmű volt: csak az EGK megnyitásával kerülhet az európai számítógépipar olyan helyzetbe, hogy felvehesse a harcot az egyre erősebb IBM-mel és más konszernekkel szemben. A dolgok azonban új irányt vettek és ebben nagy szerepe volt Charles De Gaulle akkori francia elnöknek.