Berta Sándor
A European Informatics Network (EIN)
A '60-as években a kontinens saját erőforrásait felhasználva egy közös európai adatfeldolgozó rendszert kívánt létrehozni, az Egyesült Államoktól teljesen függetlenül. Azonban a mai problémák már akkor megmutatkoztak: vitatkoztak a székhelyen, és az országok postai és telefoncégei számára az egész nyűg volt.
- I. rész - | - II. rész - | - III. rész - | - IV. rész -
A Politique de la Recherche Scientifique et Technique (PREST Group) képviselői immár négy éve találkoztak rendszeresen Brüsszelben. A számos általuk elemzett projekt közül kiemelkedett a European Informatics Network (EIN) nevű európai informatikai hálózat létrehozásának ötlete. Az EIN lényege az volt, hogy a kontinens saját erőforrásait felhasználva egy közös európai adatfeldolgozó rendszert hoz létre. A legfontosabb szempont az volt, hogy a rendszer fő elemeit ne az Egyesült Államokból importálják, hanem azokat európai cégek készítsék.
Pierre Aigrain francia fizikus, a PREST elnöke szerint az EIN tíz éven belül elkészülhetett volna. Aigrain 1978 és 1983 között töltötte be ezt a pozíciót. Az új infrastruktúra kiépítésének tervét számos politikus is támogatta és a hivatalnokok is megértették, milyen előnyökkel kecsegtetne az EIN használata. A PREST Group pozitív elemzését a COREPER Group - vagyis az Európai Gazdasági Közösség állandó tagállamainak képviselőit tömörítő bizottság - jóváhagyása követte, majd 1969-ben megszületett a döntés a Cooperation Europeenne dans la Domaine de la Recherche Scientifique et Technique (COST) nevű állandó testület létrehozására.
Az ismert problémák azonban ezúttal is jelentkeztek: hiába sikerült gyorsan megegyezni a COST munkaterületeiről, vita volt a helyszínekről; arról, hogy ki vezesse a testület munkáját; illetve, hogy kik lehessenek tagjai az új bizottságnak. Különösen a német Fritz Hellwig ellenezte azt, hogy a programba más, nem EGK-tagországokat is bevonjanak, mivel már így is hét ilyen állam szerepet kapott a projektben. Ugyanakkor azt kérte, hogy Nagy-Britannia, Dánia, Norvégia és Írország, az EGK-tagságot korábban többször is kérvényező országok viszont kapjanak helyet a bizottságban. Továbbá elképzelhetőnek tartotta három ipari állam, Svédország, Svájc és Ausztria bevonását a programba, mondván ezek az országok hatékonyan hozzájárulhatnak a fejlesztések sikeréhez.
Hellwig kísérlete azonban kudarcba fulladt, ugyanis Svédországon, Svájcon és Ausztrián kívül még Spanyolországot és Portugáliát is meghívták a COST egyeztetéseire. 1971-ben újabb négy állammal bővült a résztvevők tábora: meghívót kapott Finnország, Görögország, Törökország és Jugoszlávia is.
A European Informatics Network (EIN) időközben hivatalosan megkapta a COST Project Eleven nevet. A program célja a következő volt: egy kísérleti számítógépes hálózat felépítése Európa számára és több kutatóközpont összekötése egyetlen hálózattá. A COST elnöke Derek Barber, a brit National Physical Laboratory (NPL) munkatársa lett. A szakember Donald W. Davies matematikus, a Packet Switching-eljárás (csomagkapcsolás) feltalálójának munkatársa volt. Davies az NPL Network megalkotásával bebizonyította, hogy a Packet Switching a gyakorlatban is működik. (A csomagkapcsolt architektúra lehetővé teszi a hálózati kommunikációs eszközök és csatornák időben megoszott használatát több egység között.)
Barber meglepődött a projekt nagyságán és azon, hogy mindenki angolul beszélt. Ez azért is volt fura, mert akkoriban Nagy-Britannia még nem volt az Európai Gazdasági Közösség tagja és az angolt sem tekintették hivatalos nyelvnek a különböző európai tárgyalásokon. A szakember munkacsoportja egy év alatt dolgozta ki az EIN specifikációit. Végül 1971. november 23.-án, az első COST-konferencián hivatalosan is aláírták a European Informatics Network felépítéséről szóló megállapodást. Az eseményen jelen volt Franciaország, Olaszország, Norvégia, Portugália, Svédország, Svájc, Nagy-Britannia, Jugoszlávia és az EURATOM képviselője. Az egyezményt két évvel később ratifikálta Hollandia, majd 1976-ban - utolsóként - Németország. A munkák azonban már 1973. február elsején megkezdődtek.
Louis Pouzin francia tudós és a csomag-alapú adatátvitel úttörője szerint ez a ratifikációs csúszás később komoly problémát jelentett, hiszen Németország nem a kezdetektől kapcsolódott be a munkába. Pouzin mondta el azt is, hogy az EIN-programban résztvevő európai cégekkel 1974. október 17-én kötötték meg a hivatalos megállapodást. A kiválasztott vállalatok a francia SESA, a brit LOGICA, az olasz Selenia és a svájci Fides voltak. A rendszer csomópontjainak öt központot választottak ki, ezek a következők voltak: a milánói Centre Rete Europea di Informatica (CREI), a zürichi Eidgenössische Technische Hochschule (ETH), a francia Institut de Recherche en Informatique et en Automatique (IRIA, a későbbi INRIA), a European Communities Joint Research Centre (ISPRA) és a brit National Physical Laboratory (NPL).
Ezek az intézmények képezték a hálózat fő csatlakozási pontjait és hozzájuk kapcsolódott a többi kutatóintézet, ha csatlakozni akart az EIN rendszeréhez. Az öt központ egyenként 100 millió belga frank költséggel számolhatott. A projekthez csatlakozó többi cégnek és intézménynek pedig 13 millió belga frankkal kellett hozzájárulnia a költségvetéshez. Az öt központ kiépítésének költsége mai árakon elérte a 47,5 millió eurót. Minden a program iránt érdeklődő és ahhoz csatlakozó országnak átszámítva 1,2 millió euróval kellett beszállnia. Cserébe megkapták azt a lehetőséget, hogy az internetworking koncepciót tanulmányozhassák, információt cserélhessenek a többi résztvevővel és hozzáférhessenek más kutatólaboratóriumok munkáihoz.
A tervek ambíciózusak voltak, de a megvalósításuk túl sok időt emésztett fel. Pouzin visszaemlékezéseiből kiderül, hogy több probléma is nehezítette a helyzetet. Először is kevés volt a pénz, túl hosszadalmasak voltak a különböző engedélyeztetési és döntési folyamatok és az Európai Postai és Telefontársaságok Egyesülése (CEPT) a kezdetektől ellenezte a kezdeményezést. Utóbbi szervezet képviselői az EIN támogatása helyett inkább egy páneurópai hálózat létrehozásáról álmodoztak. Ők úgy tekintettek a számítógépes szakemberek munkájára, mint valami zavaró barkácsolásra. Csak az alkalomra vártak, hogy megakadályozhassák a kísérletek kibontakozását. Emellett szintén problémát jelentett, hogy más rendszerek is léteztek. Miközben Franciaország hivatalosan támogatta az EIN fejlesztését, Louis Pouzin a Cyclade megalkotásán fáradozott.
Bob Kahn amerikai tudós 1972. október 24.-ét és 25.-ét élete legszebb napjai közé sorolja. Ekkor került sor ugyanis a washingtoni Hilton Szállodában az első Nemzetközi Számítógépes Kommunikációs Konferenciára (ICCC). Kahn feladata az volt, hogy elsőként bemutassa a nyilvánosságnak az ARPANET-et. Ugyanezen a rendezvényen felszólalt Derek Barber, az EIN igazgatója is, aki egy európai hálózat kiépítésére vonatkozó terveket mutatta be.
A washingtoni utcák járókelői aligha sejtették, hogy a Hilton Szállodában éppen történelmet ír néhány szakember. Az újságokat is jobban foglalkoztatta az akkori világválság. Nagy-Britanniában az 1970-as években is más kérdések foglalkoztatták az embereket. Elérte csúcspontját az energiaválság és a papírhiány. Edward Heath akkori brit miniszterelnök éppen ezért kénytelen volt drasztikus intézkedéseket bevezetni. 1974. január elsejétől elrendelte a háromnapos munkahetet, a gyárakban áttértek a heti háromszor 12 órás munkarendre. Utána mindenki hazatérhetett a lakásába fagyoskodni.
Az áramellátást racionalizálták, a legtöbb fűtést lekapcsolták. Szerencsére a válság három hónap múlva véget ért. A számítógépeket fejlesztő tudósok azon kevesek közé tartoztak, akik gyakorlatilag semmit sem éreztek meg az egész krízishelyzetből. Rájuk ugyanis a különleges státuszuknál fogva nem vonatkoztak a szigorú szabályok. Nem is csoda, hogy pont egy brit szakember, Peter Kirstein, a University College London (UCL) munkatársának sikerült az Atlanti-óceánon átnyúló kapcsolatot teremtenie 1973 nyarán és az EIN fejlesztése is folytatódott.
Az EIN tervezésekor a kutatók figyelembe vették nem csak az ARPANET, hanem Donald Watts Davies tapasztalatait is. Emellett volt még egy forrás, a francia Cyclade-projekt, amelyen Louis Pouzin és munkatársai már 1972 óta dolgoztak. Pouzin egykori kollégája, Hubert Zimmermann elmondta, hogy a francia tudós egy az ARPANET-re és az NPL-Networkre nagyon hasonlító hálózatot akart létrehozni. Pouzin meggyőzte az akkoriban a Franciaország elhagyásának gondolatával kacérkodó Zimmermannt, hogy maradjon és segítsen neki. Louis Pouzin a kezdetektől együttműködött azokkal az amerikai szakemberekkel, akik megalkották az ARPANET-et. Köztük volt Larry Roberts, Bob Kahn, Leonard Kleinrock, Steve Crocker, David Walden és Vint Cerf. Hubert Zimmermann úgy vélte, hogy ez a kapcsolat mindkét félnek előnyös volt. Az amerikaiaknak ugyanis lehetőségük volt arra, hogy még egyszer mindent elölről kezdhessenek el, átdolgozhassanak. A franciák pedig tanulhattak a tengerentúli kollégáiktól.
A Cyclade nevű rendszer első tesztüzeme 1973 júniusában kezdődött. 1973 novemberében a csoport már be is mutatta a projektet egy floridai konferencián, majd 1974 áprilisától a hálózat további csomópontokkal és számítógépekkel bővült. Az energiaválságot azonban a franciák is megérezték, ezért a tesztüzemet csupán heti 3 napra engedélyezték. Ez az idő is bőven elegendő volt azonban a csomagalapú adatátvitel tesztelésére. A Cyclade esetében ezt az eljárás Cigale-nak nevezték.
Senki sem bízott ugyanakkor abban, hogy a hálózat képes lesz a stabil működésre. 1974 augusztusára viszont a Cigale meggyőzte a kétkedőket és gyakorlatilag egyfolytában online üzemmódban volt, így a Cyclade-ot összekötötték az NPL-Networkkel. Egy évvel később a tudósok kapcsolatot hoztak létre a European Space Agency (ESA) római központjával, majd 1976 júniusában az EIN-nel. A francia posta 1975-ig magára vállalta a vezetékek kiépítésének költségét.
Zimmermann szerint a siker titka az volt, hogy ugyan a politikusok csak alig értettek valamit a hálózatokhoz, de hittek az adatbázisok erejében. A Cyclade ugyan végül többre volt képes, például e-mailek küldésére és fogadására is, de akkoriban ez a kontinensen senkit sem érdekelt igazán. Nem úgy az Egyesült Államokban, ahol komoly hatást váltottak ki a Cyclade eredményei és ezek később befolyásolták az internet történetének alakulását.
"Alapvetően több francia szakember is hatással volt a TCP/IP protokoll és a nyilvános internet kialakulására. Gérard LeLann 1974-ben például a stanfordi laboratóriumomban volt. Akkoriban dolgoztuk ki a TCP első részleteit. Ő egy nagy egyéniség volt, éppúgy, mint Hubert Zimmermann" - emlékezett vissza az együttműködésre Vint Cerf. Szintén érdekesség, hogy maga az Internet kifejezés is Louis Pouzin nevéhez fűződik, aki 1974-ben meghatározta a rendszert, mondván ez egy olyan hálózat, amely más független hálózatok összekötésével jön létre.
Az A, a B és a C hálózat összekapcsolásának ötletét Pouzin Catenet-nek nevezte el a latin catena (lánc) szó alapján. Daniel Karrenberg, az Internet Society nevű szervezet elnöke közölte, hogy ez a fogalom megtalálható az Internet Protocol Transition Workbookban is, amely alapján 1983-ban az ARPANET NCP protokollját TCP/IP-re állították át. "Mivel senki sem tudta igazán, hogy miként kellene kiejteni a Catenet szót, így lett belőle Internet" -jelentette ki Karrenberg.
Pouzin azonban másként vélekedett erről a kérdésről. Szerinte ugyanis a franciák előszeretettel hoztak létre olyan új szavakat, amiket görög és latin szavakból vezettek le. 1970-ben a Catenet már nem lehetett sikeres, hiszen megmutatkozott az angol nyelv növekvő elterjedése és fölénye. A legnagyobb gond azonban az volt, hogy a postai társaságok nem ismerték fel az új hálózatokban rejlő nagyszerű lehetőségeket. Egyszerűen a meglévő szolgáltatásaik bővítésének esélyét látták bennük. Az ő számukra a képlet egyszerű volt: a vonal végére nem egy telefon, hanem egy számítógép került. A Packet Switching őket nem igazán érdekelte. Ugyanezt az álláspontot képviselte a svéd, a dán, a norvég, a finn, a brit, a francia, a német és az olasz posta is. Érdekes módon egyedül a spanyol posta jelentett kivételt, amely Francisco Franco diktátor uralma idején egyértelműen a Packet Switching mellett foglalt állást.
Az első nyilvános spanyol hálózatnak, az RSAN-nak Madrid, Barcelona és Sevilla voltak a fő csomópontjai. A rendszer létrehozásán 1971 óta a Compana Telefónica Nacional de Espana, ismertebb nevén a Telefónica dolgozott. 1974-ben újabb csomópontként Valencia is a hálózat részévé vált. Szintén érdekesség, hogy volt még egy terület, ahol felismerték a Packet Switching előnyeit: a légi közlekedés. A légitársaságok már az 1970-es évektől nagy pénzeket fordítottak saját hálózataik létrehozására. A SITA nevű rendszer például egy egyszerűsített Packet Switching-eljáráson alapult és Hongkongtól Frankfurton át New Yorkig épült ki.
Természetesen az akkori geopolitikai helyzetben szabályozták, hogy honnan hova milyen adatokat lehetett továbbítani. Jellemző az akkori viszonyokra, hogy egy Párizs és Genf közötti, mai értelemben vett internetes vonal bérlési költsége havi 2000 dollárt tett ki. Az Egyesült Államokban ugyanekkora távolságra egy vonal bérleti díja csupán havi 400 dollár volt. Talán nem véletlen az sem, hogy amelyik kutatóintézet vagy cég csak tehette, megpróbálta a saját hálózatát a helyi posta bevonása nélkül létrehozni. Az USA-ban így a Digital Equipment üzemeltette a DECnetet, a Wang a Wangnetet, a Xerox az XNS-t és az IBM az SNA-t.
Az 1970-es évekre tehát már nem az volt a kérdés, hogy az adatkommunikáció hasznos dolog-e, hanem az, hogy ki tudja kihasítani magának a legnagyobb szeletet az új piaci területből.< A tudósokat azonban egy másik kérdés foglalkoztatta: hogyan kapcsolhatók össze ezek az egyes hálózatok? Ahhoz, hogy az Internetworking valóban működhessen, hirtelen szükség lett egységes nemzetközi távközlési szabványokra. Ez pedig újabb konfliktusok kirobbanásához vezetett.
A Politique de la Recherche Scientifique et Technique (PREST Group) képviselői immár négy éve találkoztak rendszeresen Brüsszelben. A számos általuk elemzett projekt közül kiemelkedett a European Informatics Network (EIN) nevű európai informatikai hálózat létrehozásának ötlete. Az EIN lényege az volt, hogy a kontinens saját erőforrásait felhasználva egy közös európai adatfeldolgozó rendszert hoz létre. A legfontosabb szempont az volt, hogy a rendszer fő elemeit ne az Egyesült Államokból importálják, hanem azokat európai cégek készítsék.
Pierre Aigrain francia fizikus, a PREST elnöke szerint az EIN tíz éven belül elkészülhetett volna. Aigrain 1978 és 1983 között töltötte be ezt a pozíciót. Az új infrastruktúra kiépítésének tervét számos politikus is támogatta és a hivatalnokok is megértették, milyen előnyökkel kecsegtetne az EIN használata. A PREST Group pozitív elemzését a COREPER Group - vagyis az Európai Gazdasági Közösség állandó tagállamainak képviselőit tömörítő bizottság - jóváhagyása követte, majd 1969-ben megszületett a döntés a Cooperation Europeenne dans la Domaine de la Recherche Scientifique et Technique (COST) nevű állandó testület létrehozására.
Az ismert problémák azonban ezúttal is jelentkeztek: hiába sikerült gyorsan megegyezni a COST munkaterületeiről, vita volt a helyszínekről; arról, hogy ki vezesse a testület munkáját; illetve, hogy kik lehessenek tagjai az új bizottságnak. Különösen a német Fritz Hellwig ellenezte azt, hogy a programba más, nem EGK-tagországokat is bevonjanak, mivel már így is hét ilyen állam szerepet kapott a projektben. Ugyanakkor azt kérte, hogy Nagy-Britannia, Dánia, Norvégia és Írország, az EGK-tagságot korábban többször is kérvényező országok viszont kapjanak helyet a bizottságban. Továbbá elképzelhetőnek tartotta három ipari állam, Svédország, Svájc és Ausztria bevonását a programba, mondván ezek az országok hatékonyan hozzájárulhatnak a fejlesztések sikeréhez.
Hellwig kísérlete azonban kudarcba fulladt, ugyanis Svédországon, Svájcon és Ausztrián kívül még Spanyolországot és Portugáliát is meghívták a COST egyeztetéseire. 1971-ben újabb négy állammal bővült a résztvevők tábora: meghívót kapott Finnország, Görögország, Törökország és Jugoszlávia is.
A European Informatics Network (EIN) időközben hivatalosan megkapta a COST Project Eleven nevet. A program célja a következő volt: egy kísérleti számítógépes hálózat felépítése Európa számára és több kutatóközpont összekötése egyetlen hálózattá. A COST elnöke Derek Barber, a brit National Physical Laboratory (NPL) munkatársa lett. A szakember Donald W. Davies matematikus, a Packet Switching-eljárás (csomagkapcsolás) feltalálójának munkatársa volt. Davies az NPL Network megalkotásával bebizonyította, hogy a Packet Switching a gyakorlatban is működik. (A csomagkapcsolt architektúra lehetővé teszi a hálózati kommunikációs eszközök és csatornák időben megoszott használatát több egység között.)
Barber meglepődött a projekt nagyságán és azon, hogy mindenki angolul beszélt. Ez azért is volt fura, mert akkoriban Nagy-Britannia még nem volt az Európai Gazdasági Közösség tagja és az angolt sem tekintették hivatalos nyelvnek a különböző európai tárgyalásokon. A szakember munkacsoportja egy év alatt dolgozta ki az EIN specifikációit. Végül 1971. november 23.-án, az első COST-konferencián hivatalosan is aláírták a European Informatics Network felépítéséről szóló megállapodást. Az eseményen jelen volt Franciaország, Olaszország, Norvégia, Portugália, Svédország, Svájc, Nagy-Britannia, Jugoszlávia és az EURATOM képviselője. Az egyezményt két évvel később ratifikálta Hollandia, majd 1976-ban - utolsóként - Németország. A munkák azonban már 1973. február elsején megkezdődtek.
Louis Pouzin francia tudós és a csomag-alapú adatátvitel úttörője szerint ez a ratifikációs csúszás később komoly problémát jelentett, hiszen Németország nem a kezdetektől kapcsolódott be a munkába. Pouzin mondta el azt is, hogy az EIN-programban résztvevő európai cégekkel 1974. október 17-én kötötték meg a hivatalos megállapodást. A kiválasztott vállalatok a francia SESA, a brit LOGICA, az olasz Selenia és a svájci Fides voltak. A rendszer csomópontjainak öt központot választottak ki, ezek a következők voltak: a milánói Centre Rete Europea di Informatica (CREI), a zürichi Eidgenössische Technische Hochschule (ETH), a francia Institut de Recherche en Informatique et en Automatique (IRIA, a későbbi INRIA), a European Communities Joint Research Centre (ISPRA) és a brit National Physical Laboratory (NPL).
Ezek az intézmények képezték a hálózat fő csatlakozási pontjait és hozzájuk kapcsolódott a többi kutatóintézet, ha csatlakozni akart az EIN rendszeréhez. Az öt központ egyenként 100 millió belga frank költséggel számolhatott. A projekthez csatlakozó többi cégnek és intézménynek pedig 13 millió belga frankkal kellett hozzájárulnia a költségvetéshez. Az öt központ kiépítésének költsége mai árakon elérte a 47,5 millió eurót. Minden a program iránt érdeklődő és ahhoz csatlakozó országnak átszámítva 1,2 millió euróval kellett beszállnia. Cserébe megkapták azt a lehetőséget, hogy az internetworking koncepciót tanulmányozhassák, információt cserélhessenek a többi résztvevővel és hozzáférhessenek más kutatólaboratóriumok munkáihoz.
A tervek ambíciózusak voltak, de a megvalósításuk túl sok időt emésztett fel. Pouzin visszaemlékezéseiből kiderül, hogy több probléma is nehezítette a helyzetet. Először is kevés volt a pénz, túl hosszadalmasak voltak a különböző engedélyeztetési és döntési folyamatok és az Európai Postai és Telefontársaságok Egyesülése (CEPT) a kezdetektől ellenezte a kezdeményezést. Utóbbi szervezet képviselői az EIN támogatása helyett inkább egy páneurópai hálózat létrehozásáról álmodoztak. Ők úgy tekintettek a számítógépes szakemberek munkájára, mint valami zavaró barkácsolásra. Csak az alkalomra vártak, hogy megakadályozhassák a kísérletek kibontakozását. Emellett szintén problémát jelentett, hogy más rendszerek is léteztek. Miközben Franciaország hivatalosan támogatta az EIN fejlesztését, Louis Pouzin a Cyclade megalkotásán fáradozott.
Bob Kahn amerikai tudós 1972. október 24.-ét és 25.-ét élete legszebb napjai közé sorolja. Ekkor került sor ugyanis a washingtoni Hilton Szállodában az első Nemzetközi Számítógépes Kommunikációs Konferenciára (ICCC). Kahn feladata az volt, hogy elsőként bemutassa a nyilvánosságnak az ARPANET-et. Ugyanezen a rendezvényen felszólalt Derek Barber, az EIN igazgatója is, aki egy európai hálózat kiépítésére vonatkozó terveket mutatta be.
A washingtoni utcák járókelői aligha sejtették, hogy a Hilton Szállodában éppen történelmet ír néhány szakember. Az újságokat is jobban foglalkoztatta az akkori világválság. Nagy-Britanniában az 1970-as években is más kérdések foglalkoztatták az embereket. Elérte csúcspontját az energiaválság és a papírhiány. Edward Heath akkori brit miniszterelnök éppen ezért kénytelen volt drasztikus intézkedéseket bevezetni. 1974. január elsejétől elrendelte a háromnapos munkahetet, a gyárakban áttértek a heti háromszor 12 órás munkarendre. Utána mindenki hazatérhetett a lakásába fagyoskodni.
Az áramellátást racionalizálták, a legtöbb fűtést lekapcsolták. Szerencsére a válság három hónap múlva véget ért. A számítógépeket fejlesztő tudósok azon kevesek közé tartoztak, akik gyakorlatilag semmit sem éreztek meg az egész krízishelyzetből. Rájuk ugyanis a különleges státuszuknál fogva nem vonatkoztak a szigorú szabályok. Nem is csoda, hogy pont egy brit szakember, Peter Kirstein, a University College London (UCL) munkatársának sikerült az Atlanti-óceánon átnyúló kapcsolatot teremtenie 1973 nyarán és az EIN fejlesztése is folytatódott.
Az EIN tervezésekor a kutatók figyelembe vették nem csak az ARPANET, hanem Donald Watts Davies tapasztalatait is. Emellett volt még egy forrás, a francia Cyclade-projekt, amelyen Louis Pouzin és munkatársai már 1972 óta dolgoztak. Pouzin egykori kollégája, Hubert Zimmermann elmondta, hogy a francia tudós egy az ARPANET-re és az NPL-Networkre nagyon hasonlító hálózatot akart létrehozni. Pouzin meggyőzte az akkoriban a Franciaország elhagyásának gondolatával kacérkodó Zimmermannt, hogy maradjon és segítsen neki. Louis Pouzin a kezdetektől együttműködött azokkal az amerikai szakemberekkel, akik megalkották az ARPANET-et. Köztük volt Larry Roberts, Bob Kahn, Leonard Kleinrock, Steve Crocker, David Walden és Vint Cerf. Hubert Zimmermann úgy vélte, hogy ez a kapcsolat mindkét félnek előnyös volt. Az amerikaiaknak ugyanis lehetőségük volt arra, hogy még egyszer mindent elölről kezdhessenek el, átdolgozhassanak. A franciák pedig tanulhattak a tengerentúli kollégáiktól.
A Cyclade nevű rendszer első tesztüzeme 1973 júniusában kezdődött. 1973 novemberében a csoport már be is mutatta a projektet egy floridai konferencián, majd 1974 áprilisától a hálózat további csomópontokkal és számítógépekkel bővült. Az energiaválságot azonban a franciák is megérezték, ezért a tesztüzemet csupán heti 3 napra engedélyezték. Ez az idő is bőven elegendő volt azonban a csomagalapú adatátvitel tesztelésére. A Cyclade esetében ezt az eljárás Cigale-nak nevezték.
Senki sem bízott ugyanakkor abban, hogy a hálózat képes lesz a stabil működésre. 1974 augusztusára viszont a Cigale meggyőzte a kétkedőket és gyakorlatilag egyfolytában online üzemmódban volt, így a Cyclade-ot összekötötték az NPL-Networkkel. Egy évvel később a tudósok kapcsolatot hoztak létre a European Space Agency (ESA) római központjával, majd 1976 júniusában az EIN-nel. A francia posta 1975-ig magára vállalta a vezetékek kiépítésének költségét.
Zimmermann szerint a siker titka az volt, hogy ugyan a politikusok csak alig értettek valamit a hálózatokhoz, de hittek az adatbázisok erejében. A Cyclade ugyan végül többre volt képes, például e-mailek küldésére és fogadására is, de akkoriban ez a kontinensen senkit sem érdekelt igazán. Nem úgy az Egyesült Államokban, ahol komoly hatást váltottak ki a Cyclade eredményei és ezek később befolyásolták az internet történetének alakulását.
"Alapvetően több francia szakember is hatással volt a TCP/IP protokoll és a nyilvános internet kialakulására. Gérard LeLann 1974-ben például a stanfordi laboratóriumomban volt. Akkoriban dolgoztuk ki a TCP első részleteit. Ő egy nagy egyéniség volt, éppúgy, mint Hubert Zimmermann" - emlékezett vissza az együttműködésre Vint Cerf. Szintén érdekesség, hogy maga az Internet kifejezés is Louis Pouzin nevéhez fűződik, aki 1974-ben meghatározta a rendszert, mondván ez egy olyan hálózat, amely más független hálózatok összekötésével jön létre.
Az A, a B és a C hálózat összekapcsolásának ötletét Pouzin Catenet-nek nevezte el a latin catena (lánc) szó alapján. Daniel Karrenberg, az Internet Society nevű szervezet elnöke közölte, hogy ez a fogalom megtalálható az Internet Protocol Transition Workbookban is, amely alapján 1983-ban az ARPANET NCP protokollját TCP/IP-re állították át. "Mivel senki sem tudta igazán, hogy miként kellene kiejteni a Catenet szót, így lett belőle Internet" -jelentette ki Karrenberg.
Pouzin azonban másként vélekedett erről a kérdésről. Szerinte ugyanis a franciák előszeretettel hoztak létre olyan új szavakat, amiket görög és latin szavakból vezettek le. 1970-ben a Catenet már nem lehetett sikeres, hiszen megmutatkozott az angol nyelv növekvő elterjedése és fölénye. A legnagyobb gond azonban az volt, hogy a postai társaságok nem ismerték fel az új hálózatokban rejlő nagyszerű lehetőségeket. Egyszerűen a meglévő szolgáltatásaik bővítésének esélyét látták bennük. Az ő számukra a képlet egyszerű volt: a vonal végére nem egy telefon, hanem egy számítógép került. A Packet Switching őket nem igazán érdekelte. Ugyanezt az álláspontot képviselte a svéd, a dán, a norvég, a finn, a brit, a francia, a német és az olasz posta is. Érdekes módon egyedül a spanyol posta jelentett kivételt, amely Francisco Franco diktátor uralma idején egyértelműen a Packet Switching mellett foglalt állást.
Az első nyilvános spanyol hálózatnak, az RSAN-nak Madrid, Barcelona és Sevilla voltak a fő csomópontjai. A rendszer létrehozásán 1971 óta a Compana Telefónica Nacional de Espana, ismertebb nevén a Telefónica dolgozott. 1974-ben újabb csomópontként Valencia is a hálózat részévé vált. Szintén érdekesség, hogy volt még egy terület, ahol felismerték a Packet Switching előnyeit: a légi közlekedés. A légitársaságok már az 1970-es évektől nagy pénzeket fordítottak saját hálózataik létrehozására. A SITA nevű rendszer például egy egyszerűsített Packet Switching-eljáráson alapult és Hongkongtól Frankfurton át New Yorkig épült ki.
Természetesen az akkori geopolitikai helyzetben szabályozták, hogy honnan hova milyen adatokat lehetett továbbítani. Jellemző az akkori viszonyokra, hogy egy Párizs és Genf közötti, mai értelemben vett internetes vonal bérlési költsége havi 2000 dollárt tett ki. Az Egyesült Államokban ugyanekkora távolságra egy vonal bérleti díja csupán havi 400 dollár volt. Talán nem véletlen az sem, hogy amelyik kutatóintézet vagy cég csak tehette, megpróbálta a saját hálózatát a helyi posta bevonása nélkül létrehozni. Az USA-ban így a Digital Equipment üzemeltette a DECnetet, a Wang a Wangnetet, a Xerox az XNS-t és az IBM az SNA-t.
Az 1970-es évekre tehát már nem az volt a kérdés, hogy az adatkommunikáció hasznos dolog-e, hanem az, hogy ki tudja kihasítani magának a legnagyobb szeletet az új piaci területből.< A tudósokat azonban egy másik kérdés foglalkoztatta: hogyan kapcsolhatók össze ezek az egyes hálózatok? Ahhoz, hogy az Internetworking valóban működhessen, hirtelen szükség lett egységes nemzetközi távközlési szabványokra. Ez pedig újabb konfliktusok kirobbanásához vezetett.