Nem csak Magyarországon, de a világon szinte mindenhol komoly problémává lépett elő az elöregedő közműhálózatok kezelésének, felújításának problémája, sőt az intenzíven fejlődő metropoliszoknál akár a folyamatos víz vagy áramellátás biztosítása is kérdésessé válhat. A fejlődő informatikának hála viszont a modern városvezetők pár éven belül egy SimCity-hez hasonló felületen keresztül láthatnak majd át a káoszon.

A digitális téradat-kezelés és a térinformatika nem teljesen új keletű fogalmak, hiszen már jó ideje számítógépek segítségével tervezik meg az úthálózatokat, a közmű infrastruktúrát, az épületeket vagy bármit, ami bonyolultabb egy kertvégi kutyaháznál. A gyorsan fejlődő nagyvárosok viszont nem elégszenek meg hasraütésszerű megoldásokkal, egy több millió lakost számláló településen nem megengedhető, hogy a különböző ágazatok össze-vissza építkezzenek. Másrészt arra viszont nincs elegendő idő, hogy mindent a klasszikus módszerekkel sakkozzanak le és egyesével egyeztessék az összes szereplő kábeleit, csatornáit, az összes fogyasztó igényét, arról nem is beszélve, hogy egy új objektum bekerülése a rendszerbe újabb meglepetésekhez vezet.

A Budapesten élőknek nem kell elmagyarázni, hogy milyen eredményhez vezet, ha lezárnak egy hidat, vagy a rakpartot, nem kell bemutatni, hogy mi történik a napi forgalommal, ha a város egyik részén hirtelen megjelenik 6 új sokemeletes irodaház, pedig a mi szerény kétmilliós városunk messze nem olyan nyüzsgő pontja a világnak, mint mondjuk New York, London vagy éppen Sanghaj. Az alapinfrastruktúrák léte mindenki számára legalább olyan természetes, mint levegőt venni vagy mint pislogni egyet: csak akkor érezzük igazán, hogy mennyire fontos, ha nem tudjuk megtenni. Egy pillanat alatt felmegy a pumpa mindenkiben, ha nincs internet, ha elmegy az áram vagy ha bedugulnak az utak vagy éppen egy csőtörés miatt két napig nincs víz.

A folyamatos fejlődés, illetve a már telepített dolgok fokozatos elavulása miatt viszont ezek mind egyre nagyobb veszélyben vannak akár nálunk, akár a világ más tájain is. A meglévő hálózatokat ugyan már nem kell megtervezni, de a jelenlegi igényeknek megfelelően mindenképp át kell szabni, ráadásul úgy, hogy Damoklész kardjaként lebeg a fejünk felett a lehetőség, hogy bármelyik pillanatban megadhatja magát egy régi eszköz, amiről lehet, hogy nem is tudják, hogy micsoda, hogy hol van pontosan vagy mivel lehetne pótolni. 2002 szeptemberére még sokan emlékezhetnek, amikor a Szent Gellért téren egy 80 centi átmérőjű főnyomócső eltört, aminek eredményeképp 4 emelet magasan lövellt ki a víz, eláztatva az egész teret, az ott lévő szállodát és megbénítva a forgalmat.


Amikor az egyik kéz nem tudja, mit csinál a másik
Jelenleg az ilyen esetek kiküszöbölésére viszonylag korlátozott lehetőségek állnak rendelkezésre, ráadásul egy amerikai felmérés szerint a következő néhány évben a klasszikus közüzemi szakemberek markáns része nyugdíjba vonul, az itt maradt fiatal bölcsészek, jogászok és informatikusok meg annyira nem értik, hogyan kell csövet szerelni. Az egyébként is tervező szoftvereiről ismert Autodesk felismerte ezt a kínálkozó lehetőséget és az elmúlt években elkezdtek dolgozni egy olyan megoldáson, ami képes a már eddig is használt tervezést, kivitelezést és üzemeltetést segítő megoldásokat felfűzni egy közös szálra.

Valószínűleg a náluk ülő fejlesztők mindegyike a Simcity nevű városépítő játék valamely verzióján nevelkedett, hiszen egyértelműen abban látják a jövőt, ha az óriási adathalmazokat képesek lesznek kombinálni földrajzi adatokkal (térképek, textúrák, GPS koordináták), a létrehozott maketten pedig a valóságnak megfelelően modellezhetik a történéseket. Elsőre kicsit meredeknek tűnik, de egy ilyen rendszerben az új városok, városrészek tervezése tényleg hasonlít a városszimulációs játék felületére, csakhogy itt igazi emberek élőhelyén kísérletezünk.

Amennyiben rendelkezésre állnak az adatok a közművekről, vezetékekről, az épületekről, az úthálózatról, tömegközlekedésről, akkor az eddig harminc hivatal több hónapig tartó munkája egyszerűsödhet néhány kattintásnyira. Azonnal kiderül, ha az adott helyen nem érdemes épület alapot ásni, mert egy vízvezeték megy keresztbe, ami ellátja a fél kerületet. Nem jövő ősszel fog kiderülni, hogy az új irodaház miatt egész évben egy nyomorult napsugár sem éri a mellette lévő pihenő parkot.

Ki lehet próbálni, hogy mennyiben befolyásolja a környék áramellátását vagy autóforgalmát, ha egy 3000 fős irodaház épül a közelben vagy éppen lehetséges szimulálni egy katasztrófa (tűz, robbanás, bármi) infrastrukturális következményeit. Ráadásul a vizuálisan is ábrázolható adathalmaz egyszerűen elérhető a felsővezető számára is vagy éppen az irodistának, a tervezőknek, a karbantartóknak vagy az ügyfélszolgálatnak is, ami örömzenéléssé változtatja az egyébként 1000 oldalas és százmillióba kerülő tanulmányokkal induló hónapokig tartó fejvakarást.


Nem egyszerű játék
Csábító, viszont egy ilyen, egyelőre megfoghatatlanul komplex rendszer kialakításának akad néhány hátulütője is. Egy működő városban például az első fal, amibe ütközhetünk, hogy a már meglévő infrastruktúráról nincs elegendő mennyiségű és minőségű, illetve frissességű adat. Egy bürokratikus és lusta világban már ez megakaszthatja a fejlődést, de ugyanilyen probléma lehet, hogy szinte elképzelhetetlen, hogy az összes földben turkáló intézmény és cég, az összes engedélyező hivatal, stb. rábólintson arra, hogy létrejöjjön egy mindentudó adatbázis.

A közművekkel még nem feltétlenül lenne gond, hiszen nagy része állami tulajdonban van, így csak döntés kérdése az egész. A kábeltévé, telekommunikáció, illetve a magántulajdonú közművek összegyűjtése viszont komoly ellenérdekeltségbe torkollhat. Persze ezt is meg lehet oldani lokális szinten jogi szabályozással, plusz nem árt gondoskodni arról, hogy ezek a rendszerek átjárhatóak és kompatibilisek legyenek a többivel. Ezután már csak a döntéshozókat kell rávenni arra, hogy alkalmazkodjanak egy ilyen hálózathoz, hogy vállalják, hogy nem gondolják meg magukat két év múlva, hogy szánnak némi energiát a bevezetésére és garantálják a szakképzett munkaerőt a működtetéshez.

Ezek után elméletileg ez az utópisztikus városszimulátor sok mindent leegyszerűsít, olcsóbbá és átláthatóvá teszi az üzemeltetést, kiszámíthatóvá teszi fejlődést. Ha mindig tudnánk, hogy mikor, hova és mennyi szakember kell a javításokhoz, akkor feltehetőleg kevesebb emberrel is jobban működnének a városok. Ha el tudnánk kerülni a mű-katasztrófákat, akkor megspórolnánk a mentés és helyreállítás költségét. Ha ésszerűen terveznék a városokat, akkor sokkal élhetőbbé válna. Ha pedig átlátható lenne, hogy hol milyen erőforrásokból kell gazdálkodni, akkor nem lenne meglepetés, hogy a biznisz negyed annyi áramot szív el, hogy szétégnek a környékbeli transzformátorállomások.

A Simcity utópia ugyan még nem teljesen jelenidő, hiszen egyelőre nem létezik ilyen komplex rendszer, ami a kezelt adatok mellé modellezhető, szimulálható, grafikusan megjeleníthető felületeket ad, de a megálmodott projekt legtöbb építőkockája már működik. Las Vegas közműveit már egy közös adatbázis segítségével kezelik, ahol minden az utolsó szelepig minden nyilván van tartva, lehet róla tudni, hogy hol van, ki és mikor szerelte be, mikor kell ellenőrizni és mikor esedékes a csere. A lényeg természetesen nem a csilli-villi 3D felületen van, hanem a mögötte lévő éles adatok könnyű elérhetőségén és rendezhetőségén. Persze az is igaz, hogy a valós világ virtuális másának elkészítéséhez a fejlesztők sokat merítenek a PC játékipar fejlesztőitől, grafikusaitól is, ami talán igaz visszafelé is.

Ázsiában teljesen új városok nőnek ki a semmiből pillanatok alatt, Európában pedig a meglévő, de többnyire sok száz éves városok lassan felemésztik magukat. Hazánkban nem kérdés, hogy Budapestre ráférne egy ilyen megoldás, de egyelőre csak villanások vannak, a teljesen integrált digitális adat- és térkép kezelés még gyerekcipőben sem jár.