Napi Online
Elektronikus pénz Magyarországon?
Bármikor megjelenhet az a lehetőség, hogy az önkormányzat saját beruházásait vagy a szociális segélyeket egy saját maga által kibocsátott pénzhelyettesítővel fizesse, és e pénzhelyettesítőket a helyi adó fizetésére lehessen felhasználni - állítja a pénzhelyettesítőkről készített tanulmányában a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének (PSZÁF) szakértője, Kun János.
Kun elmondta: az ilyen pénzhelyettesítő kibocsátásánál arra kell ügyelni, hogy a kibocsátott mennyiség kevesebb legyen, mint a várható helyiadó-bevétel. Ha ilyen pénzhelyettesítőkre igény mutatkozna, a kibocsátást az államháztartásról szóló törvényben lehetne szabályozni, és amennyiben szükséges, az ellenőrzéssel az Állami Számvevőszéket vagy a Kormányzati Ellenőrzési Hivatalt kellene megbízni, bár ebből a szempontból szóba jöhet a PSZÁF is.
A tanulmány érdekes nemzetközi példákkal is szolgál. Ezek közé tartozik, hogy a brazíliai Curtiba szegénynegyedének lakói élelmiszer- és közlekedési utalványokat kapnak a szeméttelepre szállított szelektív hulladékért. A jegyeket beváltó kereskedő a jegyekért az önkormányzatnál készpénzt kap, amelynek forrása a szelektív hulladék továbbértékesítésének bevétele és a tisztább környezet miatti egészségügyi megtakarítás. A közlekedési utalványok a városi tömegközlekedésben használhatók fel, és hozzásegítik a szegénynegyed lakóit, hogy munkát találjanak.
A szerző egyébként leszögezi: ha valaki technikai pénzhelyettesítőt vásárol (persze a hitelkártya kivételével), pénzt helyez el annál az intézménynél, amely a pénzhelyettesítőt kibocsátja. A pénzzel azonban a pénzhelyettesítő kibocsátója nem rendelkezhet sajátjaként, azt át kell adnia annak, aki a pénzhelyettesítőt készpénzre kívánja váltani. E pénzhelyettesítők kockázatát az határozza meg, hogy mennyire biztonságos helyen van a pénzhelyettesítőnek megfelelő számlapénz, mennyire valószínű, hogy a pénzhelyettesítő birtokosa hozzájut a pénzhelyettesítőnek megfelelő bankszámlapénzhez. (A technikai biztonsággal, tehát hogy mennyire biztonságos maga a tranzakció, a tanulmány nem foglalkozik.)
A PSZÁF műhelyéből kikerült anyag szerint megfontolandó a szűkebb körben használatos elektronikus pénztárcát, a mobiltelefonnal történő fizetést, a saját hálózatban fizetésre használható plasztikkártyákat és az étkezési utalványokat kibocsátók szabályozása. A szerző ugyanakkor nem tartja szükségesnek a pontgyűjtő kártyákat, az üdülési utalványokat és a jelenleg működő egészségkártyákat kibocsátók szabályozását. Utóbbiaknál azonban egyes esetekben elképzelhetőnek tartja, hogy elengedhetetlenné válik a kontroll.
Bár a szerző szerint elképzelhető, hogy egy országban több bank által kibocsátott elektronikus pénz is forgalomban van, és lehetnek olyan elfogadóhelyek, amelyek több bank által kibocsátott elektronikus pénzt is tárolni tudnak, valószínű, hogy egy országban bevezetnek egy-két elektronikus pénzt. Ekkor vagy abban állapodnak meg a bankok, hogy mely bank bocsásson ki elektronikus pénzt, vagy közösen létrehoznak, illetve elfogadnak egy önálló intézményt az elektronikus pénz kibocsátására. Ha ez az intézmény nem bank, Magyarországon az elektronikus pénzt kibocsátó szakosított hitelintézetről szóló törvény prudenciális szabályait kell alkalmazni.
Kun elmondta: az ilyen pénzhelyettesítő kibocsátásánál arra kell ügyelni, hogy a kibocsátott mennyiség kevesebb legyen, mint a várható helyiadó-bevétel. Ha ilyen pénzhelyettesítőkre igény mutatkozna, a kibocsátást az államháztartásról szóló törvényben lehetne szabályozni, és amennyiben szükséges, az ellenőrzéssel az Állami Számvevőszéket vagy a Kormányzati Ellenőrzési Hivatalt kellene megbízni, bár ebből a szempontból szóba jöhet a PSZÁF is.
A tanulmány érdekes nemzetközi példákkal is szolgál. Ezek közé tartozik, hogy a brazíliai Curtiba szegénynegyedének lakói élelmiszer- és közlekedési utalványokat kapnak a szeméttelepre szállított szelektív hulladékért. A jegyeket beváltó kereskedő a jegyekért az önkormányzatnál készpénzt kap, amelynek forrása a szelektív hulladék továbbértékesítésének bevétele és a tisztább környezet miatti egészségügyi megtakarítás. A közlekedési utalványok a városi tömegközlekedésben használhatók fel, és hozzásegítik a szegénynegyed lakóit, hogy munkát találjanak.
A szerző egyébként leszögezi: ha valaki technikai pénzhelyettesítőt vásárol (persze a hitelkártya kivételével), pénzt helyez el annál az intézménynél, amely a pénzhelyettesítőt kibocsátja. A pénzzel azonban a pénzhelyettesítő kibocsátója nem rendelkezhet sajátjaként, azt át kell adnia annak, aki a pénzhelyettesítőt készpénzre kívánja váltani. E pénzhelyettesítők kockázatát az határozza meg, hogy mennyire biztonságos helyen van a pénzhelyettesítőnek megfelelő számlapénz, mennyire valószínű, hogy a pénzhelyettesítő birtokosa hozzájut a pénzhelyettesítőnek megfelelő bankszámlapénzhez. (A technikai biztonsággal, tehát hogy mennyire biztonságos maga a tranzakció, a tanulmány nem foglalkozik.)
A PSZÁF műhelyéből kikerült anyag szerint megfontolandó a szűkebb körben használatos elektronikus pénztárcát, a mobiltelefonnal történő fizetést, a saját hálózatban fizetésre használható plasztikkártyákat és az étkezési utalványokat kibocsátók szabályozása. A szerző ugyanakkor nem tartja szükségesnek a pontgyűjtő kártyákat, az üdülési utalványokat és a jelenleg működő egészségkártyákat kibocsátók szabályozását. Utóbbiaknál azonban egyes esetekben elképzelhetőnek tartja, hogy elengedhetetlenné válik a kontroll.
Bár a szerző szerint elképzelhető, hogy egy országban több bank által kibocsátott elektronikus pénz is forgalomban van, és lehetnek olyan elfogadóhelyek, amelyek több bank által kibocsátott elektronikus pénzt is tárolni tudnak, valószínű, hogy egy országban bevezetnek egy-két elektronikus pénzt. Ekkor vagy abban állapodnak meg a bankok, hogy mely bank bocsásson ki elektronikus pénzt, vagy közösen létrehoznak, illetve elfogadnak egy önálló intézményt az elektronikus pénz kibocsátására. Ha ez az intézmény nem bank, Magyarországon az elektronikus pénzt kibocsátó szakosított hitelintézetről szóló törvény prudenciális szabályait kell alkalmazni.