Hunter
Meglepetéssel szolgáltak a Stardust felvételei
Amikor a NASA Stardust űrszondája elrepült a Wild 2 üstökös mellett a szonda valami olyat látott, ami meglepte a csillagászokat.
Amikor 2004. január 2-án a Stardust megközelítette az üstököst viharba keveredett, üstököspor hullámok dobálták az űrjárművet. Legalább fél tucat porszemcse a puskagolyó sebességénél gyorsabban száguldva áthatolt a Stardust legkülső védelmén. A gép 16 rakéta hajtóműve küzdött hogy pályán tartsa, miközben a teniszütő méretű gyűjtőegysége mintát vett a porból, ami két év múlva jut vissza a Földre.
Tom Duxbury, a Stardust projekt menedzsere kezében a szonda modelljével
Ez persze mind be volt kalkulálva, ekkor jött azonban a meglepetés, ami akkor következett be, amikor a Stardust mindössze 236 kilométeres távolságban elhaladt az üstökös magja mellett és navigációs kamerájával lefotózta azt. A felvételek elsődleges szerepe az űrszonda pályán tartása volt, de emellett egy megdöbbentő szépségű világocskát tártak a földi irányítás szeme elé.
Minden üstökös szívében ott rejtőzik egy "piszkos hólabda", egy összetett por és jégmag, amit a Nap hője okozta párolgás alakít át lassacskán az üstökösök látványos csóvájává. A magokat igen nehéz megfigyelni, mivel legtöbbjük feketébb a szénnél, ezért alig tükröznek vissza napfényt a kamerák felé. Ezen felül az elpárolgó gáz és porfelhő mélyén rejtőznek, az úgynevezett kómában. De mivel a Stardust belépett a Wild 2 kómájába egészen közelről szemügyre vehette a magját.
Don Brownlee, a Stardust csapat vezető tudósa kezében az üstökösporgyűjtővel - a szonda ezzel fogta be épségben a golyónál hatszor gyorsabb szemcséket
Korábban a Halley üstökös mellett elhaladó európai Giotto szonda, valamint a Borelly-t vizsgáló Deep Space 1 különösebben érdekes jellemvonások nélküli dimbes-dombos felszínű magokat talált, ahogy erre a tudósok számítottak is. Ezeket az üstökösöket több évezrede melegíti a Nap, így a legélesebb jellemzői már leolvadtak. A Wild 2 azonban teljesen más képet mutat.
"Megdöbbentett az üstökös felszíni elemekben való gazdagsága" - mondta Donald Brownlee a küldetés főfelügyelője. "Rendkívül komplex, találhatunk ott pajtányi sziklákat, 100 méter magas szirteket és olyan tájakat melyek semmire sem hasonlítanak amit eddig láttunk. Láttunk kör alakú elemeket is, melyek becsapódási krátereknek tűnnek, egyesek elérik az 1 kilométeres átmérőt is. A magas szirtek arról árulkodnak, hogy az üstökös kérge rendkívül erős" - tette hozzá Brownlee.
A felszín feltehetően finoman szemcsés köves anyag, fagyott víz, szénmonoxid és metanol keveréke. Egészen biztos, hogy egy leszállóegység képes lenne megvetni a lábát, vagy egy űrhajós végig tudna sétálni a felszínen, anélkül hogy aggódnia kellene a talaj beomlása miatt. Egy asztronauta, aki az üstökös felszínén állna egészen elképesztő tájképet látna, tűnődött Brownlee.
"Elképzeltem az egyik kráterben, amit magas szirtek vesznek körül. Embermagasságú jeges kúpok emelkednek ki a kráter fenekéből, hasonlóan a földi hókúpokhoz, melyek a Nap melegének olvasztó hatására alakulnak ki " - nyilatkozta. Egy kráterből meglehetősen könnyen ki lehet jutni. "Csak ugrani kell", mondta Brownlee, "de ne túl nagyot". Az üstökös gravitációja mindössze 0,0001-g, így "egy nagyobb ugrás után könnyen pályára állhatunk", jegyezte meg mosolyogva.
A Stardust néhány felvételén gázsugarak figyelhetők meg. "A sugarak a felszín aktív területeiről származnak, feltehetően hasadékokból, ahol a jég párolog és elhagyja az üstököst" - mondta Brownlee. Így jut a tömeg az üstökös magjából a csóvájába. A felszínről nézve ezek a sugarak szinte átlátszóak. Magasan a felszín felett szökellve és kikerülve az időnként feltörő sugarakat egy aprólékos felderítő is képes lenne bejárni a teljes 5 kilométeres magot néhány óra alatt.
A Naprendszerben üstökösök milliárdjai keringenek. "Közelről csak hármat néztünk meg" - mondta Brownlee és csupán egy, a Halley mutatta éjszakai oldalát a kameráknak, így túl korai még meghatározni vajon a Wild 2 szokatlannak nevezhető-e. A Halley-vel és a Borrelly-vel szemben a Wild 2 csak nemrégiben, 1974-ben érkezett meg a belső Naprendszerbe, valamint felszíne vegyíti a régit és az újat, amilyet eddig még nem láttak a csillagászok.
Amikor 2004. január 2-án a Stardust megközelítette az üstököst viharba keveredett, üstököspor hullámok dobálták az űrjárművet. Legalább fél tucat porszemcse a puskagolyó sebességénél gyorsabban száguldva áthatolt a Stardust legkülső védelmén. A gép 16 rakéta hajtóműve küzdött hogy pályán tartsa, miközben a teniszütő méretű gyűjtőegysége mintát vett a porból, ami két év múlva jut vissza a Földre.
Tom Duxbury, a Stardust projekt menedzsere kezében a szonda modelljével
Ez persze mind be volt kalkulálva, ekkor jött azonban a meglepetés, ami akkor következett be, amikor a Stardust mindössze 236 kilométeres távolságban elhaladt az üstökös magja mellett és navigációs kamerájával lefotózta azt. A felvételek elsődleges szerepe az űrszonda pályán tartása volt, de emellett egy megdöbbentő szépségű világocskát tártak a földi irányítás szeme elé.
Minden üstökös szívében ott rejtőzik egy "piszkos hólabda", egy összetett por és jégmag, amit a Nap hője okozta párolgás alakít át lassacskán az üstökösök látványos csóvájává. A magokat igen nehéz megfigyelni, mivel legtöbbjük feketébb a szénnél, ezért alig tükröznek vissza napfényt a kamerák felé. Ezen felül az elpárolgó gáz és porfelhő mélyén rejtőznek, az úgynevezett kómában. De mivel a Stardust belépett a Wild 2 kómájába egészen közelről szemügyre vehette a magját.
Don Brownlee, a Stardust csapat vezető tudósa kezében az üstökösporgyűjtővel - a szonda ezzel fogta be épségben a golyónál hatszor gyorsabb szemcséket
Korábban a Halley üstökös mellett elhaladó európai Giotto szonda, valamint a Borelly-t vizsgáló Deep Space 1 különösebben érdekes jellemvonások nélküli dimbes-dombos felszínű magokat talált, ahogy erre a tudósok számítottak is. Ezeket az üstökösöket több évezrede melegíti a Nap, így a legélesebb jellemzői már leolvadtak. A Wild 2 azonban teljesen más képet mutat.
"Megdöbbentett az üstökös felszíni elemekben való gazdagsága" - mondta Donald Brownlee a küldetés főfelügyelője. "Rendkívül komplex, találhatunk ott pajtányi sziklákat, 100 méter magas szirteket és olyan tájakat melyek semmire sem hasonlítanak amit eddig láttunk. Láttunk kör alakú elemeket is, melyek becsapódási krátereknek tűnnek, egyesek elérik az 1 kilométeres átmérőt is. A magas szirtek arról árulkodnak, hogy az üstökös kérge rendkívül erős" - tette hozzá Brownlee.
 A Wild 2 a szonda fotóján |
"Elképzeltem az egyik kráterben, amit magas szirtek vesznek körül. Embermagasságú jeges kúpok emelkednek ki a kráter fenekéből, hasonlóan a földi hókúpokhoz, melyek a Nap melegének olvasztó hatására alakulnak ki " - nyilatkozta. Egy kráterből meglehetősen könnyen ki lehet jutni. "Csak ugrani kell", mondta Brownlee, "de ne túl nagyot". Az üstökös gravitációja mindössze 0,0001-g, így "egy nagyobb ugrás után könnyen pályára állhatunk", jegyezte meg mosolyogva.
A Stardust néhány felvételén gázsugarak figyelhetők meg. "A sugarak a felszín aktív területeiről származnak, feltehetően hasadékokból, ahol a jég párolog és elhagyja az üstököst" - mondta Brownlee. Így jut a tömeg az üstökös magjából a csóvájába. A felszínről nézve ezek a sugarak szinte átlátszóak. Magasan a felszín felett szökellve és kikerülve az időnként feltörő sugarakat egy aprólékos felderítő is képes lenne bejárni a teljes 5 kilométeres magot néhány óra alatt.
A Naprendszerben üstökösök milliárdjai keringenek. "Közelről csak hármat néztünk meg" - mondta Brownlee és csupán egy, a Halley mutatta éjszakai oldalát a kameráknak, így túl korai még meghatározni vajon a Wild 2 szokatlannak nevezhető-e. A Halley-vel és a Borrelly-vel szemben a Wild 2 csak nemrégiben, 1974-ben érkezett meg a belső Naprendszerbe, valamint felszíne vegyíti a régit és az újat, amilyet eddig még nem láttak a csillagászok.