309
Ird ide kedvenceidet
-
#185
Ady Endre - Egy ismerős kisfiú
Az a kisfiú jár el hozzám
Mostanában nevetve, holtan,
Aki voltam.
Édes kölyök : beteg, merengő,
Körüllengi s babrálja lágyan
Szegény ágyam.
Vénülő arcom nézi, nézi
Csodálva s könnyét ejti egyre
A szememre.
S én gyermekként ébredek sírva
Százszor is egy babonás éjen,
Úgy, mint régen. -
#184
Tyger
Tyger! Tyger! burning bright
In the forests of the night,
What immortal hand or eye
Could frame thy fearful symmetry?
In what distant deeps or skies
Burnt the fire of thine eyes?
On what wings dare he aspire?
What the hand dare seize the fire?
And what shoulder, and what art,
Could twist the sinews of thy heart,
And when thy heart began to beat,
What dread hand? and what dread feet?
What the hammer? what the chain?
In what furnace was thy brain?
What the anvil? what dread grasp
Dare its deadly terrors clasp?
When the stars threw down their spears,
And water'd heaven with their tears,
Did he smile his work to see?
Did he who made the Lamb make thee?
Tyger! Tyger! burning bright
In the forests of the night,
What immortal hand or eye,
Dare frame thy fearful symmetry?
-
#183
Ady Endre - Párisban járt az Ősz
Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.
Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok :
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.
Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm : röpködtek végig az úton
Tréfás falevelek.
Egy perc : a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt. -
#180
BABITS MIHÁLY: A DANAIDÁK
Lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen, bús alvilágban, asphodelosok között, hol asphodelos meg se moccan, gyászfa nem bókol galyával, mákvirág szirmát nem ejti, mert a szél ott mélyen alszik, alszik asphodelos ágyban, mélyen alszik, nem beszél, hol a tók acéltükörként mozdulatlan elterülnek, pillák könnyen szenderülnek, mert a pillák legyezője, habszövetnek fodrozója sohase jár ott, a szél: óriási amphorákba, alabastrom amphorákba ötven asszony, bünös asszony karcsu vázát megmeritve, majd meritve, majd üritve kárhozott bús ötven asszony mindörökre töltöget, ötven kárhozott bus asszony óriási alabastrom amphorákba mindhiába töltögeti drága nedvét, drága Léthéből meritett sohasem elég vizet. Óriási karcsu gyászfák ágaikat sohse rázzák: [minden águk egy-egy lélek, öngyilkos bús régi lélek, mely most néma fán tenyész; érzőn, mégis öntudatlan nyujtja lombát mozdulatlan, mozdulatlan és sötéten, át a réten, át a réten, hol a Léthe (ez a rét a Léthe réte) száz belémosott bünöktől szennyes vizzel, elfelejtett ős bünöktől szennyes vizzel körbe folyva nem enyész, nem enyész, nem ér tengerbe, hanem hétszer körbe-körbe, vissza önmagába]: ottan ötven asszony kárhozottan ötven órjás amphorába mindhiába, mindhiába tölti könnyét és vizét. Majd merítve, majd üritve, mindhiába, mert az ötven bűvös edény tölthetetlen mint a tenger önmagától megapad és elhuzódik és az ötven bűnös asszony Léthe vízét alabastrom amphorákba mindörökre csak hiába tölti szét. Ötven asszony, alabastrom testtel, ébenszinü hajjal érzőn, mégis öntudatlan öntögetve szakadatlan félig értett dalra kel, ötven kárhozott bus asszony felvilágból lehozott és lelkeikbe visszajáró félig értett félemléket fojtott hangon énekel: „Meggyilkoltuk férjeinket, ötven daliás nagy férfit és szerettünk, csak szerettünk, Isten tudja, kit szerettünk, vágykancsóból meritettünk, meritettünk, üritettünk, fenn a zöldvilágu földön, az aranyos nap alatt –Régi szavak járnak vissza elsötétült lelkeinkbe, mint sötétben nagy szobákba utcáról behullott fények; mit jelentenek? hiába próbálunk rá emlékezni; mit jelent az, hogy: szeretni? mit: kivánní? és: ölelni? a homályban mindhiába kérdezzük az árnyakat.
Csak daloljunk: Meggyilkoltuk – s emlékezzünk: férjeinket – csak daloljunk, bár nem értjük, és meritsünk és üritsünk; úgy sem tudjuk abbahagyni; és daloljunk, bár nem értjük, mert különben némaság van, és a némaság oly félős! néma, rengeteg sötétség: a sötétség nem beszél –
Igy dalolt az ötven asszony, ötven kárhozott bus asszony, egymáshoz mind oly hasonló ébenfürtü, alabastrom testü ötven testvérasszony igy dalolt a Léthe-réten, lélekfák közt, mákvirág közt, óriási amphorák közt, Léthe mellett, hol a szél lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen bus alvilágban alszik asphodeloságyban, mélyen alszik, nem beszél.
-
#179
és egy másik fordítás:
Edgar Allan Poe: A HOLLÓ
Tóth Árpád fordítása
Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón,
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón, mintha roppant halkan roppanna a zár.
"Vendég lesz az", így tünődtem, "azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"
Óh, az emlék hogy sziven ver: padlómon a vak december
Éjén fantóm-rejtelemmel húnyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár,
S földi néven senki már.
S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymü zengés
Fájó, vájó, sohse sejtett torz iszonyt suhogva jár, -
Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csititottam:
"Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár.
Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"
Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
S "Uram", kezdtem, "avagy Úrnőm, megbocsájtja, ugyebár?
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant
Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
Nem is hittem a fülemnek." - S ajtót tártam, nyílt a zár:
Éj volt künn, más semmi már.
S mély homályba elmeredtem, szívvel, mely csodákra retten,
Látást vártam, milyet gyáva földi álom sohse tár;
Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
Nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!" - halk, sovár
Hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sovár,
Ez hangzott s más semmi már.
S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent holmi zár,
S szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak,
No te zaj, most rajtakaplak, híres titkod most lejár,
Csitt, szivem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár.
Szél lesz az, más semmi már!"
Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott
Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár,
Ajtóm felett, Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár -
Ült, nem is moccanva már.
S ahogy guggolt zordon ében méltóságu tollmezében,
Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár -
S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
Zord holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,
Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói mély, vad ár?"
S szólt a Holló: "Soha már."
Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén
Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny vagy madár,
Kinek neve: "Soha már."
S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e
Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már;
Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
S én szólék, alig sohajtva: "Majd csak elmegy, messzi száll,
Mint remények, mint barátok, holnap ez is messzi száll",
S szólt a Holló: "Soha már!"
Megriadtam: csendziláló replikája mily találó -
"Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és igetár;
Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
Ajkán leste el a jajszót, mást nem is hallhatva már,
Csak remények gyászdalát, csak terhes jajt hallhatva már,
Ezt, hogy: "Soha - soha már!"
S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem
Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár;
S a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem,
Elmerengtem, eltünődtem: mily borongó nyitra jár,
Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár,
Mért károgja: "Soha már?"
Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,
Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már;
S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár
Ő nem nyomja - soha már!
Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek
Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyaltánc kél s muzsikál;
"Bús szív", búgtam, "ím a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég
Hoz vigaszt és önt nepenthét s felejtést ád e pohár,
Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"
"Látnok!", nyögtem, "szörnyü látnok! ördög légy, madár vagy átok!
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár -
Van... van balzsam Gíleádban?... Mondd meg - lelkem esdve vár..."
S szólt a Holló: "Soha már!"
"Látnok!", búgtam, "szörnyü látnok! ördög légy, madár vagy átok!
Hogyha istent úgy félsz, mint én s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messze mennyben vár-e jó rám,
Angyal-néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?"
S szólt a Holló: "Soha már!"
"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög,
Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Tépd ki csőröd a szivemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"
S szárnyán többé toll se lendül, és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt Pallaszáról el nem űzi tél, se nyár!
Szörnyü szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló
Míg a lámpa sávja omló fényén roppant árnya száll,
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Fel nem röppen - soha már!
-
#178
Imre Flóra: BALLADA AZ IDŐRŐL
Mint ama Villon hajdanában,
Kivégzésünkre várva itt
Énekelgetjük balladásan
Az időt és foszló tagjait.
Egy jóformájú comb s a többi
Anatómiai lelet -
Nem sok kell fényét összetörni;
Szerelmeink ki érti meg.
Mert nincs ítélőszék, se törvény,
S fellebbezésnek nincs helye;
Instanciázunk az öröknél,
S reménykedünk. Pedig, mire?
Nem őrzi meg a rímes írás
Testem szikráztató kezed,
S hangod változását, ha Meglátsz -
Szerelmeink ki érti meg?
Fejed tétova köszöntését,
A felszivárványló mosolyt,
A fulladást az ölelésért,
Mikor erünkbe vágy osont;
A ritkán engedő szorongást
- Holnap a végleg nem lehet -
Őrző szemmel igézzük egymást,
Szerelmeink ki érti meg?
AJÁNLÁS
Herceg, nevess, hisz másod úgysincs;
Testünkre föld hull és kövek,
Szavad se lesz, hogy újrahódíts;
Szerelmeink ki érti meg? -
#177
azért angolul se semmi:
The Raven
Once upon a midnight dreary, while I pondered, weak and weary
Over many a quaint and curious volume of forgotten lore --
While I nodded, nearly napping, suddenly there came a tapping,
As of someone gently rapping, rapping at my chamber door.
" 'T is some visitor, " I muttered, "tapping at my chamber door--
Only this and nothing more."
Ah, distinctly I remember it was in the bleak December;
And each separate dying ember wrought its ghost upon the floor.
Eagerly I wished the morrow -- vainly I had sought to borrow
From my books surcease of sorrow -- sorrow for the lost Lenore--
For the rare and radiant maiden whom the angels name Lenore--
Nameless here for evermore.
And the silken, sad, uncertain rustling of each purple curtain
Thrilled me -- filled me with fantastic terrors never felt before:
So that now, to still the beating of my heart, I stood repeating.
" 'T is some visitor entreating entrance at my chamber door--
Some late visitor entreating entrance at my chamber door--
That it is and nothing more."
Presently my soul grew stronger: hesitating then no longer,
"Sir, " said I, "or Madam, truly your forgiveness I implore:
But the fact is I was napping, and so gently you came rapping,
And so faintly you came tapping, tapping at my chamber door,
That I scarce was sure I heard you"-- here I opened wide the door--
Darkness there and nothing more.
Deep into the darkness peering, long I stood there wondering fearing.
Doubting, dreaming dreams no mortal ever dared to dream before:
But the silence was unbroken, and the stillness gave no token,
And the only word there spoken was the whispered word, "Lenore?"
This I whispered, and an echo murmured back the word "Lenore!"--
Merely this and nothing more.
Back into the chamber turning, all my soul within me burning,
Soon again I heard a tapping somewhat louder than before.
"Surely," said I, "surely that is something at my window lattice;
Let me see, then, what thereat is, and this mystery explore--
Let my heart be still a moment and this mystery explore--
'T is the wind an nothing more!"
Open here i flung the shutter, when, with many a flirt and flutter,
In there stepped a stately Raven of the saintly days of yore;
Not the least obeisance made he; not a minute stopped or stayed he;
But, with mien of lord or lady, perched above my chamber door--
Perched upon a bust of Pallas just a bove my chamber door--
Perched, and sat, and nothing more.
Then this ebony bird beguiling my sad fancy into smiling,
By the grave and stern decorum of the countenance it wore,
"Though thy crest be shorn and shaven, thou," I said, "art sure no craven,
Ghastly grim and ancient Raven wandering from the Nightly shore--
Tell me what thy lordly name is on the Night's Plutonian shore!"
Quoth the Raven, "Nevermore."
Much I marveled this ungainly fowl to hear discourse so plainly,
Though its answer little meaning -- little relevancy bore;
For we cannot help agreeing that no living human being
Ever yet was blessed with seeing bird above his chamber door--
Bird or beast upon the sculptured bust above his chamber door,
With such name as "Nevermore."
But the Raven sitting lonely on the placid bust, spoke only
That one word, as if his soul in that one word he did outpoor.
Nothing further then he uttered, not a feather then he fluttered--
Till I scarcely more then muttered, "Other friends have flown before --
On the morrow he will leave me, as my Hopes have flown before."
Then the bird said, "Nevermore."
Startled at the stillness broken by reply so aptly spoken,
"Doubtless," said I, "what it utteres is it only stock and store
Caught from some unhappy master whom unmerciful Disaster
Followed fast and followed faster till his songs one burden bore --
Till the dirges of his Hope the melancholy burden bore
Of 'Never - nevermore.'"
But the Raven still beguiling all my fancy into smiling,
Straight I wheeled a cushioned seat in front of bird and bust and door,
Then upon the velvet sinking, I betook myself to linking
Fancy unto fancy, thinking what this ominous bird of yore--
What this grim, ungainly, ghastly, gaunt, and ominous bird of yore
Meant in croaking, "Nevermore."
This I sat engaged in guessing, but no syllable expressing
To the fowl, whose fiery eyes now burned into my bosom's core;
This and more I sat divining, with my head at ease reclining
On the cushion's velvet lining that the lamp-light gloated o'er
But whose velvet-violet lining with lamp-light gloating o'er
She shall press, ah, nevermore!
Then methought, the air grew denser, perfumed from an unseen censer
Swung by seraphim whose foot-falls tinkled on the tufted floor.
"Wretch," I cried, "thy God has lent thee -- by these angels he hath sent thee
Respite -- respite the nepenthe from thy memories of Lenore!
Quaff, oh, quaff this kind nepenthe and forget this lost Lenore!"
Quoth the Raven, "Nevermore."
"Prophet!" said I, "thing of evil! -- prophet still, if bird of devil!
Whether Tempter sent, or whatever tempest tossed thee ashore,
Desolate yet all undaunted, on this desert land enchanted --
On this home by Horror haunted -- tell me truly, I implore --
Is there -- is there balm in Gilead? -- tell me -- tell me, I implore!"
Quoth the Raven, "Nevermore."
"Prophet!" said I, "thing of evil! -- prophet still, if bird of devil!
By that Heaven that bends above us -- by that God we both adore--
Tell his soul with sorrow laden if, within the distant Aidenn,
It shall clasp a sainted maiden whom the angels name Lenore --
Clasp a rare and radiant maiden whom the angels name Lenore."
Quoth the Raven, "Nevermore."
"Be that word our sign of parting, bird or fiend!" I shrieked, upstarting --
"Get thee back into the tempest and the Night's Plutonian shore!
Leave no black plume as a token of that lie thy soul hath spoken!
Leave my loneliness unbroken! -- quit the bust above my door!
Take thy beak from out my heart, and take thy form from off my door!
Quoth the Raven, "Nevermore."
And the Raven, never flitting, still is sitting, still is sitting
On the pallid bust of Pallas just above my chamber door;
And his eyes have all the seeming of a demon that is dreaming,
And the lamp-light o'er him streaming throws his shadow on the floor,
And my soul from out that shadow that lies floating on the floor
Shall be lifted -- nevermore! -
#176
Nem nagyon értem a verset de teljesen magával ragadott
A holló
Edgar Allan Poe
(Babits Mihály fordítása)
Egyszer - únt éjfél közelgett - bóbiskoltam elfelejtett
Tudományok furcsa könyvén, ellankadva terhesen,
Fejem csügge... egyre jobban... s im egyszerre ajtóm roppan,
Mintha egy kéz félve koppan - dobban ajtóm csöndesen.
S szóltam: "Éji vendég toppan küszöbömre csöndesen:
- Az lehet, más semmisem."
Ah, jól emlékszem valóban! Tél volt, bús december hóban,
Szellemét a szén hunyóban földre hímzé véresen.
Lassan nyúlt az éji óra; könyvem nem nyújtott a búra
Enyhülést, óh holt Lenóra, érted, égi kedvesem,
Kit a mennyekben Lenóra néven hívnak, kedvesem,
- Itt lenn nincs már neve sem.
S bíbor kárpit selyme rezzen, bizonytalan zajra zizzen;
Fájó, vájó, sohsem ismert féltés kínját érezem.
S míg szivem dobbanva retten, mind ismétlem önfeledten:
"Éji vándor vár ijedten ajtóm elõtt, azt hiszem -
Késett vendég kér ijedten bebocsátást, azt hiszem:
- Az lehet, más semmisem."
Most kicsit magamhoz térvén nem haboztam, így beszélvén:
"Jó uram, vagy drága hölgyem, ne akadjon fenn ezen:
Tény hogy kissé szunditottam, és ön oly halkan koppan:
S amint könnyû lépte dobban - koppan ott künn csöndesen,
Szinte képzeletnek vélném" - s ajtót tártam csöndesen:
- Künn az éj, más semmisem.
Hosszan néztem ott az éjbe bámulva, kétkedve, félve,
Álmodva amilyent nem mert még álmodni senkisem;
De a csöndesség töretlen, s a homály nem ad jelet, nem
Hangzik más szó, mint egyetlen név: "Lenóra!" - kedvesem
Neve, melyet én rebegtem, s visszanyögte édesen
A visszhang - más semmisem.
Visszamenve a szobába - lelkem ég, a fejem kába -
Újra koppanást hallottam, már nem is oly csöndesen.
"Valamitõl bizonyára megzörrent az ablak zára:
Rá kell jönnöm az okára, nosza - mondtam - meglesem!
Nyughass, szívem, pillanatra, míg e rejtélyt meglesem:
- Csak a szél, más semmisem..."
S széttárva a rácsos táblát, íme, furcsán verve szárnyát
Egy nagy õskort-látott Holló szállt be rajta peckesen.
Rám se biccent, meg se hökkent, csak jött, mint egy idecsöppent
Úr vagy hölgy: ajtómra röppent s megtelepült odafenn -
Ott egy vén Pallas-szobor volt, a madár megült ezen,
Ült, csak ült - és semmisem.
Akkor bánatom mosolyra csalta furcsa ében tolla,
Ahogy ott morc méltósággal ült nagy ünnepélyesen.
"Bár megtépve, zord kóborló" - szóltam - "te se vagy utolsó,
Éji partok küldte Holló: úr-neved hadd kérdezem:
Hogy hívnak, ha ott lenn röpködsz a plútói bús vizen?"
- Szólt a Holló: "Sohasem."
Néztem a szárnyas bolondot, hogy egy szót ily jól kimondott
S válaszolt szavamra - bárha nem is túl értelmesen:
Meg kell adni, ilyet élõ még nem ért, hogy egy beszélõ
Madár ajtaja fölé jõ s rátelepszik kényesen -
Ajtó fölött egy szoborra rátelepszik peckesen,
- És a neve: "Sohasem"!
De a Holló fönn a szobron csak ez egy szót mondta folyton,
Mintha abba volna lelke beleöntve teljesen.
Másképp csõrét nem nyitotta s szárnyait sem mozditotta;
S nyögtem: "Hozzám senkisem hû, még szivem reménye sem,
Majd csak elhagy e madár is - nem lesz reggel nyoma sem!"
- Szólt a Holló: "Sohasem."
Megdöbbentem, hogy talál az elsírt szóra ez a válasz:
"Persze" - mondtam - "ennyi ennek kincse tára összesen;
Tán egy régi bús gazdája oktatá, kit sors viszálya
Dúlt és mart, míg síró szája erre járt rá, másra sem -
Holt remények gyászdalához nincs is jobb rím semmisem,
- Mint hogy: >>Soha - sohasem.<<"
De a bölcs madár mosolyra csalta méla lelkem ujra
És egy zsöllyét gördítettem szembe, hogy majd ott lesem;
S bársonyába besüppedve képzeletet képzeletre
Halmoztam: hogy hol szerezte s mért ismétli vészesen -
Ez a baljós vén vad holló mért ismétli rémesen
Ezt a szót, hogy: "Sohasem."
Ezen tûnõdtem magamban, noha egy betût se mondtam
A madárhoz - s már szivembe fúrt a két fém-élü szem...
Óh ha titkát eltalálnám! S így fejem ledõlt a párnán,
Melynek bársonyára lámpám fénye hullott kékesen,
Violaszín bársonyára, melyen óh! már kedvesem
Nem pihen meg sohasem.
Most, úgy tetszett, langy szellõ kel s lengve titkos füstölõkkel
Angyaltánc a szõnyeg bolyhát csiklandozta kéjesen:
"Bús szív!" - nyögtem - "égi vendég szállt le hozzád: lám a szent Ég
Angyalokkal küld nepenthét, elfeledni kedvesem:
Idd, óh idd e hûs nepenthét és feledd el kedvesem!"
- Szólt a Holló: "Sohasem."
"Jós!" - hörögtem - "választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!
- Sátán küldött vagy vihar vert hozzám, én nem keresem,
Ki büszkén, bár megtépázva, érkeztél e puszta házba,
Hol rémek dúlnak csatázva - mondd meg nékem kegyesen:
Van-e balzsam Gileádban? megenyhûl-e zord sebem?"
- Szólt a Holló: "Sohasem."
"Jós!" - hörögtem - "választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!
Hiszen egy égbolt borul ránk s egy Urunk van odafenn:
Mondd meg, vár-e még e búra messze mennyben édes óra,
Vár-e majd a szent Lenóra ölelése odafenn?
Kit az angyalok Lenóra néven hívnak odafenn?"
- Szólt a Holló: "Sohasem."
"Legyen hát e szód utolsó!" - szöktem föl - "sátán vagy holló!
Menj, röpködj az éjviharban, a plutói bús vizen!
Itt ne hagyd egy árva tollad, nehogy arról rágondoljak,
Mit hazudtál e szobornak vállán ülve peckesen!
Tépd ki csõrödet szivembõl s hagyj magam, míg elveszem!"
- Szólt a Holló: "Sohasem!"
És a szárnya meg se lendül, és csak fent ül, és csak fent ül,
Fent ajtóm fölött a Pallas sápadt szobrán, csöndesen.
Álmodó rémhez hasonló szemmel ül a szörnyü Holló,
Míg a lámpafény elomló árnyát veti rémesen
S lelkem e padlómon ringó árnyba fullad csöndesen:
Nem szabadul - sohasem.
-
#175
Tóth Árpád: Álarcosan
Hát rossz vagyok? szótlan? borús? hideg?
Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám,
A világ minden fényét s melegét
Szórva adnám.
Kastélyokat. Pálmákat. Táncokat.
Ibolyákkal a téli Riviérát.
Vagy legalább egy-egy dús, összebújt,
Boldog órát.
De most oly nehéz. Most egy sugarat
Se tudok hazudni, se lopni.
Vergödö és fénytelen harcokon
El kell kopni.
Az Antikrisztus napjai ezek.
Csillog a világ szörnyü arany-szennye.
Röhögö senkik, balkörmü gazok
Szállnak mennybe.
S én lent vergödöm és nem tudja más,
Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek.
De légy türelmes. Jön még ideje
Szebb zenéknek.
Csak légy türelmes. Maradj, míg lehet,
Váró révem, virágos menedékem.
Most álarc van rajtam, zord és hideg,
De letépem.
Vagy szelíden, míg elfutja a könny,
Öledbe hajló arcomról lemállik,
S te ringatsz, ringatsz, jó térdeiden
Mindhalálig.
-
#174
Romhányi József: Sárkánymese
Egy hétfejű sárkánykölök csúnyán összevesztek.
Rájuk szólt az anyja, de ő nem maradtak veszteg.
Bár már egy sem emlékeztek, hogy min kapott össze,
Végül leharapta egymást, önmagát is közte.
Ja, hogy hol itt a tanulság? Szájbarágom, tessék:
Minden fejtúltengés vége teljes fejetlenség. -
#173
József Attila
Tiszta szívvel
Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.
Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset.
Húsz esztendőm hatalom,
húsz esztendőm eladom.
Hogyha nem kell senkinek,
hát az ördög veszi meg.
Tiszta szívvel betörök,
ha kell, embert is ölök.
Elfognak és felkötnek,
áldott földdel elfödnek
s halált hozó fû terem
gyönyörûszép szívemen.
1925. márc.
-
#172
Romhányi József: A teve fohásza.
Monoton
üget a süppedő homokon
a sivatag lova,
a tétova teve
tova.
Hátán rezegve
mozog a
rozoga
kúp
alakú púp.
A helyzete nem szerencsés.
Apró szemcsés
homokkal telve
a füle, a nyelve.
Sóvár szemekkel kutat
kutat.
Még öt-hat nap
kullog baktat.
Az itató tava távol,
s oly rettentő messze még az oázis.
Erre utal az alábbi fohász is:
- Tevék ura!
Te tevél tevévé engem eleve,
Teveled nem ér fel tevefej tétova veleje.
Te terved veté a tevevedelő tavat tavaly távol,
de tévednél, vélvén,
vén híved neved feledve
elvetemedve
vádol.
Nem! Vidd te tevelelkem hovatovább tova,
mivel levet - vert vederbe
feltekerve - nem vedelve
lett betelve
a te tevéd szenvedelme.
Te nevedbe
legyen eme
neveletlen tevetetem
eltemetve!
S evezzevel ava teve
levelkévét kivilevelhevelteve. -
#171
Fodor Ákos: Jégtánc-blues
A jég
meg az ég
szikrázva simul össze,
a szél
se beszél:
por-hóval kergetődzve
játszanak
-mert szabad...
E fényes-boldog pusztaságban
nincs hazug szó: tisztaság van;
Senki se kényszerít, senki se tiltja, hogy válassz,
itt te vagy a kérdés és csak te lehetsz a válasz!
Égnek
és jégnek
kristály síkjai közt suhan a lélek...
a levegő penge-éles és szesz-tömény,
itt mégse félek, mégsem érzem a vesztemet én;
röpülve, zuhanva,
pörögve, suhanva
szótlanul mond hálát jégnek és égnek
a táncba-szabadult, eszelős-tiszta lélek!
Oly jó:
erre nincs szó!
S ha vége a dalnak és fárad a láb:
a JÉGTÁNC minden kis karcos nyomát
némán begyógyítja a szűz hó.
-
#170
és ehhez van egy olyan verzió is, hogy:
A radványi sötét erdőben
Alva találták Bárczi Benőt.
Hosszú, törött üveg kabátja zsebében;
"Ime, bizonyság Apja előtt,
Berugott az ifjú tegnapelőtt!"
-
#169
Arany János: Tetemre hívás
A radványi sötét erdõben
Halva találták Bárczi Benõt.
Hosszu hegyes tõr ifju szivében;
„Ime, bizonyság Isten elõtt:
Gyilkos erõszak ölte meg õt!”
Kastélyába vitette föl atyja,
Ott letevék a hûs palotán;
Ki se terítteti, meg se mosatja:
Vérben, ahogy volt, nap nap után
Hever egyszerû ravatalán.
Állata õrzeni négy alabárdost:
„Lélek ez ajtón se be, se ki!...”
„Hátha az anyja, szép huga már most
Jönne siratni?” - „Vissza! neki;
Jaj, ki parancsom, élve, szegi!”
Fojtva, teremrõl rejti teremre
Halk zokogását asszonyi bú. -
Maga,pecséttel, „hívja tetemre”,
Kit szemre vesz, ölyvként, sanda gyanú:
Legyen a seb vérzése tanú.
A palotát fedi fekete posztó,
Déli verõn sem süt oda nap;
Áll a tetemnél tiszti pörosztó,
Gyertya, feszûlet, kánoni pap:
Sárga viaszfényt nyughelye kap.
„Jöjjenek ellenségi, ha voltak!”
Jõ, kit az apja rendre nevez;
Hiába! nem indul sebe a holtnak
Állva fejénél az, vagy emez:
„Gyilkosa hát nem ez... újra nem ez.”
„Hát ki?...” riad fel Bárczi sötéten,
„Boszulatlan nem foly ez ösi vér;
Ide a gyilkost!... bárha pecsétem
Váddal az önnön szívemig ér:
Mindenki gyanús nekem, aki él!”
„Jöjjenek úgy hát ifju baráti!”
Sorra belépdel sok dalia:
Fáj nekik a hõst véribe’ látni,
S nem harc mezején elomlania.
Erre se vérzik Bárczi fia.
„Jöjjön az udvar! apraja, nagyja...
Jöjjön elõ Bárc, a falu, mind!”
Megkönyezetlen senki se hagyja,
Kedves urára szánva tekint.
Nem fakad a seb könnyre megint.
„Jöjjön az anyja! hajadon húga!”
Künn a leány, már messze, sikolt;
Anyja reárogy, öleli búgva:
Mindre nem érez semmit a holt:
Marad a tört vér - fekete folt.
„Jöjjön utolszor szép szeretõje,
Titkos arája, Kund Abigél!”
Jõ; - szeme villan s tapad a tõrre;
Arca szobor lett, lába gyökér.
- Sebbõl pirosan buzog a vér.
Könnye se perdûl, jajja se hallik,
Csak odakap, hol fészkel az agy:
Iszonyu az, mi oda nyilallik!...
Döbbenet által a szív ere fagy:
„Lyányom, ez ifjú gyilkosa vagy!”
Kétszeri mondást - mint lebüvölten -
Hallgat el, aztán így rebegi:
„Bárczi Benõt én meg nem öltem,
Tanum az Ég, s minden seregi!
Hanem e tõrt én adtam neki.
„Bírta szivem’ már hû szerelemre, -
Tudhatta, közöttünk nem vala gát:
Unszola mégis szóval „igenre”,
Mert ha nem: õ kivégzi magát.
Enyelegve adám a tõrt: nosza hát!”
S vadul a sebbõl a tõrt kiragadja,
Szeme szokatlan lángot lövell,
Kacag és sír, s fennvillogtatja
S vércse-visongással rohan el.
Vetni kezet rá senki se mer.
Odakinn lefut a nyilt utca során,
Táncolni, dalolni se szégyell;
Dala víg: „Egyszer volt egy leány,
Ki csak úgy játszott a legénnyel,
Mint macska szokott az egérrel!”
(1877. október 27.)
-
#168
Paul Verlaine:
Őszi chanson
Ősz húrja zsong,
Jajong, busong
A tájon,
S ont monoton
Bút konokon
És fájón.
S én csüggeteg,
Halvány beteg,
Míg éjfél
Kong, csak sírok,
S elém a sok
Tűnt kéj kél.
Óh, múlni már,
Ősz! Hullni már
Eresszél!
Mint holt avart,
Mit felkavart
A rossz szél...
/Tóth Árpád műfordítása/
(Bocsánat, hogy újra beírtam, de a beszúráskor kicsit "elromlott" a sortörés.) -
#167
Ady Endre: Héja-nász az avaron
Útra kelünk. Megyünk az Õszbe,
Vijjogva, sírva, kergetõzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.
Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.
Szállunk a Nyárból, ûzve szállunk,
Valahol az Õszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.
Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az õszi avaron.
-
#166
Paul Verlaine:
Őszi chanson
Ősz húrja zsong,
Jajong, busong
A tájon,
S ont monoton
Bút konokon
És fájón.
S én csüggeteg,
Halvány beteg,
Míg éjfél
Kong, csak sírok,
S elém a sok
Tûnt kéj kél.
Óh, múlni már,
Ősz! hullni már
Eresszél!
Mint holt avart,
Mit felkavart
A rossz szél...
/Tóth Árpád műfordítása/
-
#165
ooopsz nem pont ez de hasonló
LORD OF THE RINGS
There are signs on the ring
which make me feel so down
there's one to enslave all rings
to find them all in time
and drive them into darkness
forever they'll be bound
Three for the Kings
of the elves high in light
nine to the mortal
which cry
(solo: Marcus)
Ref.: Slow down and I sail on the river
Slow dawn and I walk to the hill
and there's now way out
Mordor
dark land under Sauron's spell
threatened a long time
threatened a long time
Seven rings to the gnoms
in their halls made of stone
into the valley
I feel down
One ring for the dark lord's hand
sitting on his throne
in the land so dark
where I've to go
(solo: Marcus)
Ref.: Slow down and I sail on the river
Slow down and I walk to the hill
Lord of the rings
-
#164
Van egy Blind Guardian- Lord Of the Ring c. annak is ez a szövege :)
Nem olvastam a művet de mostmár akkor tudom hogy onnan van :) -
#163
Ennek semmi értelme -
#162
Keresd a Kettétört Kardot,
Imladrisban leled;
Jó tanáccsal lebírod
A Morgul-bűvöletet,
Jelet kell fölmutatnod,
Hogy a végzet közel,
Mert Isildur Átkát szítod,
S a Félszerzet nem tűnik el.
Seek for the Sword that was broken:
In Imladris it dwells;
There shall be counsels taken
Stronger than Morgul-spells.
There shall be shown a token
That Doom is near at hand,
For Isildur's Bane shall waken,
And the Halfling forth shall stand. -
#161
továbbá a könyv elején is benne van. -
#160
ott van előtted a net és nem kerestél rá...
Három gyűrű ragyogjon a tünde-királyok kezén,
Hét a nemes törpök jussa, kiknek háza cifra kő,
Kilencet halandó ember ujján csillantson a fény,
Egyet hordjon a Sötét Úr, szolganyájat terelő,
Mordor éjfekete földjén, sűrű árnyak mezején.
Egy Gyűrű mind fölött, Egy Gyűrű kegyetlen.
Egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen,
Mordor éjfekete földjén, sűrű árnyak mezején. -
#159
nekem az a kedvenc versem, ami a gyúrúk ura elején van, nemtom fejből, de úgyahogy leírom:
áhh, nemírom, azt se tom hogy kezdődik, vmi:
3 gyűrű ragyogjon a tündekirályok kezén, nem, nem így, na cső, úgyis tudja mindenki miről van szó -
#158
Moderale Necesse Est -
#157
Ravasz Róka -
#156
locsoljam=szagoljam -
#155
Francois Villon – Ballada a senki fiáról
Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt : a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség,
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,
a szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak,
s lehelletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.
Fagyott mezőkön birkóztam a széllel,
ruhám csupán egy fügefalevél,
mi sem tisztább számomra, mint az éjjel,
mi sem sötétebb nékem, mint a dél.
A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,
ahogy a temetőkben nevetek,
enyém csak az., amit a sárba dobtam,
s mindent megöltem, amit szeretek.
Fehér derével a halántékomra
s veres hajamra már az ősz feküdt,
és így megyek fütyülve egymagamban,
megáldva és leköpve mindenütt.
A győztes ég fektette rám a sátrát,
a harmattól kék lett a homlokom,
s így kergettem az Istent, aki hátrált,
s a jövendőt, amely az otthonom.
A hegycsúcsokon órákig pihentem,
s megbámultam az izzadt kőtörőt,
de a dómok mellett fütyülve mentem,
s kinevettem a cifra püspököt :
s ezért csak csók és korbács hullott árva
testemre, mely oly egyformán feküdt
csipkés párnák között és uccasárban,
megáldva és leköpve mindenütt.
S bár nincs hazám, borom, se feleségem
és lábaim között a szél fütyül :
lesz még pénzem és biztosan remélem,
hogy egyszer nékem minden sikerül.
S ha meguntam, hogy aranytálból éljek
a palotákat megint otthagyom,
hasamért kánkánt járnak már a férgek,
és valahol az őszi avaron,
egy vén tövisbokor aljában, melyre
csak egy rossz csillag sanda fénye süt :
maradok egyszer, Francois Villon, fekve
megáldva és leköpve mindenütt.
(Faludy György átköltésében)
-
#153
na pár szeretetről szoló verest,hisz karácsony van :
-Nem lehet kicsit szeretni,vagy szeretünk vagy nem
-Szeretni annyi,mint feledni és elengedni.
-Az igazi szeretet nem változik.Tértől,időtől függetlenül at marad ami volt : szeretet.
-Ha megbecsülöd azt aki vagy,egy pillanatban észreveszed,hogy a többiek is ugy értékesek ahogy vannak.
-Aki szeret , elenged,felejt és megbocsát.
aki mindezt elvárja másoktól az csupán önmagát szereti.
-kimondani ráérünk,halgatni soha
-Hagyd el a dolgokat mielött ők hagynak el téged
-
#152
Eloszor olvassatok el sorban, aztan ket soronkent(1,3,5...):
Eljött a szép nap, midon a legjobb pi-
ros bor mellett köszöntöttünk és a boros kan-
nát két kézre fogva hangos rivalgással
kívántunk Neked sok szépet, és örültünk, hogy
élvezted életed boldog óráit, de a kis fa-
kadó rózsa is csak egyszer virít és a Te tava-
szod is elhervad egyszer, s a régi du-
daszó hangja is ködbe vész, és a nagy csavar-
gások boldog emléke már a múlté lesz.
Valamennyien oszintén mondhatjuk, hogy sza-
porodó éveid bölcs férfivá tettek, s még sokáig aka-
runk a Te dicso napokat látott öreg fa-
ludban borozgatni és emlékezni elmúlt tava-
szodra. -
#151
Kellemes Karácsonyi Ünnepeket békés, boldog Újévet kívánok :
t
i
tű
levelű
csend kupolái
örök-
zöld fenyvesek
a hó
alól is reményt szikrázni
csak zengjetek!
Isten nélküli istállók mélyén
ti őrzitek a szárnyatok alá menekült
Kisdedet.
Túl: arasznyi ágaitok szalmazsákokba rejtve,
ha őrök
elkobozzák, rabok szabad szívében nyit tovább!
Némán is hirdessétek e gyűlölet- rengetegbe':
csak a
szeretet
tehet
csodát
-
#150
Nagy lászló: Inkarnáció ezüstben
Ezüst-maszkunkat ezüst-kezünk
elmozdítja csak s dől a hó
zihálhat havat is két szerető
fölszabadulva az égre forgunk
imádat szárnyas malmai, íme
ezüstben az árulás városa
ez a fény-rózsás agydaganat
fülel már az űrbe és minden
hópelyhet kihallgat, összeadja
köbméterekké a hulló havat
FIGYELEM, FIGYELEM
FIGYELMEZTETJÜK A SZERETŐKET
NE MÓKÁZZANAK JELKÉPEIKKEL
CSINTALANSÁGUK HASZONTALAN
JELENÜNKTŐL IDEGEN, FIGYELEM
Tekints le az érdekek zónáira
ülnek ott hatalmas páncél-mackók
hasukban az apró szabvány-zacskók
mindben kereken harminc ezüst
íjászaim, az eskű, az eskű
ne hagyjuk abba, havat, szelet
északi süvítést a világ
ablakainak, a sötét
lelkiismeret hártyáinak
hajrá, az idegek havazzanak
tombolj, te sörényes velem
zúdítva zenét, a szkíta nyilak
ércnyelvét az éter síkjairól
hol testvér a húrral a köröm, a szem
és hűen szolgál a nyereg, sisak
de a dűh: nyargaló fejedelem
barbár és tiszta, akár a hó
íme, a leszakadó ezüst-zene
a páncélszekrénybe nem zárható
vérre se váltható vad havazás
FIGYELEM, FIGYELEM
FELHÍVJUK A LAKOSOK FIGYELMÉT
JELENTKEZZENEK HÓMUNKÁRA
HARCRA A HÓ BIKÁI ELLEN
ELÁLLJÁK MÁR AZ UTAT, FOROGNAK
HIDAKON BÖMBÖLNEK, TEREKEN
VAKÍTJÁK A SZEMET IS, KARAMBOL
FIGYELEM, FIGYELEM
Itt maradunk magas hazánkban
a havazás fehér szivében
hallatlan örvény-kerékben
itt nem horpad be a halánték
határainknak vérnyoma nincs
ide kergültünk kénytelenül
ezt megalkottuk eszményien
itt hahotázunk a vérünk
tábortüzénél, itt lerogyunk
ezüst-arcunk fájt már a csókra
ezüst-kezünk cédrus-pohárra
kikalapált alakunk fájt már
lenvirág-ingért, s ideje jött
ideje a hömbölyödésnek
égő cukor és pörkölt dió
aromájának, ideje jött
húsunk mákvirág-barlangjában
a barbár íj-feszülésnek
ríkatóan forró havazásnak
FIGYELEM, FIGYELEM
FELHÍVJUK A LAKOSOK FIGYELMÉT
NEMZETI KINCSNEK NEVEZETT
SZKÍTA LELETEINKBŐL
KÉT ALAK, EGY FÉRFI, EGY NŐ
ELTŰNT MÁR A HAVAZÁS ELŐTT
EZÜST AZ ARCUK, EZÜST A KEZÜK
A HÓVIHAR MOZGÓ CENTRUMÁBÓL
FŐVÁROSUNK FELETT MAGASAN
HALÁLBIZTOS HOGY ŐK ZENGENEK
MAGAS A JUTALOM IS, AZÉ LESZ
AKI LEHOZZA ŐKET A FÖLDRE
MEGKÖTÖZVE, FEGYVER IS HASZNÁLHATÓ
FIGYELEM, FIGYELEM
FEGYVER IS HASZNÁLHATÓ
-
#149
Sylvia Plath: A Better Resurrection
I have no wit, I have no words, no tears;
My heart within me like a stone
Is numbed too much for hopes or fears;
Look right, look left, I dwell alone;
A lift mine eyes, but dimmed with grief
No everlasting hills I see;
My life is like the falling leaf;
O Jesus, quicken me.
-
#148
Nagy István Attila: Elrejtelek
Szavaimba rejtelek,
hátha nem találnak rád,
amikor megvirrad,
s útjukra indulnak
a gonosz álmok.
Új szavakat találok,
testedet takaró
varázsigéket,
ne árthassanak neked
az emberek.
Mert minden jóság,
minden gyötrelem,
eltanulható,
félek, egyszer
megadod magadat.
Szavaimba rejtelek,
hátha nem találnak rád,
s olyannak maradsz,
amilyennek megszerettelek.
Nagy István Attila: Parázslik
Parázslik a szó a számban,
meghalok a hallgatásban,
feláldoznak a reggelek,
közönybe bújt tekintetek.
Elizzanak a nappalok,
éjszakára már seb vagyok,
láztalanul hullám dobál,
ablakomban csend kiabál.
Odakint a néma felhők
keresik a nekik tetszőt,
jégszilánkra rózsát tűznek,
halott hajnalt így üzennek.
-
#147
nemtudom... kaptam emailban. -
#146
ki írta, címe ?
amúgy szép. -
#145
Juhász Gyula – Milyen volt…
Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár,
S e szőkeségben újra érzem őt.
Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsúzónál
Szeme színére visszarévedek.
Milyen volt hangja selyme, nem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.
-
#144
Ez szép. -
#143
ismerem