Ird ide kedvenceidet
  • Factor_007
    #176
    Nem nagyon értem a verset de teljesen magával ragadott


    A holló

    Edgar Allan Poe

    (Babits Mihály fordítása)


    Egyszer - únt éjfél közelgett - bóbiskoltam elfelejtett
    Tudományok furcsa könyvén, ellankadva terhesen,
    Fejem csügge... egyre jobban... s im egyszerre ajtóm roppan,
    Mintha egy kéz félve koppan - dobban ajtóm csöndesen.
    S szóltam: "Éji vendég toppan küszöbömre csöndesen:
    - Az lehet, más semmisem."

    Ah, jól emlékszem valóban! Tél volt, bús december hóban,
    Szellemét a szén hunyóban földre hímzé véresen.
    Lassan nyúlt az éji óra; könyvem nem nyújtott a búra
    Enyhülést, óh holt Lenóra, érted, égi kedvesem,
    Kit a mennyekben Lenóra néven hívnak, kedvesem,
    - Itt lenn nincs már neve sem.

    S bíbor kárpit selyme rezzen, bizonytalan zajra zizzen;
    Fájó, vájó, sohsem ismert féltés kínját érezem.
    S míg szivem dobbanva retten, mind ismétlem önfeledten:
    "Éji vándor vár ijedten ajtóm elõtt, azt hiszem -
    Késett vendég kér ijedten bebocsátást, azt hiszem:
    - Az lehet, más semmisem."

    Most kicsit magamhoz térvén nem haboztam, így beszélvén:
    "Jó uram, vagy drága hölgyem, ne akadjon fenn ezen:
    Tény hogy kissé szunditottam, és ön oly halkan koppan:
    S amint könnyû lépte dobban - koppan ott künn csöndesen,
    Szinte képzeletnek vélném" - s ajtót tártam csöndesen:
    - Künn az éj, más semmisem.

    Hosszan néztem ott az éjbe bámulva, kétkedve, félve,
    Álmodva amilyent nem mert még álmodni senkisem;
    De a csöndesség töretlen, s a homály nem ad jelet, nem
    Hangzik más szó, mint egyetlen név: "Lenóra!" - kedvesem
    Neve, melyet én rebegtem, s visszanyögte édesen
    A visszhang - más semmisem.

    Visszamenve a szobába - lelkem ég, a fejem kába -
    Újra koppanást hallottam, már nem is oly csöndesen.
    "Valamitõl bizonyára megzörrent az ablak zára:
    Rá kell jönnöm az okára, nosza - mondtam - meglesem!
    Nyughass, szívem, pillanatra, míg e rejtélyt meglesem:
    - Csak a szél, más semmisem..."

    S széttárva a rácsos táblát, íme, furcsán verve szárnyát
    Egy nagy õskort-látott Holló szállt be rajta peckesen.
    Rám se biccent, meg se hökkent, csak jött, mint egy idecsöppent
    Úr vagy hölgy: ajtómra röppent s megtelepült odafenn -
    Ott egy vén Pallas-szobor volt, a madár megült ezen,
    Ült, csak ült - és semmisem.

    Akkor bánatom mosolyra csalta furcsa ében tolla,
    Ahogy ott morc méltósággal ült nagy ünnepélyesen.
    "Bár megtépve, zord kóborló" - szóltam - "te se vagy utolsó,
    Éji partok küldte Holló: úr-neved hadd kérdezem:
    Hogy hívnak, ha ott lenn röpködsz a plútói bús vizen?"
    - Szólt a Holló: "Sohasem."

    Néztem a szárnyas bolondot, hogy egy szót ily jól kimondott
    S válaszolt szavamra - bárha nem is túl értelmesen:
    Meg kell adni, ilyet élõ még nem ért, hogy egy beszélõ
    Madár ajtaja fölé jõ s rátelepszik kényesen -
    Ajtó fölött egy szoborra rátelepszik peckesen,
    - És a neve: "Sohasem"!

    De a Holló fönn a szobron csak ez egy szót mondta folyton,
    Mintha abba volna lelke beleöntve teljesen.
    Másképp csõrét nem nyitotta s szárnyait sem mozditotta;
    S nyögtem: "Hozzám senkisem hû, még szivem reménye sem,
    Majd csak elhagy e madár is - nem lesz reggel nyoma sem!"
    - Szólt a Holló: "Sohasem."

    Megdöbbentem, hogy talál az elsírt szóra ez a válasz:
    "Persze" - mondtam - "ennyi ennek kincse tára összesen;
    Tán egy régi bús gazdája oktatá, kit sors viszálya
    Dúlt és mart, míg síró szája erre járt rá, másra sem -
    Holt remények gyászdalához nincs is jobb rím semmisem,
    - Mint hogy: >>Soha - sohasem.<<"

    De a bölcs madár mosolyra csalta méla lelkem ujra
    És egy zsöllyét gördítettem szembe, hogy majd ott lesem;
    S bársonyába besüppedve képzeletet képzeletre
    Halmoztam: hogy hol szerezte s mért ismétli vészesen -
    Ez a baljós vén vad holló mért ismétli rémesen
    Ezt a szót, hogy: "Sohasem."

    Ezen tûnõdtem magamban, noha egy betût se mondtam
    A madárhoz - s már szivembe fúrt a két fém-élü szem...
    Óh ha titkát eltalálnám! S így fejem ledõlt a párnán,
    Melynek bársonyára lámpám fénye hullott kékesen,
    Violaszín bársonyára, melyen óh! már kedvesem
    Nem pihen meg sohasem.

    Most, úgy tetszett, langy szellõ kel s lengve titkos füstölõkkel
    Angyaltánc a szõnyeg bolyhát csiklandozta kéjesen:
    "Bús szív!" - nyögtem - "égi vendég szállt le hozzád: lám a szent Ég
    Angyalokkal küld nepenthét, elfeledni kedvesem:
    Idd, óh idd e hûs nepenthét és feledd el kedvesem!"
    - Szólt a Holló: "Sohasem."

    "Jós!" - hörögtem - "választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!
    - Sátán küldött vagy vihar vert hozzám, én nem keresem,
    Ki büszkén, bár megtépázva, érkeztél e puszta házba,
    Hol rémek dúlnak csatázva - mondd meg nékem kegyesen:
    Van-e balzsam Gileádban? megenyhûl-e zord sebem?"
    - Szólt a Holló: "Sohasem."

    "Jós!" - hörögtem - "választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!
    Hiszen egy égbolt borul ránk s egy Urunk van odafenn:
    Mondd meg, vár-e még e búra messze mennyben édes óra,
    Vár-e majd a szent Lenóra ölelése odafenn?
    Kit az angyalok Lenóra néven hívnak odafenn?"
    - Szólt a Holló: "Sohasem."

    "Legyen hát e szód utolsó!" - szöktem föl - "sátán vagy holló!
    Menj, röpködj az éjviharban, a plutói bús vizen!
    Itt ne hagyd egy árva tollad, nehogy arról rágondoljak,
    Mit hazudtál e szobornak vállán ülve peckesen!
    Tépd ki csõrödet szivembõl s hagyj magam, míg elveszem!"
    - Szólt a Holló: "Sohasem!"

    És a szárnya meg se lendül, és csak fent ül, és csak fent ül,
    Fent ajtóm fölött a Pallas sápadt szobrán, csöndesen.
    Álmodó rémhez hasonló szemmel ül a szörnyü Holló,
    Míg a lámpafény elomló árnyát veti rémesen
    S lelkem e padlómon ringó árnyba fullad csöndesen:
    Nem szabadul - sohasem.