Cifka Miklós
Atomfegyverek: Anglia és Franciaország
Bármilyen meglepő, Anglia volt az első ország, amely komolyabban foglalkozni kezdett a nukleáris fegyverek lehetőségeinek kutatásával.
I. rész: Hogyan működik az atombomba?
II. rész: Fejlesztési korlátok
III. rész: A célbajutattás módszerei
IV. rész: Robotrepülőgépek, aknák, rakéták
V. rész: Amerikai Egyesült Államok
VI. rész: Oroszország
VII. rész: Anglia és Franciaország
1940-ben egy bizottságot hoztak létre, melynek feladata az urándúsítás és a urántöltetű fissziós bomba tervének kidolgozása volt. A bizottság munkája egyben felhívta az Egyesült Államok figyelmét is a nukleáris fegyverekre, és végül 1943-ban Anglia, Kanada és az Egyesült Államok megegyezett, hogy együttműködnek a nukleáris fegyverek kifejlesztésében, és a szakterület vezető angol tudósai is a Manhattan-programban kezdtek el dolgozni.
A második világháború után az Egyesült Államok már kevésbé volt hajlandó az együttműködésre, így egy katonai célú, titkos, független angol program indult meg két békés célú nukleáris fejlesztés mellett. A katonai program létét nem hozták nyilvánosságra, minden döntés és megbeszélés zárt ajtók mögött folyt. 1947-ben a kormány elhatározásra jutott: Angliának saját atomfegyverre kell szert tennie.
A HMS Plym, melynek hasában az első angol nukleáris robbantást végrehajtották..
A munkálatokban oroszlánrész jutott a Manhattan-programban részt vett tudósoknak, kiemelve William G. Penneyt, aki a brit program vezetője volt a korai időkben. Csapatának viszonylag rövid idő alatt sikerült is megépítenie az első kísérleti bombájukat, egy plutónium üzemanyagú berobbantásos elvű eszközt, aminek a Hurricane nevet adták. Ez Monte Bello szigeténél, Ausztrália mellett robbantották fel 1952 októberében, egy kivont fregatt belsejében.
...és amivé vált: a Hurricane gombafelhője
Az első nukleáris bombák az 1950-es évek közepén kerültek az angol légierőhőz, és a Canberra, később pedig a V bombázók (Valiant, Vulcan, Victor) arzenáljában rendszeresítették őket. Kifejlesztettek egy nagy méretű, mintegy 200 kilométer hatótávolságú repülőgépről indított rakétát, a Blue Steel-t, amelynek az orrába egy 1 megatonnás termonukleáris robbanófej került, a 60-as években ez volt a stratégiai elrettentés fő eszköze. Anglia eredetileg beszállt az Egyesült Államok légi indítású ballisztikus rakétájának, a Skyboltnak a fejlesztésébe is, de ezt a programot 1962-ben leállították.
Az ország saját ballisztikus rakétaprogramja meglehetősen sok problémával szembesült úgy műszaki, mint politikai téren, és végül még azelőtt leállították, hogy bármit is bizonyíthatott volna. Anglia egy politikai megállapodás alapján amerikai Thor ballisztikus rakétákat kapott, amelyeket az angol légierőnél üzemeltettek, de a fegyverek hivatalosan amerikai felügyelet alatt szolgáltak 1960 és 1963 között.
Blue Steel rakétát visznek egy Vulcan bombázóhoz
A Skybolt légi indítású ballisztikus rakétaprogram leállítása után 1963-ban Anglia és az Egyesült Államok megállapodott, miszerint a szigetország saját nukleáris meghajtású ballisztikus rakétahordozó tengeralattjárókat épít, amelyekhez amerikai Polaris A3 ballisztikus rakétákat vásárol az Egyesült Államoktól, de ezekre angol fejlesztésű és gyártású robbanófejek kerülnek. A tengeralattjárók első egysége, a HMS Resolution 1968-ban lépett szolgálatba, és rövid időn belül követte őt három másik testvére.
HMS Resolution
Politikai és gazdasági okokból eközben a bombázóerőket folyamatosan kurtították, és végül 1984-ben kivonták az utolsó nagy angol bombázót is a hadrendből, illetve időközben leszerelték a nagyobb robbanóerejű nukleáris bombákat és a Blue Steel rakétát is. A nukleáris csapásmérés ekkor a Tornado vadászbombázó gépekhez került, amelyek képesek voltak angol, illetve amerikai nukleáris bombákat is hordozni.
A Tornado vadászbombázó volt a RAF utolsó taktikai atomfegyverhordozój
Anglia az 1990-es években tovább kurtította nukleáris fegyverarzenálját, 1998-ban kivonták a még rendszerben maradt WE177 nukleáris légibombákat, így csupán egyetlen stratégiai atomfegyverrendszer, a tengeralattjárókra telepített ballisztikus rakéta maradt. A Polaris rakétarendszer cseréjénél ismét az Egyesült Államokhoz fordult az ország: megvásárolták az amerikai Trident D-5 rendszert, de a robbanófejek továbbra is angol fejlesztésű és gyártású változatok voltak. Költségvetési okokból az eredetileg tervezett 65 rakéta helyett csak 56 darabot szereztek be.
A Resolution osztályt váltó négy új Vanguard osztályú tengeralattjáró egyenként 16 darabot képes ezekből hordozni, tehát legfeljebb három tengeralattjáró lehet teljesen feltöltve, a negyediknek már csak 10 darab Trident rakéta maradna. Figyelembe véve, hogy az állománytábla szerint a négy hajóegységből egy úgyis a kötelező karbantartáson vagy feltöltésen vesz részt, ez nem túl komoly csapás. A rakéták száma mellett a robbanófejek számát is korlátozták. Eredetileg minden rakéta orrába hat robbanófej került volna, ám ezt a számot (legalább) megfelezték, így egy-egy járőrútra induló tengeralattjáróra csak feltehetően 48 töltet jut.
A HMS Victorious, a Vanguard-osztály egyik egysége éppen kihajózik
Anglia jelenleg hivatalosan kevesebb mint 200 nukleáris robbanótöltettel rendelkezik (csak becslések vannak a pontos mennyiségről, az elérhető források legtöbbje 192-t feltételez), ezek mindegyike a Trident rakétákhoz tartozik. A taktikai csapásmérő erőről továbbra is lemond az ország, de a stratégiai elrettentő erőről nem; a jelenlegi Trident rendszerrel legalább 2024-ig ez biztosítva is van.
A katonai célú nukleáris gyártókapacitást alaposan leépítették. 1999-ben készült el az utolsó, a Trident rakétákhoz való robbanófej, amely változtatható erejű, 0,3, 5-10 vagy 100 kilotonna lehet. A robbanóerő még a robbanófej rakétába való szerelése előtt állítható be. A nukleáris kutatómunka ugyanakkor nem állt le, az Egyesült Államokkal közösen például 2006 februárjában egy szubkritikus robbantást hajtottak végre, feltehetően a több évtizedes plutónium állapotának vizsgálatára. Franciaország
Az ország a II. világháború előtt a nukleáris kutatás vezető hatalma volt, de a német megszállás miatt a világháború után messze lemaradt az USA, a Szovjetunió, Anglia, de még Kanada mögött is.
A háború után, még 1945-ben Charles de Gaulle, mint a felszabadított ország elnöke létrehozta a világ első civil atomenergetikai ügynökséget, a CEA-t (Commissariat a l'Energie Atomique), és szerette volna minél előbb atomhatalommá tenni országát. Noha a francia atomkutatás gyakorlatilag évekig szünetelt, egyes francia tudósok részt vettek a Manhattan program bizonyos részeiben, így például a plutóniumgyártásban nem kellett teljesen a nulláról indulniuk.
Mirage IV bombázógép, több mint 30 évig a francia stratégiai erő kulcseleme
Az 1940-es évek végén, 50-es évek elején több urándúsító telep, nukleáris reaktor és plutóniumgyár lett felépítve, de bizonyos politikai okokból - részben a kommunista nézetet való politikusok és tudósok ellenállása, részben az Egyesült Államok politikai nyomása miatt - a francia atomfegyver elkészítése meglehetősen döcögősen haladt. Hivatalosan csak 1954-ben döntöttek arról, hogy elkezdenek egy kifejezetten katonai célú programot a saját atomfegyver kifejlesztésére.
SS2 rakéta Albioni silójában
A kellő politikai támogatás mégiscsak de Gaulle 1958-as ismételt elnökségre való lépésével született meg. Az első francia nukleáris kísérletben egy urántöltetű atombombát robbantottak fel az algír sivatagban, 1960-ban. A kísérletek még évekig itt folytak, még az után is, hogy Algéria visszakapta függetlenségét. Később a tesztelést a Csendes-óceán déli részén, a Mururoa- és Fangataufa-atollnál folytatták. Franciaország összesen mintegy 200 kísérleti robbantást hajtott végre, az utolsót 1996-ban.
Az első, már katonai célú eszközök 1963-ban kerültek a francia légierőhöz. Ezek AN-11, később az AN-22 fissziós bombák voltak, amelyeket Mirage IV bombázógépek juttathattak el a célponthoz. A hordozóeszközök terén Franciaország hasonló problémával szembesült, mint Anglia, de szemben velük, ők nem fordulhattak az Egyesült Államokhoz. Ebben egy komoly politikai törés játszott szerepet, mégpedig az 1956-os Szuezi-válság, ahol a közös francia-angol-izraeli csapatokat az USA visszavonulásra késztette politikai erővel.
Franciaország kapcsolata az Egyesült Államokkal ettől kezdve meglehetősen borús lett, és noha nyílt ellentétekről sosem volt szó, 1967-ben kilépett a NATO katonai szárnyából, és kiutasított minden idegen katonai erőt az országból.
Az AMX30 harckocsi alvázára telepített Pluton taktikai rakéta
A ballisztikus rakéták fejlesztése a komoly nehézségek ellenére sikeresen felmutatta az SS2 rakétát, amelyből két bázison összesen 18 darabot telepítettek, de ezek csak 1971-től kezdve lettek teljesen hadrakészek. Eközben a taktikai atomfegyverek is megjelentek a csapatoknál: kisebb, 10-25 kilotonna robbanóerejű harci töltetek tűntek fel a Mirage IIIE, Jaguar és Super Etendard vadászbombázók szárnyai alatt, illetve a Pluton harcászati rakéták orrában.
A stratégiai elrettentő erő számára nagy előrelépést jelentett az első sikeres, 2,6 megatonnás termonukleáris atombomba-kísérlet 1968-ban, a másik pedig a ballisztikus rakétahordozó tengeralattjárók hadrendbe állása. A Le Redoubtable osztályból összesen öt darabot építettek, és egyenként 16 darab hazai gyártású M1, később M2, M20, majd M4 típusú rakétát voltak képesek hordozni. Megjegyzendő, hogy csak négy tengeralattjáró felfegyverzéséhez szükséges rakétamennyiséget rendeltek abból kifolyólag, hogy egyszerre úgyis csak négy hajóegység lesz bevethető, egy pedig forgóban folyamatosan javítás és karbantartás alatt állt.
A Le Redoubtable kikötéshez készülve
A hidegháború véget érte után Franciaország komoly leépítésekbe kezdett. Felszámolták az SS2 rakétákat az 1980-as években kiváltó 18 darab SS3-ast, a Pluton leváltására elkészült Hadés taktikai nukleáris robbanófejű rakéták 1993-ban gyakorlatilag a gyárból a raktárba kerültek, majd szétszerelték őket. Velük együtt kivonták a nukleáris légibombákat is a szolgálatból.
Jelenleg az ország nukleáris képességei két fegyverrendszerre korlátozódnak. A stratégiai elrettentés terén a Le Redoubtable osztályt az 1990-es évektől fokozatosan felváltotta a Le Triomphant osztály, amely már az újabb és nagyobb M45 ballisztikus rakétával lett felszerelve. Ezek immár több robbanófejjel rendelkeztek, ám ezek a robbanófejek még vezethetőek külön-külön célpontra.
Le Triomphant
Ezt hamarosan váltja a nagyobb M51 ballisztikus rakéta, ez a Le Triomphant osztály utolsó, negyedik hajóegységén debütál majd, várhatóan 2008-2009 körül, de a MIRV robbanófejeket (tehát hogy a rakéta orrában lévő robbanófejek egy bizonyos területen belül elhelyezkedő külön-külön célpontokra lehessen célba juttatni) a fejlesztés költségei miatt csak várhatóan 2015-ben kapják meg. Ezekkel a robbanófejekkel az M51 rakéták várhatóan 2040-ig lesznek szolgálatban, így a francia elrettentő erő hosszú időre biztosítva van.
A stratégiai és taktikai csapásmérésre a légierő három századnyi Mirage 2000N és a haditengerészet egy századnyi, a Charles de Gaulle repülőgép-hordozón állomásozó Super Etendard vadászbombázó gépe szolgál, de a közeljövőben mindkét típust várhatóan leváltják a Rafale vadászgépek. Ezek a vadászbombázók ASMP típusú szuperszonikus robotrepülőgépet hordozhatnak, amely legfeljebb 300 kilométeres hatótávolságra képes eljuttatni a 150 vagy 300 kilotonnás robbanófejét.
Mirage 2000N
Az ASMP feladata elsősorban egyfajta figyelmeztetőlövés, vagyis hogy adott esetben egy ASMP bevetésével nyomatékosítva legyen Franciaország azon szándéka, hogy akár a stratégiai nukleáris fegyvereit is beveti az adott ország ellen, ha az fenyegeti őt. Az AMSP utódja (az ASMP-A) már készül, várhatóan 2010 körül váltja le elődjét, és nagyobb hatótávolságra, valamint nagyobb sebességre lesz képes.
Fantáziarajz az ASMP-A robotrepülőgépről
A francia nukleáris fegyveripar, ha takaréklángon is, de folyamatosan üzemel. Ugyan plutóniumgyártó reaktoraik és katonai célú urándúsítóik többségét bezárták, de a már legyártott nyersanyag is elegendő tartalékot jelent hosszú távon.
Miután a nukleáris robbanófejek folyamatos, bár nem túl erőltetett tempójú fejlesztések alatt állnak, illetve a harceszközök gyártása, ha lassan is, de folyik. Franciaország jelenleg mintegy 400 darab ballisztikus rakétákhoz való robbanófejjel, és 65 darab ASMP-hez való robbanófejjel rendelkezik, és a tervek szerint a jövőben is nagyságrendileg ilyen szinten kívánják ezeket tartani.
I. rész: Hogyan működik az atombomba?
II. rész: Fejlesztési korlátok
III. rész: A célbajutattás módszerei
IV. rész: Robotrepülőgépek, aknák, rakéták
V. rész: Amerikai Egyesült Államok
VI. rész: Oroszország
VII. rész: Anglia és Franciaország
I. rész: Hogyan működik az atombomba?
II. rész: Fejlesztési korlátok
III. rész: A célbajutattás módszerei
IV. rész: Robotrepülőgépek, aknák, rakéták
V. rész: Amerikai Egyesült Államok
VI. rész: Oroszország
VII. rész: Anglia és Franciaország
1940-ben egy bizottságot hoztak létre, melynek feladata az urándúsítás és a urántöltetű fissziós bomba tervének kidolgozása volt. A bizottság munkája egyben felhívta az Egyesült Államok figyelmét is a nukleáris fegyverekre, és végül 1943-ban Anglia, Kanada és az Egyesült Államok megegyezett, hogy együttműködnek a nukleáris fegyverek kifejlesztésében, és a szakterület vezető angol tudósai is a Manhattan-programban kezdtek el dolgozni.
A második világháború után az Egyesült Államok már kevésbé volt hajlandó az együttműködésre, így egy katonai célú, titkos, független angol program indult meg két békés célú nukleáris fejlesztés mellett. A katonai program létét nem hozták nyilvánosságra, minden döntés és megbeszélés zárt ajtók mögött folyt. 1947-ben a kormány elhatározásra jutott: Angliának saját atomfegyverre kell szert tennie.
A HMS Plym, melynek hasában az első angol nukleáris robbantást végrehajtották..
A munkálatokban oroszlánrész jutott a Manhattan-programban részt vett tudósoknak, kiemelve William G. Penneyt, aki a brit program vezetője volt a korai időkben. Csapatának viszonylag rövid idő alatt sikerült is megépítenie az első kísérleti bombájukat, egy plutónium üzemanyagú berobbantásos elvű eszközt, aminek a Hurricane nevet adták. Ez Monte Bello szigeténél, Ausztrália mellett robbantották fel 1952 októberében, egy kivont fregatt belsejében.
...és amivé vált: a Hurricane gombafelhője
Az első nukleáris bombák az 1950-es évek közepén kerültek az angol légierőhőz, és a Canberra, később pedig a V bombázók (Valiant, Vulcan, Victor) arzenáljában rendszeresítették őket. Kifejlesztettek egy nagy méretű, mintegy 200 kilométer hatótávolságú repülőgépről indított rakétát, a Blue Steel-t, amelynek az orrába egy 1 megatonnás termonukleáris robbanófej került, a 60-as években ez volt a stratégiai elrettentés fő eszköze. Anglia eredetileg beszállt az Egyesült Államok légi indítású ballisztikus rakétájának, a Skyboltnak a fejlesztésébe is, de ezt a programot 1962-ben leállították.
Az ország saját ballisztikus rakétaprogramja meglehetősen sok problémával szembesült úgy műszaki, mint politikai téren, és végül még azelőtt leállították, hogy bármit is bizonyíthatott volna. Anglia egy politikai megállapodás alapján amerikai Thor ballisztikus rakétákat kapott, amelyeket az angol légierőnél üzemeltettek, de a fegyverek hivatalosan amerikai felügyelet alatt szolgáltak 1960 és 1963 között.
Blue Steel rakétát visznek egy Vulcan bombázóhoz
A Skybolt légi indítású ballisztikus rakétaprogram leállítása után 1963-ban Anglia és az Egyesült Államok megállapodott, miszerint a szigetország saját nukleáris meghajtású ballisztikus rakétahordozó tengeralattjárókat épít, amelyekhez amerikai Polaris A3 ballisztikus rakétákat vásárol az Egyesült Államoktól, de ezekre angol fejlesztésű és gyártású robbanófejek kerülnek. A tengeralattjárók első egysége, a HMS Resolution 1968-ban lépett szolgálatba, és rövid időn belül követte őt három másik testvére.
HMS Resolution
Politikai és gazdasági okokból eközben a bombázóerőket folyamatosan kurtították, és végül 1984-ben kivonták az utolsó nagy angol bombázót is a hadrendből, illetve időközben leszerelték a nagyobb robbanóerejű nukleáris bombákat és a Blue Steel rakétát is. A nukleáris csapásmérés ekkor a Tornado vadászbombázó gépekhez került, amelyek képesek voltak angol, illetve amerikai nukleáris bombákat is hordozni.
A Tornado vadászbombázó volt a RAF utolsó taktikai atomfegyverhordozój
Anglia az 1990-es években tovább kurtította nukleáris fegyverarzenálját, 1998-ban kivonták a még rendszerben maradt WE177 nukleáris légibombákat, így csupán egyetlen stratégiai atomfegyverrendszer, a tengeralattjárókra telepített ballisztikus rakéta maradt. A Polaris rakétarendszer cseréjénél ismét az Egyesült Államokhoz fordult az ország: megvásárolták az amerikai Trident D-5 rendszert, de a robbanófejek továbbra is angol fejlesztésű és gyártású változatok voltak. Költségvetési okokból az eredetileg tervezett 65 rakéta helyett csak 56 darabot szereztek be.
A Resolution osztályt váltó négy új Vanguard osztályú tengeralattjáró egyenként 16 darabot képes ezekből hordozni, tehát legfeljebb három tengeralattjáró lehet teljesen feltöltve, a negyediknek már csak 10 darab Trident rakéta maradna. Figyelembe véve, hogy az állománytábla szerint a négy hajóegységből egy úgyis a kötelező karbantartáson vagy feltöltésen vesz részt, ez nem túl komoly csapás. A rakéták száma mellett a robbanófejek számát is korlátozták. Eredetileg minden rakéta orrába hat robbanófej került volna, ám ezt a számot (legalább) megfelezték, így egy-egy járőrútra induló tengeralattjáróra csak feltehetően 48 töltet jut.
A HMS Victorious, a Vanguard-osztály egyik egysége éppen kihajózik
Anglia jelenleg hivatalosan kevesebb mint 200 nukleáris robbanótöltettel rendelkezik (csak becslések vannak a pontos mennyiségről, az elérhető források legtöbbje 192-t feltételez), ezek mindegyike a Trident rakétákhoz tartozik. A taktikai csapásmérő erőről továbbra is lemond az ország, de a stratégiai elrettentő erőről nem; a jelenlegi Trident rendszerrel legalább 2024-ig ez biztosítva is van.
A katonai célú nukleáris gyártókapacitást alaposan leépítették. 1999-ben készült el az utolsó, a Trident rakétákhoz való robbanófej, amely változtatható erejű, 0,3, 5-10 vagy 100 kilotonna lehet. A robbanóerő még a robbanófej rakétába való szerelése előtt állítható be. A nukleáris kutatómunka ugyanakkor nem állt le, az Egyesült Államokkal közösen például 2006 februárjában egy szubkritikus robbantást hajtottak végre, feltehetően a több évtizedes plutónium állapotának vizsgálatára. Franciaország
Az ország a II. világháború előtt a nukleáris kutatás vezető hatalma volt, de a német megszállás miatt a világháború után messze lemaradt az USA, a Szovjetunió, Anglia, de még Kanada mögött is.
A háború után, még 1945-ben Charles de Gaulle, mint a felszabadított ország elnöke létrehozta a világ első civil atomenergetikai ügynökséget, a CEA-t (Commissariat a l'Energie Atomique), és szerette volna minél előbb atomhatalommá tenni országát. Noha a francia atomkutatás gyakorlatilag évekig szünetelt, egyes francia tudósok részt vettek a Manhattan program bizonyos részeiben, így például a plutóniumgyártásban nem kellett teljesen a nulláról indulniuk.
Mirage IV bombázógép, több mint 30 évig a francia stratégiai erő kulcseleme
Az 1940-es évek végén, 50-es évek elején több urándúsító telep, nukleáris reaktor és plutóniumgyár lett felépítve, de bizonyos politikai okokból - részben a kommunista nézetet való politikusok és tudósok ellenállása, részben az Egyesült Államok politikai nyomása miatt - a francia atomfegyver elkészítése meglehetősen döcögősen haladt. Hivatalosan csak 1954-ben döntöttek arról, hogy elkezdenek egy kifejezetten katonai célú programot a saját atomfegyver kifejlesztésére.
SS2 rakéta Albioni silójában
A kellő politikai támogatás mégiscsak de Gaulle 1958-as ismételt elnökségre való lépésével született meg. Az első francia nukleáris kísérletben egy urántöltetű atombombát robbantottak fel az algír sivatagban, 1960-ban. A kísérletek még évekig itt folytak, még az után is, hogy Algéria visszakapta függetlenségét. Később a tesztelést a Csendes-óceán déli részén, a Mururoa- és Fangataufa-atollnál folytatták. Franciaország összesen mintegy 200 kísérleti robbantást hajtott végre, az utolsót 1996-ban.
Az első, már katonai célú eszközök 1963-ban kerültek a francia légierőhöz. Ezek AN-11, később az AN-22 fissziós bombák voltak, amelyeket Mirage IV bombázógépek juttathattak el a célponthoz. A hordozóeszközök terén Franciaország hasonló problémával szembesült, mint Anglia, de szemben velük, ők nem fordulhattak az Egyesült Államokhoz. Ebben egy komoly politikai törés játszott szerepet, mégpedig az 1956-os Szuezi-válság, ahol a közös francia-angol-izraeli csapatokat az USA visszavonulásra késztette politikai erővel.
Franciaország kapcsolata az Egyesült Államokkal ettől kezdve meglehetősen borús lett, és noha nyílt ellentétekről sosem volt szó, 1967-ben kilépett a NATO katonai szárnyából, és kiutasított minden idegen katonai erőt az országból.
Az AMX30 harckocsi alvázára telepített Pluton taktikai rakéta
A ballisztikus rakéták fejlesztése a komoly nehézségek ellenére sikeresen felmutatta az SS2 rakétát, amelyből két bázison összesen 18 darabot telepítettek, de ezek csak 1971-től kezdve lettek teljesen hadrakészek. Eközben a taktikai atomfegyverek is megjelentek a csapatoknál: kisebb, 10-25 kilotonna robbanóerejű harci töltetek tűntek fel a Mirage IIIE, Jaguar és Super Etendard vadászbombázók szárnyai alatt, illetve a Pluton harcászati rakéták orrában.
A stratégiai elrettentő erő számára nagy előrelépést jelentett az első sikeres, 2,6 megatonnás termonukleáris atombomba-kísérlet 1968-ban, a másik pedig a ballisztikus rakétahordozó tengeralattjárók hadrendbe állása. A Le Redoubtable osztályból összesen öt darabot építettek, és egyenként 16 darab hazai gyártású M1, később M2, M20, majd M4 típusú rakétát voltak képesek hordozni. Megjegyzendő, hogy csak négy tengeralattjáró felfegyverzéséhez szükséges rakétamennyiséget rendeltek abból kifolyólag, hogy egyszerre úgyis csak négy hajóegység lesz bevethető, egy pedig forgóban folyamatosan javítás és karbantartás alatt állt.
A Le Redoubtable kikötéshez készülve
A hidegháború véget érte után Franciaország komoly leépítésekbe kezdett. Felszámolták az SS2 rakétákat az 1980-as években kiváltó 18 darab SS3-ast, a Pluton leváltására elkészült Hadés taktikai nukleáris robbanófejű rakéták 1993-ban gyakorlatilag a gyárból a raktárba kerültek, majd szétszerelték őket. Velük együtt kivonták a nukleáris légibombákat is a szolgálatból.
Jelenleg az ország nukleáris képességei két fegyverrendszerre korlátozódnak. A stratégiai elrettentés terén a Le Redoubtable osztályt az 1990-es évektől fokozatosan felváltotta a Le Triomphant osztály, amely már az újabb és nagyobb M45 ballisztikus rakétával lett felszerelve. Ezek immár több robbanófejjel rendelkeztek, ám ezek a robbanófejek még vezethetőek külön-külön célpontra.
Le Triomphant
Ezt hamarosan váltja a nagyobb M51 ballisztikus rakéta, ez a Le Triomphant osztály utolsó, negyedik hajóegységén debütál majd, várhatóan 2008-2009 körül, de a MIRV robbanófejeket (tehát hogy a rakéta orrában lévő robbanófejek egy bizonyos területen belül elhelyezkedő külön-külön célpontokra lehessen célba juttatni) a fejlesztés költségei miatt csak várhatóan 2015-ben kapják meg. Ezekkel a robbanófejekkel az M51 rakéták várhatóan 2040-ig lesznek szolgálatban, így a francia elrettentő erő hosszú időre biztosítva van.
A stratégiai és taktikai csapásmérésre a légierő három századnyi Mirage 2000N és a haditengerészet egy századnyi, a Charles de Gaulle repülőgép-hordozón állomásozó Super Etendard vadászbombázó gépe szolgál, de a közeljövőben mindkét típust várhatóan leváltják a Rafale vadászgépek. Ezek a vadászbombázók ASMP típusú szuperszonikus robotrepülőgépet hordozhatnak, amely legfeljebb 300 kilométeres hatótávolságra képes eljuttatni a 150 vagy 300 kilotonnás robbanófejét.
Mirage 2000N
Az ASMP feladata elsősorban egyfajta figyelmeztetőlövés, vagyis hogy adott esetben egy ASMP bevetésével nyomatékosítva legyen Franciaország azon szándéka, hogy akár a stratégiai nukleáris fegyvereit is beveti az adott ország ellen, ha az fenyegeti őt. Az AMSP utódja (az ASMP-A) már készül, várhatóan 2010 körül váltja le elődjét, és nagyobb hatótávolságra, valamint nagyobb sebességre lesz képes.
Fantáziarajz az ASMP-A robotrepülőgépről
A francia nukleáris fegyveripar, ha takaréklángon is, de folyamatosan üzemel. Ugyan plutóniumgyártó reaktoraik és katonai célú urándúsítóik többségét bezárták, de a már legyártott nyersanyag is elegendő tartalékot jelent hosszú távon.
Miután a nukleáris robbanófejek folyamatos, bár nem túl erőltetett tempójú fejlesztések alatt állnak, illetve a harceszközök gyártása, ha lassan is, de folyik. Franciaország jelenleg mintegy 400 darab ballisztikus rakétákhoz való robbanófejjel, és 65 darab ASMP-hez való robbanófejjel rendelkezik, és a tervek szerint a jövőben is nagyságrendileg ilyen szinten kívánják ezeket tartani.
I. rész: Hogyan működik az atombomba?
II. rész: Fejlesztési korlátok
III. rész: A célbajutattás módszerei
IV. rész: Robotrepülőgépek, aknák, rakéták
V. rész: Amerikai Egyesült Államok
VI. rész: Oroszország
VII. rész: Anglia és Franciaország
