Egy harcjárműnél nagy gondot fordítanak arra, hogy megtalálják az ideális egyensúlyt a mozgékonyság, a tűzerő és a védelem terén. Az első kettőről már volt szó, itt az ideje a harmadikról, a védelemről is beszélni.

Először is tisztázni kell, mit értünk védelem alatt. Noha alaphelyzetben a páncélvastagság a fő kritérium, nem csak ez tartozik ide, hanem minden apróság, ami növelheti a túlélési esélyt. Márpedig ez nem a páncélnál kezdődik, hiszen annak feladata az, hogy megvédje a belsejében lévő sérülékeny embereket és gépeket akkor, ha már eltalálták a járművet. Az első dolog tehát a felderíthetőség, ez először is vizuális (szemmel látható) felderíthetőséget jelenti, amelyet álcázó festéssel és különféle álcahálókkal, növényzettel és hasonló megoldások alkalmazását jelenti.


Egy Chieftain harckocsi álcázóhálóval
Az infravörös tartományban (vagyis a hőkisugárzáson alapuló érzékelőknél) való álcázás az utóbbi időkben kezdett elterjedni, de ideális megoldás egyelőre nincs: az energiatermelés hőfejlesztéssel jár, márpedig egy harckocsinak (különösen egy modern harckocsinak, amelyben rengeteg elektromos és hidraulikus rendszer van) még álló helyzetben is sok energiára van szüksége, hogy a haladáshoz szükséges gigászi teljesítményről már ne is beszéljük. Az amerikai M1 Abrams harckocsik fejlesztésénél egy kis méretű turbógenerátor beépítésével álló helyzetben kiváltható a sok hőt termelő gázturbina működtetése. Az infravörös keresők elleni álcázás legáltalánosabb megoldása a kipufogórendszerek árnyékolása hővédő takarólemezekkel, hogy közvetlenül ne lehessen rálátni, valamint a kipufogógázt hideg levegővel keverik, hogy minél kevésbé legyen forró, vagyis árulkodó.


Az infravörös álcázás fontosságát jól mutatja ez a kép. A mozgásban lévő M-60-as harckocsi szinte világít a keresőben
Ha már felfedezték a járművet, és gyors oltalomra van szükség, akkor jön a ködfüggöny, vagyis amikor a harcjármű ködgránátvetőivel az infravörös hullámhossz számára átlátszatlan füstfelhőt hoz létre - persze ez csak ideiglenes rejtőzésre alkalmas, és az mindenki számára világos lesz, hogy nagyságrendileg merre van a jármű. Az akusztikus felderíthetőség minimalizálása, vagyis magyarul a zajcsökkentés szintén egyre inkább előtérbe kerül. Újabban már a lopakodás sem tűnik lehetetlennek, amikor tisztán elektromotorok által meghajtva (viszonylag) csendesen tudják megközelíteni az ellenséget, ilyenre lesz alkalmas elvileg a jelenleg még fejlesztés alatt álló amerikai FCS program harcjárműve is. Lánctalpas járműveknél már egy ideje bevált megoldás a gumírozott futófelület illetve futógörgők alkalmazása, amellyel akár felére is csökkenthető a lánctalp keltette zaj. A jövőben akár teljesen műanyagból készített lánctalp is elképzelhető, amely alig hangosabb, mint egy gumikerekes jármű.

A második feladat a célfelület csökkentése, vagyis a méret minimalizálás, persze ésszerű keretek között. Egy kis méretű harcjárművet ráadásul nem csak észrevenni nehezebb, de eltalálni is, ami szintén jelentősen növeli a túlélési esélyeket. Ezen a téren a II. világháború utáni amerikai harckocsik (M-48, M-60 széria) nem teljesítenek túl jól, mivel megjelent egy nagy parancsnoki kupola légvédelmi géppuskával, amely jelentősen megemelte a magasságot. A szovjet harcjárművek alacsonyabbak voltak, illetve különösen jól teljesített e téren a svéd Strv. 103 torony nélküli harckocsi (vagy talán helyesebb rohamlövegnek nevezni).
Néhány ismertebb harckocsi méretarányos vonalrajza


Az Strv. 103 torony nélküli harckocsi
A lövedéket azonban találat esetén mégis a páncél állítja meg, éppen ezért fontossága megkérdőjelezhetetlen. A harckocsik hosszú ideig a hadihajógyártásból átvett technológiával készültek, páncéllemezeket szegecseléssel rögzítettek egymáshoz. Ez azonban egy nagyon is komoly problémát vetett fel: egy, a harckocsi melletti robbanástól a szegecsek feje leszakadhat, és a belső térben szabályos lövedékként viselkedve veszélyt jelentenek a személyzetre. Az I. világháborús angol harckocsikban ezért a kezelőszemélyzet egyfajta védőmellényt, acélsisakot és az arcot védő láncpáncélt viselt. A szegecselt páncélzat egyébként még a második világháború elején is csaknem egyeduralkodó volt, bár már megjelent az öntött acélból kialakított páncélzat, majd egyre inkább elterjedt a hegesztéssel összeállított acélpáncél.

Maga a páncél ekkor még többnyire ötvözött acéllemez volt, egyes esetekben felületi edzéssel. A páncélzat vastagsága a két világháború között még jellemzően 10-30 mm között volt, ami a géppuskalövedékek és a kisebb űrméretű páncéltörő puskák ellen nyújtott védelmet, de egy átlagos páncéltörő ágyú még 500 méterről is kényelmesen átütötte. A világháború előrehaladtával azonban a páncélzat egyre vastagabb és vastagabb lett, a háború végén a nehéz harckocsik testének homlokpáncélzata már elérte a 100-120 mm-t, a torony homlokpáncélzata pedig akár a 180 mm-t is. Persze felmerül a kérdés: miért nem ugyanolyan vastag a páncélzat mindenhol a járművön, hiszen hiába van 90 mm-es páncélzata elöl, ha hátul csak 20 mm vastag, amit még a két világháború közötti páncéltörő ágyúk is átvisznek?

Nos a páncélzatnál több tényező közötti kompromisszumokról kell beszélni: a legfontosabb a tömeg. Tételezzünk fel a második világháború elején egy 20 tonnás tankot, melyen a kellő mozgékonyság fenntartása mellett mondjuk 5 tonnányi páncélzat lehet. Ha ezt egyenletesen elosztjuk, akkor mindenhol egy közepesen gyenge páncélzatunk lesz (most ez jelentsen mintegy 20 mm-es páncélzatot), ami messze nem elegendő, hiszen ennyi nem képes megállítani egy 500 méterről kilőtt 37 mm-es páncéltörő lövedéket. Ezért elveszünk onnan, ahol várhatóan kevés találat lesz - ilyen a tetőpáncélzat, a hátsó rész, illetve kisebb mértékben az oldalsó rész -, és áthelyezzük oda, ahol több találat várható (főleg a test homlokrésze és a torony). Így elöl már 40-50 mm-es páncélzatunk van, ami már viszonylag jelentős védelmet nyújt, viszont hátul és a tetőn csak 10-15 mm-es. Eközben ügyelni kell a súlyelosztásra is, valamint a méretből adódó lehetőségekre.

Persze mindig az adott körülményeket kell figyelembe venni, ha például az ellenség uralja a légteret, akkor a tetőpáncélzat vastagságát célszerű megnövelni, hiszen a repülőgépek felülről támadnak. A páncélzat vastagságának növelésére mindig voltak "tábori" megoldások, például lánctalp-részelemeket erősítettek a torony és a test elejére és oldalára, de van/volt példa homokzsákok, vagy akár beton használatára is (pl. a Stug III. rohamlöveg esetén).

A páncélzat hatásossága azonban nem csak a vastagságától vagy az anyagától függ, de attól is, hogy milyen szögben éri a lövés. Ha a lövedék szögben éri a felületet, megeshet, hogy egyszerűen lepattan róla, minimális kárt téve benne. De van még egy oka, ami miatt előnyös a ferde páncélzat: a rajta vízszintesen áthaladó lövedéknek hosszabb utat kell megtennie. Ezt használta ki például a szovjet T-34-es harckocsi. A német harckocsik páncélzata akkor még függőlegesen volt kiképezve, és csak a Pz.V. "Panther" harckocsin vették át a döntött páncélzat használatát.
A kép jól illusztrálja, miért előnyös a döntött páncélzat
A második világháborúban megjelentek a korábbi cikkben már említett HEAT lövedékek, amelyek nem a lövedék tehetetlenségi energiájával ütötték át a páncélzatot, hanem kémiai erővel. Mivel ezek páncélátütő képessége (az akkori viszonyok szerint) igen nagy volt, különféle ötletes megoldások kezdtek elterjedni, hogy a harckocsitól minél messzebb aktiválják a HEAT robbanófejet, mivel így amire a valódi páncélzathoz ér a kumulatív sugár, már nem lesz elég erő benne, hogy át is üsse. Ezért először a kötényezés jelent meg, amely a harckocsi oldalán a lánctalp mellett lett egy vékony fémlemez a test egész hosszában felrögzítve, illetve a tornyon körbe távtartókkal egy hasonló alkalmatosságot helyeztek fel. A megoldás bevált, bár a védőkötényezés sérült részeit mindig pótolni kell, amire harchelyzetben nem mindig volt lehetőség.


Egy kései Panzer IV-es, látható a test elejére felszerelt lánctalpelemek, illetve a torony és a test oldalán a kötényezés
Ez a fajta védelem még mindig rendszerben van, nemrég például az Irakban szolgáló Stryker 8x8-as harcjárművekre szereltek rácspáncélzatot, ami nem más, mint egy acéllemezekből összeállított kerítés, amely fél méterre túlnyúlik a testen, és a feladata ugyanaz, mint a második világháborús kötényezésnek: még a harcjárműtől messze aktiválja a páncéltörő rakéták robbanófejét.


Vállról indítható rakéták elleni rácspáncélzat egy Irakban lévő Strykeren Itt egy picit kitérnék a harckocsipáncélzat hatásosságának legáltalánosabb viszonyszámára, amelynek jele az RHA (Rolled Homogenous Armour). Ez annyit jelent, hogy az adott páncélzat n milliméter vastag hengerelt acélpáncéllal egyenlő védelmet nyújt, így nyújtva némi támpontot és összehasonlítási alapot a védelmi értékek terén - és ez a lövedékekre is vonatkozik, tehát összehasonlíthatjuk azt is, hogy az adott lövedék át képes-e ütni (elméleti szinten) az adott páncélt. A korábbi ismertetőben már említett HEAT lövedékek ellen ez azonban később, a réteges páncélzatok megjelenése után már nem volt elegendő, ezért kettéválasztották, és CE (Chemical Energy - kémiai energiával átütés, vagyis HEAT robbanófejek ellen) illetve KE (Kinetical Energy - kinetikai energiával átütés, vagyis a hagyományos páncéltörő lövedékek ellen) jelöléssel illetettek. A lövedékek páncélátütő képességét hasonlóan jelölik, így elméleti szinten már lehet tudni, hogy az adott páncélzatot az adott lövedék képes-e átütni, vagy sem.

Itt egy kis táblázat pár harckocsi páncélzatának legerősebb részének (torony front és a test homlokpáncélzatának) hozzávetőleges RHA értéke, valamint pár páncéltörő lövedék és rakéta páncélátütő képessége. Az értékeknél figyelembe kell venni, hogy ezek csak becslések, melyek a netről származnak, tehát inkább csak irányadó számoknak tekinthetőek.

Típus	Torony front KE                                          CE		Test homlokpáncélzat KE                                       CE
T-72M1	350	500	400	500
T-84 + Kontakt-5	750	1050	700	1000
M1A1	450	800	450	650
M1A2SEP	950	1400	550	800
Leopard 2A5	900	1700	620	710
Challenger 2	950	1600	660	1000
Néhány páncéltörő lövedék átütőképessége: KE lövedékeknél a lőtáv is szerepel, CE esetén ez nem befolyásoló tényező.
Orosz 125mm-es lövedékek:	3VBM-19 2 km-es lőtávnál: 660 mm KE		3VBK-29, HEAT: 650 mm CE
Orosz pct. rakéták:	9M119M, T-80U harckocsi 750 mm CE		Kornet-E, 1200 mm CE
USA 120mm-es lövedékek	M829A2, 2 km-es lőtávnál 750 mm KE		M830A1, HEAT: 650 mm CE
USA pct. rakéták:	AGM-114K Hellfire II, 1050 mm CE		BGM-71F Tow-2B: 950 mm CE

A HEAT lövedékek elleni hatásosabb védelemre szolgál a német Leopard 1 harckocsin megjelent üreges páncélzat, amelynél a páncélzatban speciális üregeket alakítottak ki, hogy a kumulatív sugár hatásfokát csökkentsék. Ennek a megoldásnak az előnye az, hogy ha két 15 cm-es páncéllemez között hagyunk egy 15 cm-es részt, akkor a HEAT lövedékek ellen ez nagyobb védelmet nyújt, mint egy homogén 30 cm-es páncélzat, miközben a tömeg nem nőtt.

Az 1960-as évektől kezdve újfajta szendvicspáncélzat kezdett elterjedni, amelyek különböző sűrűségű és keménységű rétegekből épültek fel, hogy minél hatásosabban semlegesítsék a páncéltörő lövedékeket. A legáltalánosabb technika szerint két (vagy több) acélpáncél közé egy kerámia réteg került, amely nagyon hatásosan csökkentette a kumulatív sugarat. A szovjet tudósok és mérnökök miután rájöttek erre, próbálgatni kezdték, melyik az ideális anyag, és a boron-karbid réteg tűnt az eszményi megoldásnak. Az új T-64B harckocsik első sorozata ilyen boron-karbidos réteges páncélzattal rendelkezett, de ez az anyag elég drága volt, így a vezetés azt adta ki a gyáregységeknek, hogy olcsóbb alternatívát keressenek.

Az eredmény elég kaotikus lett, mivel a gyáraknak csak két dologra kellett ügyelniük: arra, hogy teljesítsék a mennyiségre vonatkozó tervet, és hogy ne lépjék túl a költségkeretet. Emiatt aztán sokszor azt használták, ami éppen volt: így a páncélzatba egyes esetekben szilicium-karbid, máskor szilicium-oxid került, de volt példa arra, hogy acéllal töltötték ki, sőt, olyan is, hogy egyszerűen üresen hagyták a helyét. Nyugaton az angol harckocsikban Chobham néven debütált a szendvicspáncélzat, és ez is egy kerámia réteget tartalmazott. Először a Chieftain tankon jelent meg az 1970-es években, de folyamatosan fejlesztették később is. A jelenlegi Challenger II. harckocsi esetén már a Dorchester fantázianevű, többrétegű változatot használják, amely nemcsak egyszerű rétegekből áll, hanem a többféle réteg, illetve üreg alaposan megtervezett kombinációjából, hogy minél jobb védelmet nyújtson a különféle páncéltörő eszközök ellen.


Az M1A2 'Abrams' harckocsi páncélzatának feltételezett metszete. Természetesen a pontos felépítés titkos
Ugyanakkor az is kiderült a '70-es és '80-as évekre, hogy elhanyagolták a kinetikai lövedékek elleni védelmet, és az újabb és újabb páncéltörő nyíllövedékek ellen is tenni kell valamit. Ehhez viszont sűrű és kemény anyag kell, ezért wolfram és hozzá hasonló nehézfémek kezdtek feltűnni a páncélrétegek között, sőt az M1A1 és A2 harckocsik esetén 1988-tól kezdve szegényített urániumot (U238-at) használnak. Ezek az anyagok miután sokkal sűrűbbek, mint az acél így nagyobb védelmet tudnak nyújtani a kinetikai energiát használó (hagyományos) páncéltörő lövedékek ellen. Cserébe persze jelentősen megnövelik a harcjármű tömegét, az M1A1 esetén csak a szegényített uránium alkalmazása mintegy 5 tonna plusztömeget jelentett.

A modern szendvicspáncélok esetén a kemény kerámialemezeket könnyű, de erős anyagba, például üvegszál erősítésű műanyagba ágyazzák, amelyet kívülről egy gumi fedőlemez takar, aminek az a feladata, hogy óvja a felesleges sérülésektől a páncélelemet. A jól összeállított "szendvics" akár másfélszer-kétszer olyan nehéz acélpáncéllal is felérő védelmet nyújt, igaz, több helyet is kíván, hogy elnyelhesse a becsapódási energiákat.


Leopard 1 harckocsi utólag felszerelhető passzív páncélzattal
Ezek aztán akár kiegészítő páncélzatként, utólag is felszerelhető téglák formájában is feltűntek főleg a nyugati és az izraeli harcjárműveken, a régebbi M-60A3-asoktól kezdve a legmodernebb Challenger II-es harckocsikig.


Egy izraeli M113-as reaktív páncélzattal felszerelve
A páncélvédelem növelésének egy érdekes aspektusa a reaktív páncélzat (Explosive Reactive Armour - ERA). Már az 1950-es években felmerült, hogy a HEAT lövedékek ellen robbanóanyaggal töltött dobozokat vagy kapszulákat szerelnek fel körben a járműre. Ha egy HEAT robbanófej felrobban, az általa létrehozott kumulatív sugár felrobbantja a benne lévő robbanóanyagot, és ez semlegesíti, vagy legalábbis gyengíti annak erejét. A probléma ott volt, hogy egy olyan robbanás amely erre képes túl nagy, és valószínűleg begyújtaná a mellette lévő dobozokban lévő robbanószert is.

Az 1960-as évek végén egy izraeli cégnél megoldást találtak a problémára. Egy robbanótöltetet két fémlemez között helyeznek el, úgy, hogy a külső lemez le-fel tud mozogni és a várható behatolással szöget zár be (általában 60 fok körül). Amikor egy HEAT töltet felrobban a páncélon, a kumulatív sugár átégeti a külső fémlemezt és eléri a robbanótöltetet, berobbantva azt. A robbanótöltet formázott kialakítása miatt a külső fémlemezt felfelé kezd el mozogni, belevágva a kumulatív sugárba. Persze a viszonylag vékony fémlemezt átüti a sugár, de ahogy az felfele mozog, folyamatosan friss, sértetlen anyag kerül az útjába. Így a fémlemez valós vastagságának többszörösét kell átütnie, vagyis még csak egy 10 mm-es páncéllemez is akár több száz milliméternyi akadályt képez a HEAT lövedékek útjában.

Persze azt is meg kell oldani, hogy ne aktiválja a reaktív páncélblokkokat a kézifegyverek tüze, valamint azt, hogy a működése ne tegyen kárt a harckocsiban. Hátránya pedig az volt, hogy a kisütött blokkokat amint lehetett, cserélni kell. Az izraeli reaktív páncélzatot 'Blazer' néven illeték, és hamarosan felbukkant azokon a harcjárműveken, amelyek olyan helyekre mentek, ahol vállról indítható páncéltörő rakétákkal lőhetnek rájuk, és igen hatékonyan látták el feladatukat.

A szovjetek ugyanezen az elven kifejlesztették a saját ERA változatukat, amely hamarosan elterjedt az első vonalbéli egységeknél. A fejlesztésnél azonban ők tovább mentek: a "Kontakt-5" típusú ERA úgy van kiképezve, hogy a páncéltörő nyíllövedékek ellen is hathatós védelmet nyújtson. Ezt a változatot a NATO is letesztelte, miután a német egyesülés után a kezükbe kerültek a volt keletnémet hadsereg Kontakt-5-el felszerelt T-72-esei. A tesztet az akkori kor leghatásosabb nyugati páncéltörő lövedéke, az M1A1 és A2 Abrams harckocsikhoz rendszeresített M829 gyengített uránmagvas páncéltörő nyíllövedékével hajtották végre, és a nyugati megfigyelők legnagyobb meglepetésére a lövedék a T-72-es ERA-val védett páncélzatán nem volt képes áthatolni!


T-90 harckocsi "Kontakt-5" reaktív páncélzattal
Némileg meglepő módon a nagy nyugati hatalmak eléggé bizalmatlanul viszonyultak a reaktív páncélzatokhoz, és inkább a következő generációs változatok kifejlesztésébe kezdtek. Az ERA szükségességét viszont kénytelen-kelletlen még az amerikai hadsereg is belátta, és az izraeli Rafael cégtől ERA blokkokat rendelt az Irakban szolgáló M2 és M3 Bradley harcjárművekre.


Egy reaktív páncélzattal felszerelt Bradley lövészpáncélos Irakban. Az ERA megállította az RPG lövedéket A reaktív páncélzat mellett szót kell ejteni az aktív védelemről is. Az 1950-60-as években kezdtek a páncélelhárító rakéták egyre inkább elterjedni, irányított, vagy irányítatlan típusok jelentek meg a gyalogságnál, vagy harcjárműre telepítve, helikoptereken és repülőgépeken. Védekezni ezek elleni igen nehéz. Ugyan meg lehet bújni egy ködfüggöny takarásában, de így a harckocsi is vakká válik, és nem tud harcolni. Alternatív lehetőség a találat bevállalása, vagyis a páncélzat megerősítése, de a pótpáncélzat jelentősen megnöveli a harckocsi tömegét és befogadó méreteit is, ráadásul az egyre hatásosabb páncéltörő rakéták ellen egyre komolyabb, és ezzel együtt egyre nehezebb kiegészítő páncélzatra van szükség.

Kézenfekvőnek tűnik, hogy inkább megpróbáljuk valahogy semlegesíteni a rakétalövedéket, mielőtt eléri a harcjárművet. A haditengerészeteknél már az 1970-es években megjelentek ilyen eszközök, ahol vagy egy radarirányítású gépágyúval (pl. Phalanx vagy Goalkeeper rendszerek) vagy rakétákkal (pl. RAM vagy Sea Wolf rendszerek) pusztítják el a közeledő rakétát. Csakhogy a viszonylag sima vízfelület felet haladó rakétát már kilométerekről lehet észlelni, és akár több másodperc is maradhat a védekezésre, míg a szárazföldön, az egyeletlen terepen, növényzettel vagy épületekkel teli harcterületen erre sokkal kevesebb idő marad.

Az első harckocsira telepített aktív rakétavédelmi rendszer a világon az 1983-ban rendszerbe állított szovjet Drozd 1030M volt. A Drozd három fő elemből áll: két-két rakétakonténer a torony oldalán, egyenként 2-2 db 107 mm-es elhárító rakétával, felette egy-egy milliméter-hullámhosszon működő radar, valamint a torony hátulján elhelyezett vezérlő egység. Ha a radar egy rakétát érzékel, akkor a felé néző konténerből a megfelelő időben elindít egy elhárító rakétát, amely a beprogramozott találkozási ponton felrobbantja a 19 kg-os harci részt, és a rakéta előtti területet repeszfelhővel borítja be.


Drozd 1030M egy T-90 harckocsira szerelve
A rendszer képes a harckocsihoz közeledő rakéták elpusztítására, amennyiben azok sebessége 70-700 m/s közé esik, illetve a torony előtti 80 fokos megsemmisítési zónában közelednek. A rendszer teljes tömege kevesebb, mint egy tonna. Az utódja is elkészült már, a Drozd-2 kisebb elhárító rakétákat használ, és a torony két oldalán 5-5 van elhelyezve belőle, úgy, hogy az első változatnál sokkal nagyobb védőzónával rendelkezik, a torony előtti 240 fokos területet képes lefogni.

Szintén orosz fejlesztés az ARENA. Az alapelv hasonló, egy repeszfelhővel semlegesíti a közeledő lövedéket. A rendszer két fő részből áll: a torony hátulján, egy árbocon foglal helyet egy milliméter hullámhosszon működő radar amely a védett szektorokat figyeli, észleli és beméri a közeledő rakétákat, valamint a védőtöltet-kazettákból, amelyek a torony külső oldalán, az első 220-290 fokos szögben vannak elhelyezve. Ha a radar közeledő veszélyforrást érzékel, egy számítógép kiszámítja a egy találkozási pontot, és a megfelelő időben aktiválja a megfelelő irányba álló védőtöltet-kazettát, amely egy töltetet lő ki kb. 3 méter magasságba.


Az ARENA rendszer működési elve
A formázott töltet berobbanása után az adott irányba hatalmas repeszfelhőt hoz létre, amely mintegy 15-25 méterre a harckocsitól megsemmisíti a közeledő rakétát. Persze ezeknek a rendszereknek megvan az a hibájuk, hogy ha baráti egységek vannak a védőzónában, akkor azok potenciálisan veszélyben vannak, hiszen könnyen az ő nyakukba hullhat a védőrendszer repeszfelhője.


ARENA védelmi rendszer egy T-80UM harckocsin
Azt persze tudni kell, hogy még a legkeményebb harckocsik páncélzata is sebezhető (alaphelyzetben, reaktív páncélzat és egyébb plusz védelem nélkül), még egy M1A2 Abrams számára is veszélyt jelent egy egyszerű válról indítható páncéltörő rakéta, ha oldalról vagy hátulról éri a találat valamelyik sebezhetőbb ponton. Erre Irakban nemrég volt példa.

A jármű kialakításánál gondolni kell arra, hogy mi történik, ha mégis átüti valami a páncélzatot, vagyis ügyelni kell arra, hogy a legénység túlélési esélyei még egy esetleges találat esetén is maximálisak legyenek. Az egyik legfontosabb dolog a lőszer elkülönítése, hiszen legkönnyebben ez okozhat problémát. A szovjet/orosz T-64, T-72, T-80, T-84 és T-90-es harckocsi esetén például a harckocsi parancsnoka és az irányzó az automata töltőgép lőszertárolója felett ülnek, és ha valami baj történik, az összes töltet felrobban, azonnal megölve a legénységet, és nagy valószínűséggel a robbanás ereje egyszerűen le is repíti tornyot. Az első Öböl-háborúban is az iraki T-72-esek tornya nem azért repült messzire a harckocsi testétől, mert olyan erősek lennének az M1 Abrams tankok ágyúi, hanem egyszerűen azért, mert a szegényített uránium magvas lövedékek tűzvészt okoztak az eltalált harckocsiban, amely begyújtotta az ott található lőszereket és indítótölteteket.

A nyugati harckocsik többségében a lőszert a torony hátuljában lévő rekeszben tárolják, amelynek előre meg van gyengítve a teteje, hogyha egy belső robbanás történik, akkor a felszabaduló energia ne a harckocsi belsejébe, hanem ki, a szabadba távozzon. Szintén a túlélést növeli, ha a legénységet minél messzebb helyezzük a várható találat helyétől. Mivel egy harckocsi esetén a legvalószínűbb, hogy a jármű elejét éri találat, ezért izraeli mérnökök a hajtásláncot a Merkava harckocsikon a jármű orrába helyezték, és a két hátsó ajtón keresztül szükség esetén gyorsan el tud menekülni a személyzet.


Egy izraeli Merkava Mk3. harckocsi, a test jobb oldalán látható a kipufogónyílás, a motor ugyanis a harctér elé került, hogy plusz védelmet nyújtson a személyzetnek
Mit hoz a jövő a védelem terén:

Álcázás terén jelenleg még mindig nincs jobb, mint a hagyományos terepszínű álcázás. Igaz nemrég már új, digitális álcázó mintázatok jelentek meg, melyek még hatékonyabbak az emberi szem megtévesztésében. Noha dolgoznak a kutatók azon, hogy egyfajta kaméleon módjára képes legyen a jármű beleolvadni a környezetbe, ennél az lehet a fő probléma, hogy mozgás közben még az is megeshet, hogy a folyamatosan mozgó színek csak még jobban kiemelik a háttérből, ahelyett, hogy elrejtenék. Ennél is ambiciózusabb terv, amikor kamerákkal és valamiféle megjelenítő rendszerrel átlátszóvá teszik a járművet, ám ennek sikeressége erősen kérdéses, hiszen nagyon nehéz úgy megvalósítani, hogy ne csak egy adott szögből nézve legyen átlátszó.

A hősugárzás és a zajkibocsátás csökkentésére jelenleg a legideálisabb megoldásnak az elektromotorok alkalmazása tűnik, amelyeket lopakodó üzemmódban akkumulátorok, vagy energiacellák táplálnak, normális üzemmódban pedig dízelgenerátor. A járművek méretének csökkentése szintén fontos kritérium, ezt főleg úgy érik el, hogy a toronyból a testbe száműzik a legénységet, és a fegyvereket bentről, távirányítással kezelik, emiatt a torony sokkal kisebb lehet, hiszen már nem kell a legénység helyét is kialakítani benne.

A páncélzat esetén az egyik legáltalánosabb irányvonal a műanyag páncélzat, amelynél különféle kompozit műanyagok váltják ki a fém páncélzatot. Noha elsőre kicsit morbidnak tűnhet, az ilyen páncélzatok életképességét már teszteken bizonyították. A probléma ott van, hogy egy adott vastagságú hagyományos páncélzathoz képest azonos védelmi keppességekhez akár háromszor olyan vastagnak is kell lennie a műanyag páncélzatnak, ami a jármű méreteit növeli meg káros mértékben (csak elég belegondolni, hogy egy modern tank tornyának homlokpáncélja 40-60 cm vastag, csak szorozzuk be hárommal...), igaz a súlya még így is csak fele akkora. A jövő könnyű harcjárművein minden bizonnyal fel fognak tűnni ezek, várhatóan még az évtized vége előtt.


Az United Defense cég CAV-ATD kompozit műanyag páncélzatú tesztjárműve
A súlycsökkentés terén sokat várnak a titán alkalmazásától. Eddig a fő gondot a gyártás magas ára jelentette, de az új gyártástechnológiai megoldásoknak köszönhetően a közeljövőben olcsóbb lehet az előállításuk, és már egyes részelemeknél alkalmazzák is őket (például búvónyílások ajtajainál).

A reaktív páncélzat utódain már most dolgoznak. A kutatások fő célja a robbanóanyagok kiváltása, melyek problémát okozhatnak a páncélzat kezelésénél, szállításánál és balesetveszélyt jelenthetnek még békeidőben is. Erre próbál megoldást találni a SLERA (Self-Limiting ERA), mely csak nagyon minimális robbanóanyag mennyiséget tartalmaz, így kevésbé veszélyes. Sőt, egyes változatoknál nem robbanóanyagot használnának, hanem valamilyen vegyi anyagot, amely a kumulatív sugár hatására fejlesztené a panelek elmozdítására szükséges gáznyomást.

Ennél is tovább megy a NERA (Non-Explosive Reactive Armour), amelynél a lemezek mozgását nem robbanás végzi, hanem elektromágnesek, az aktiválást pedig speciális érzékelőkkel oldják meg. A megoldásnak további előnye, hogy egymás után többször is lehet aktiválni, szemben a hagyományos változatokkal, melyek "egylövetűek".


Egy kisérleti NERA páncélzat tesztelése egy Bradley lövészpáncéloson. Figyelemre méltó, hogy három találatot is "túlélt"
Dolgoznak már az intelligens páncélzaton, amely felismeri a közeledő veszélyforrást, és a beazonosított lövedék, vagy rakétatípus ellen előre beprogramozott védekezési módszert alkalmazza, kezdve az aktív védelemtől a reaktív páncélzaton át az elektronikus zavarórendszerekig. Kérdés persze az, hogy egy ilyen rendszer nem lesz-e túl drága és bonyolult a harctéri alkalmazásra...

Aktív védelem terén az Egyesült Államokban az FCLAS program keretében kisrakéták alkalmazásában látják a megoldást. A közeledő lövedéket itt is egy radar méri be, majd a kis méretű elhárító rakéta indul az elpusztítására, és mintegy 5 méterre a járműtől megsemmisíti azt. A rendszer olyan kicsi és könnyű, hogy akár a Hummer terepjárókra és a teherszállító gépjárművekre is felszerelhető. A tesztek sikeresek voltak, és 2005 elején-közepén várhatóan már rendszerbe is fog állni.



Felül az amerikai FCLAS, alul a német AWiSS aktív védelmi rendszer
Persze Európában is folynak fejlesztések. A Diehl cég már teszteli a AWiSS (Abstandwirksames Schutzsystem) rendszert, amely egy radarból és két kis elhárító-rakéta vetőből áll, amelyek a torony tetején foglalnak helyet. A rakétavetők szükség esetén a közeledő rakéta vagy lövedék felé fordulnak, és indítják az elhárító-töltetet. Franciaország szintén elhárító rakéta alapú rendszert tervez a Leclerc 2010 program keretében. Az elképzelés szerint az elhárítórakétát optikai kábelen keresztül irányítja egy számítógép, hogy minél pontosabban elfogja a veszélyt jelentő lövedéket.