Kruza Richárd
Több fotó készül a világon, mint valaha
A digitális fotózás egyszerűsége, és az online közösségi oldalak népszerűsége egymást karöltve gyakorolnak hatást egy bizonyos fajta fotográfiára.
A digitális fotózás egyszerűsége, és az online közösségi oldalak (Facebook, Twitter és társai) népszerűsége egymást karöltve gyakorolnak hatást egy bizonyos fajta fotográfiára. Emiatt egyrészt több fotó készül a világon mint valaha, másrészt ezek a fotók szinte egy új kategóriát képviselnek. Mivel új kategória, hagyományos értelemben nem lehet besorolni és megítélni ezeket a fotókat és az ilyen fényképezést.
A verbális kommunikáció sokmindenre képes: a társadalmi és kultúrális kommunikáció egyik alappillére. De csak az egyik, mivel nagyon sok minden van, amit szavakkal nem lehet elmondani. Műveltségi szinttől függetlenül mindenki szokott úgy járni, hogy szeretne valamit kifejezni, de nem találja a megfelelő szót. Ilyen esetekben szavainkkal legfeljebb kerülgetjük az igazi mondanivalót, jó esetben meg tudjuk közelíteni, körbe tudjuk fogni azt. Ideális helyzetben a hallgató, a másik fél, amennyiben megfelelően ismer bennünket, a téma kontextusában és megfelelő metakommunikáció esetében ráérez a mondanivalóra és valóban megérti. Van azonban olyan is, amikor nem, vagy teljesen félreérti.
Ezzel szemben a vizuális közlések és a zene esetében nincs ott az emberi nyelv, és a közlő és befogadó személy agyának nem kell "modemként" funkcionálnia, az információ szinte közvetlenül közlekedik a saját útján. Féreértés ne essék, hiszen az emberi nyelv nélkülözhetetlen, mivel konkrét információkat tartalmaz, ami nélkül nem lehetne élni egyetlen napot sem. Ráadásul az irodalom nagy művészei, a klasszikusok, írók és költők által produkált művek semmilyen vonatkozásban nem maradnak le bámilyen más művészeti ággal szemben - ilyen ostobaságot nem állíthat senki.
Azonban ebben a cikkben nem a művészetről lesz szó és nem elvont témáról, hanem a mindennapi élet egyik, szinte napról-napra változó, fontos jelenségéről: a naponta hatalmas mennyiségben készülő digitális fotókról, ezek sorsáról, funkcióiról és mindennapokra gyakorolt hatásáról. Többek között ugyanis a Photo Marketing Association (PMA) által készített felmérések az interneten megosztott fotók mennyiségére vonatkozóan hajmeresztő számokat mutatnak: a Facebook és a Twitter együtt több fotót tartalmaz, mint ahány ember él a földön. Figyelem - ezek csak a közösségi, és nem fotómegosztásra, vagy a fotózás témakörére közvetlenül épülő oldalak.
A Flickr és a Photobucket (ezek már fotós oldalak) együttvéve jelenleg további 11 milliárd fotót tartalmaz, ami majdnem duplája a 6,77 milliárdos emberi populációnak. A Google szerint egy embernek 20 évre lenne szüksége arra, hogy végignézegesse a tulajdonában lévő Picasán lévő fotókat. Ezek a számok természetesen minden nap növekednek.
Az InfoTrends ugyanakkor egy másik fontos dologra hívja fel a figyelmet: a fotókat feltöltők háromnegyede nincs tisztában azzal, hogy fotóik minősége feltöltés után romlik, 50%-uk pedig egyenesen úgy tudja, hogy a feltöltésnek semmilyen hatása nincs a képminőségre (a közösségi oldalak esetében a gyors letöltés érdekében a képek mérete és felbontása majdnem mindig automatikusan csökkentve lesz).
Ilyen információk hallatán persze nagyon jókat lehet idegeskedni amiatt, hogy felhígul a fotózás, és az igénytelenségbe sodorják az amatőröket az ilyen technológiák. A bennünket érő hihetetlen mennyiségű vizuális információ tompítja az embert, ezek mennyisége lényegesen több annál, mint amire egy egészséges embernek szüksége van. A fotódömpingnek köszönhetően csorbul az ember esztétikai érzéke és ítélőképessége, ami miatt például kisebb, vagy másfajta hatással vannak rá az igazi műalkotások. A végtelenségig lehetne még cifrázni és kombinálni az ilyen gondolatsorokat, azonban bizonyos tények arra utalnak, hogy ez csak féligazság.
Tény, hogy a fotográfia momentán nehéz helyzetben van. A médiában, utcán, plakátokon, és főleg a fotós oldalakon megjelenő fotótömeg kialakított egy széles körű, amatőr kritikai rendszert, ami miatt mindenki feljogosítva érzi magát arra, hogy éles ítéletet mondjon egy fotóról. Ilyen befogadói környezetben nagyon nehezen tudnak elhelyezkedni a fotók: a jók azért mert az eltompult, uniformizált-automatizált, klisékre épülő primitív érzékelés miatt sokan alkalmatlanak felismerni a jót, a rosszak azért, mert az automatikusan felbuggyanó, anonim online kritikák teljes vakvágányra vezetik a fotóját megosztó, amatőr fotóst.
A festészet nincs ilyen bajban, mivel a hozzá nem értő nem venné a bátorságot például Munkácsy valamelyik festményére azt mondani, hogy nem elég világos, a széle homályos, vagy rossz a keretezés. Ilyen színvonalú kritikát a festészetben egy kezdő, vagy amatőr művésznek nem kell olyan mértékben elszenvednie, mint az internetes-fotós világban egy fotósnak, mivel egy kiállításon nem tudja minden éppen arra kószáló személy a festmény alá odaírni véleményét. E miatt többek között ezen a területen is lényegesen magasabb szinten van a szakmaiság.
De ettől vonatkoztassunk el, mert mostani írásunk - bár ez is jó téma - elsősorban nem erre koncentrál, hanem a közösségi oldalakon vagy blogokon megjelenő, gyakran mobiltelefonnal készülő és publikált fotókról. Ezek a művek ugyanis nem képviselnek a szűken vett fotográfia értelmében minőséget. Zajos, gyakran mosott vagy homályos, kicsire zsugorított fotókról van ugyanis szó. Ezek semmilyen vonatkozásban nem felelnek meg a szakmai alapszabályoknak, emiatt a fotósok döntő többsége számításba sem veszi ezeket.
Nem szabad azonban elfelejteni, hogy ugyanakkor nagyon komoly funkciója van ezeknek a fotóknak - ezek ugyanis egyfajta, az emberek által nagyon is igényelt kommunikációs csatornát, önkifejezési lehetőséget jelentenek. Ezen minőségükben pedig a "fotós alapszabályok" teljesen mellékesek, pontosabban szükségtelenek, feleslegesek. Ha nem így lenne, akkor mindenki fotós tanfolyamot végezne, és más jellegű fotókat tenne ki kedvenc közösségi oldalára. De a jelek nem erre mutatnak, hanem arra, hogy például a különféle hordozható internetes eszközökre bizony nagy szükség és igény van. A Twitter, Facebook, IWIW és hasonlók köré sok kézi eszköz is épül már. Egy mobiltelefon méretű eszközzel bárhol bármikor lehet fotózni, az elkészült művet pedig fel lehet tölteni a megfelelő helyre. Ehhez természetesen írást is lehet párosítani. Az ilyenfajta gondolati, információs produktumunkat, megnyilvánulásunkat (internetes környezetben) bárki azonnal megtekintheti, sőt reflektálhat rá, szintén fotóval vagy szöveggel.
A mai ember önkifejezésének eszközei ezek a kütyük - sokszor elgondolkodtató, hogy nagyon sokan az egyéb elfoglaltság mellett mennyi időt képesek arra áldozni, hogy ezeken a csatornákon keresztül kommunikálgassanak. Ugyanakkor biztos mindenkinek volt az ismeretségi körében egy olyan nagymama, aki naponta órákig volt képes barátnőivel telefonálni. Nem új dologról van tehát szó, hanem egy változó és érdekes jelenségről, mely az ember kommunikációs, vagy talán inkább önkifejezési szükségének minden eddiginél alkalmasabb utat biztosít.
A jelek szerint ugyanis inkább az önkifejezés a lényeg, mivel számtalan olyan blog, internetes fórumos bejegyzés, közösségi oldalakon közzétett mondanivaló jelenik meg, ami végül az ismeretlenség homályába vész. Ennek ellenére fő funkcióját ellátta, mivel a szerző számára az volt a legfontosabb, hogy közlendőjét útnak eressze, még akkor is, ha az út egy zsákutca.
Van tehát egyfajta "fotográfia", ami annak ellenére, hogy a szűken vett szakma semmilyen jelentőséget nem tulajdonít neki, él és virul, fejlődik, és jelenleg napi szinten messze ez produkálja a legtöbb fotót. Ráadásul sokak számára komoly funkciója is van - ezen fotók nagy része tehát nem tekinthető digitális szemétnek. Tény ugyanis, hogy a digitális fényképezőgép tulajdonosok kétharmada kizárólag számítógépén tárolja fotóit, és ezen fotók nagy része semmilyen funkciót nem lát el, lényegében csak foglalják a tárterületet.
A közösségi oldalak képi világa azonban hatalmas mennyiségű fotót hozott létre, melyek a világ minden pontján, bárki számára elérhetőek. Amellett, hogy természetesen a szabad és ingyenes kifejezés, kommunikáció ösvényén jár a szabadságra vágyó egyén, ha ilyenfajta publikációt folytat, paradox módon mégis erősen determinálva van, mivel a rendszer által diktált szabályok szerint jár el. Csak ezeken belül mozog, fejlődik, változik és orientálódik más személyek irányába. Ezen a szűk ösvényen belül alakítja emberi kapcsolatai egy részét, és ezen a csatornán keresztül nyit a világ felé és fejezi ki magát, és saját esztétikai érzéke is ennek megfelelően, vagy ennek hatására változik.
Mik ezek a szabályok? Az internetes fotómegosztás - ahogy már említettük - rontja az eredeti kép minőségét, emiatt szakmai-minőségi értelemben a gyenge fotográfia irányába kényszeríti az amatőr fotóst. Ha a mobiltelefonnal, vagy olcsó kompakttal fotózó egyén a közösségi oldalak felé irányul, számára fotográfusi tevékenysége a felületes képi kifejezés irányába indul el, mivel fotóinak funkciójához egyszerűen nem szükéges minőség.
Ugyanakkor ilyen esetben sokkal fontosabb a spontanitás, életszerűség, vagy az egyén által képviselt, vagy nagyon gyakran mesterségesen kreált és túldimenzionált egyediség, pszeudo-egyéniség kifejezése. Ilyen esetekben egy ilyen fotó amolyan "meghosszabbított kar": azt sugározza, amilyen a publikáló szeretne lenni, aki ezzel álomvilágot hoz létre magának amibe bele is helyezkedik, amiben úgy prezentálja magát és úgy létezik, amilyen ő nem tud, vagy nem mer lenni. Erre a cselekvésre az ilyen fotográfia nagyon alkalmas.
Tehát a szabályok: ehhez a mobiltelefonok, kiskompaktok, és egyéb internetes mindenféle funkciót tartalmazó képalkotó mobilok nagyon alkalmasak, mivel mindig a zsebben vannak. Ha az ember éppen késztetést érez, megvan a szabadsága arra, hogy fotót készítsen. Azonban csak súlyos korlátok között, nagyon meghatározott módon. Valószínűleg minden fotós járt már úgy, hogy szeretett volna lefényképezni valamit, de nem volt nála a fényképezőgépe. Zsebébe nyúlt a mobiltelefonért, majd azzal a mozdulattal vissza is tette, mivel felesleges lett volna használni, az eredmény úgysem lett volna alkalmas a célra.
Az a tömeg tehát, aki közösségi oldalakon funkcionál és fotóz, annak ellenére hogy szabadnak érzi magát, nagyon komoly határok közé szorította magát. Az általuk produkált fotók eközben elképesztő mennyiségben foglalják le a világon lévő szerverek tárterületeinek komoly hányadát.
Természetesen a lényeg ebben az esetben a kommunikáció, ez nem vitás, és minden jel szerint az embereknek nagy szükségük van erre. Ezért felesleges túl korai negatív kritikát megfogalmazni ezzel a jelenséggel kapcsolatban. Minden új dolognak van jó és rossz hatása, és vitathatatlan, hogy a képi világban ez a mostani jelenség bizonyos vonatkozásban esztétikai-minőségi vákumot hozott létre. Ugyanakkor a kommunikációban robbanást okozott, és a fotográfia soha eddig nem játszott ilyen komoly szerepet az emberek szűken vett önkifejezésében és személyes kapcsolataiban.
Egy hirtelen blogbejegyzés, melyet percek alatt, a helyzet spontanitása produkált, amely mellé egy "mobilos" fotó is párosul, olyan jellegű és intenzitású, aktuális képi információhalmazt képes hordozni, ami eddig ismeretlen volt. Ez egy fontos lehetőség mindenkinek, amivel nagyon sokan élnek. Kár nem észrevenni, hogy ezeknek a fotóknak szinte már külön műfaja van: hihetetlenül autentikusan képesek ábrázolni az emberek és az élet által produkált szituációkat. Azt, hogy az esetlenség, a nemtörődömség és szakmaiatlanság mennyire képes személyek, vagy szituációk tiszta és mély ábrázolására. Azt, hogy ezek a fotók mennyire beszédesek és mennyire tele vannak őszinte, mélyről jövő információkkal, mivel a szakmai szabályok nem állják útját a kifejezés tisztaságának, és nem akadályozzák vagy károsítják azt.
Ennek fényében milyen jogon lehet negatív kritikával illetni az ilyen fotókat? Amennyiben az ilyen "fotósok" minden szakmai tudás nélkül képesek ilyen ábrázolásra, látnunk kell, hogy a szakmaiság éppen ellentétben van ezzel a koncepcióval. A fotós nincs ugyanis terhelve tudással és szakmai konvenciókkal, hanem csak a gombot nyomja meg. Azt pedig a legőszintébb, legautentikusabb pillanatban teszi meg, ösztönösen és jól tudja mit csinál, és mondanivalója, vagy a helyzetábrázolás általában jól láthatóan átjön, átsüt a fotón. Ezt minden bizonnyal iskolában sem lehetne jobban tanítani, és minden további tanulás és tudás minimum felesleges, de inkább káros lehet az ilyen fajta képalkotási célok esetében.
Amennyiben képesek vagyunk levetni jogos vagy vélt előitéleteinket az ilyen fotókkal szemben, talán meglátjuk a bennük lévő értéket, és azt a tiszta információhalmazt emberekről és a minket körülvevő világról, a világ állapotáról, amit máshol nem lelhetünk fel. Ezeket a szakmailag felületes és rossz fotókat lehet lenézni, utálni, de akár értékelni is, mivel ezeknek is megvan a maguk világa, funkciója, ereje. Nem lehet tudni, mi lesz ezek sorsa, mivel az internetes világ gyorsan változik, nem lehet pontosan tudni, merre fog menni - a jövő prognosztizálhatatlan. A klasszikus értékeket pedig nem kell félteni, mert nem tűnnek el, legfeljebb látszólag és átmenetileg: a világ és az értékrendszerek változhatnak, de az alapok nem, műalkotások pedig mindig lesznek.
A digitális fotózás egyszerűsége, és az online közösségi oldalak (Facebook, Twitter és társai) népszerűsége egymást karöltve gyakorolnak hatást egy bizonyos fajta fotográfiára. Emiatt egyrészt több fotó készül a világon mint valaha, másrészt ezek a fotók szinte egy új kategóriát képviselnek. Mivel új kategória, hagyományos értelemben nem lehet besorolni és megítélni ezeket a fotókat és az ilyen fényképezést.
A verbális kommunikáció sokmindenre képes: a társadalmi és kultúrális kommunikáció egyik alappillére. De csak az egyik, mivel nagyon sok minden van, amit szavakkal nem lehet elmondani. Műveltségi szinttől függetlenül mindenki szokott úgy járni, hogy szeretne valamit kifejezni, de nem találja a megfelelő szót. Ilyen esetekben szavainkkal legfeljebb kerülgetjük az igazi mondanivalót, jó esetben meg tudjuk közelíteni, körbe tudjuk fogni azt. Ideális helyzetben a hallgató, a másik fél, amennyiben megfelelően ismer bennünket, a téma kontextusában és megfelelő metakommunikáció esetében ráérez a mondanivalóra és valóban megérti. Van azonban olyan is, amikor nem, vagy teljesen félreérti. Ezzel szemben a vizuális közlések és a zene esetében nincs ott az emberi nyelv, és a közlő és befogadó személy agyának nem kell "modemként" funkcionálnia, az információ szinte közvetlenül közlekedik a saját útján. Féreértés ne essék, hiszen az emberi nyelv nélkülözhetetlen, mivel konkrét információkat tartalmaz, ami nélkül nem lehetne élni egyetlen napot sem. Ráadásul az irodalom nagy művészei, a klasszikusok, írók és költők által produkált művek semmilyen vonatkozásban nem maradnak le bámilyen más művészeti ággal szemben - ilyen ostobaságot nem állíthat senki.
Azonban ebben a cikkben nem a művészetről lesz szó és nem elvont témáról, hanem a mindennapi élet egyik, szinte napról-napra változó, fontos jelenségéről: a naponta hatalmas mennyiségben készülő digitális fotókról, ezek sorsáról, funkcióiról és mindennapokra gyakorolt hatásáról. Többek között ugyanis a Photo Marketing Association (PMA) által készített felmérések az interneten megosztott fotók mennyiségére vonatkozóan hajmeresztő számokat mutatnak: a Facebook és a Twitter együtt több fotót tartalmaz, mint ahány ember él a földön. Figyelem - ezek csak a közösségi, és nem fotómegosztásra, vagy a fotózás témakörére közvetlenül épülő oldalak.
A Flickr és a Photobucket (ezek már fotós oldalak) együttvéve jelenleg további 11 milliárd fotót tartalmaz, ami majdnem duplája a 6,77 milliárdos emberi populációnak. A Google szerint egy embernek 20 évre lenne szüksége arra, hogy végignézegesse a tulajdonában lévő Picasán lévő fotókat. Ezek a számok természetesen minden nap növekednek.
Az InfoTrends ugyanakkor egy másik fontos dologra hívja fel a figyelmet: a fotókat feltöltők háromnegyede nincs tisztában azzal, hogy fotóik minősége feltöltés után romlik, 50%-uk pedig egyenesen úgy tudja, hogy a feltöltésnek semmilyen hatása nincs a képminőségre (a közösségi oldalak esetében a gyors letöltés érdekében a képek mérete és felbontása majdnem mindig automatikusan csökkentve lesz).
Ilyen információk hallatán persze nagyon jókat lehet idegeskedni amiatt, hogy felhígul a fotózás, és az igénytelenségbe sodorják az amatőröket az ilyen technológiák. A bennünket érő hihetetlen mennyiségű vizuális információ tompítja az embert, ezek mennyisége lényegesen több annál, mint amire egy egészséges embernek szüksége van. A fotódömpingnek köszönhetően csorbul az ember esztétikai érzéke és ítélőképessége, ami miatt például kisebb, vagy másfajta hatással vannak rá az igazi műalkotások. A végtelenségig lehetne még cifrázni és kombinálni az ilyen gondolatsorokat, azonban bizonyos tények arra utalnak, hogy ez csak féligazság.Tény, hogy a fotográfia momentán nehéz helyzetben van. A médiában, utcán, plakátokon, és főleg a fotós oldalakon megjelenő fotótömeg kialakított egy széles körű, amatőr kritikai rendszert, ami miatt mindenki feljogosítva érzi magát arra, hogy éles ítéletet mondjon egy fotóról. Ilyen befogadói környezetben nagyon nehezen tudnak elhelyezkedni a fotók: a jók azért mert az eltompult, uniformizált-automatizált, klisékre épülő primitív érzékelés miatt sokan alkalmatlanak felismerni a jót, a rosszak azért, mert az automatikusan felbuggyanó, anonim online kritikák teljes vakvágányra vezetik a fotóját megosztó, amatőr fotóst.
A festészet nincs ilyen bajban, mivel a hozzá nem értő nem venné a bátorságot például Munkácsy valamelyik festményére azt mondani, hogy nem elég világos, a széle homályos, vagy rossz a keretezés. Ilyen színvonalú kritikát a festészetben egy kezdő, vagy amatőr művésznek nem kell olyan mértékben elszenvednie, mint az internetes-fotós világban egy fotósnak, mivel egy kiállításon nem tudja minden éppen arra kószáló személy a festmény alá odaírni véleményét. E miatt többek között ezen a területen is lényegesen magasabb szinten van a szakmaiság.
De ettől vonatkoztassunk el, mert mostani írásunk - bár ez is jó téma - elsősorban nem erre koncentrál, hanem a közösségi oldalakon vagy blogokon megjelenő, gyakran mobiltelefonnal készülő és publikált fotókról. Ezek a művek ugyanis nem képviselnek a szűken vett fotográfia értelmében minőséget. Zajos, gyakran mosott vagy homályos, kicsire zsugorított fotókról van ugyanis szó. Ezek semmilyen vonatkozásban nem felelnek meg a szakmai alapszabályoknak, emiatt a fotósok döntő többsége számításba sem veszi ezeket.
Nem szabad azonban elfelejteni, hogy ugyanakkor nagyon komoly funkciója van ezeknek a fotóknak - ezek ugyanis egyfajta, az emberek által nagyon is igényelt kommunikációs csatornát, önkifejezési lehetőséget jelentenek. Ezen minőségükben pedig a "fotós alapszabályok" teljesen mellékesek, pontosabban szükségtelenek, feleslegesek. Ha nem így lenne, akkor mindenki fotós tanfolyamot végezne, és más jellegű fotókat tenne ki kedvenc közösségi oldalára. De a jelek nem erre mutatnak, hanem arra, hogy például a különféle hordozható internetes eszközökre bizony nagy szükség és igény van. A Twitter, Facebook, IWIW és hasonlók köré sok kézi eszköz is épül már. Egy mobiltelefon méretű eszközzel bárhol bármikor lehet fotózni, az elkészült művet pedig fel lehet tölteni a megfelelő helyre. Ehhez természetesen írást is lehet párosítani. Az ilyenfajta gondolati, információs produktumunkat, megnyilvánulásunkat (internetes környezetben) bárki azonnal megtekintheti, sőt reflektálhat rá, szintén fotóval vagy szöveggel.
A mai ember önkifejezésének eszközei ezek a kütyük - sokszor elgondolkodtató, hogy nagyon sokan az egyéb elfoglaltság mellett mennyi időt képesek arra áldozni, hogy ezeken a csatornákon keresztül kommunikálgassanak. Ugyanakkor biztos mindenkinek volt az ismeretségi körében egy olyan nagymama, aki naponta órákig volt képes barátnőivel telefonálni. Nem új dologról van tehát szó, hanem egy változó és érdekes jelenségről, mely az ember kommunikációs, vagy talán inkább önkifejezési szükségének minden eddiginél alkalmasabb utat biztosít.
A jelek szerint ugyanis inkább az önkifejezés a lényeg, mivel számtalan olyan blog, internetes fórumos bejegyzés, közösségi oldalakon közzétett mondanivaló jelenik meg, ami végül az ismeretlenség homályába vész. Ennek ellenére fő funkcióját ellátta, mivel a szerző számára az volt a legfontosabb, hogy közlendőjét útnak eressze, még akkor is, ha az út egy zsákutca.
Van tehát egyfajta "fotográfia", ami annak ellenére, hogy a szűken vett szakma semmilyen jelentőséget nem tulajdonít neki, él és virul, fejlődik, és jelenleg napi szinten messze ez produkálja a legtöbb fotót. Ráadásul sokak számára komoly funkciója is van - ezen fotók nagy része tehát nem tekinthető digitális szemétnek. Tény ugyanis, hogy a digitális fényképezőgép tulajdonosok kétharmada kizárólag számítógépén tárolja fotóit, és ezen fotók nagy része semmilyen funkciót nem lát el, lényegében csak foglalják a tárterületet.
A közösségi oldalak képi világa azonban hatalmas mennyiségű fotót hozott létre, melyek a világ minden pontján, bárki számára elérhetőek. Amellett, hogy természetesen a szabad és ingyenes kifejezés, kommunikáció ösvényén jár a szabadságra vágyó egyén, ha ilyenfajta publikációt folytat, paradox módon mégis erősen determinálva van, mivel a rendszer által diktált szabályok szerint jár el. Csak ezeken belül mozog, fejlődik, változik és orientálódik más személyek irányába. Ezen a szűk ösvényen belül alakítja emberi kapcsolatai egy részét, és ezen a csatornán keresztül nyit a világ felé és fejezi ki magát, és saját esztétikai érzéke is ennek megfelelően, vagy ennek hatására változik.
Mik ezek a szabályok? Az internetes fotómegosztás - ahogy már említettük - rontja az eredeti kép minőségét, emiatt szakmai-minőségi értelemben a gyenge fotográfia irányába kényszeríti az amatőr fotóst. Ha a mobiltelefonnal, vagy olcsó kompakttal fotózó egyén a közösségi oldalak felé irányul, számára fotográfusi tevékenysége a felületes képi kifejezés irányába indul el, mivel fotóinak funkciójához egyszerűen nem szükéges minőség.
Ugyanakkor ilyen esetben sokkal fontosabb a spontanitás, életszerűség, vagy az egyén által képviselt, vagy nagyon gyakran mesterségesen kreált és túldimenzionált egyediség, pszeudo-egyéniség kifejezése. Ilyen esetekben egy ilyen fotó amolyan "meghosszabbított kar": azt sugározza, amilyen a publikáló szeretne lenni, aki ezzel álomvilágot hoz létre magának amibe bele is helyezkedik, amiben úgy prezentálja magát és úgy létezik, amilyen ő nem tud, vagy nem mer lenni. Erre a cselekvésre az ilyen fotográfia nagyon alkalmas.
Tehát a szabályok: ehhez a mobiltelefonok, kiskompaktok, és egyéb internetes mindenféle funkciót tartalmazó képalkotó mobilok nagyon alkalmasak, mivel mindig a zsebben vannak. Ha az ember éppen késztetést érez, megvan a szabadsága arra, hogy fotót készítsen. Azonban csak súlyos korlátok között, nagyon meghatározott módon. Valószínűleg minden fotós járt már úgy, hogy szeretett volna lefényképezni valamit, de nem volt nála a fényképezőgépe. Zsebébe nyúlt a mobiltelefonért, majd azzal a mozdulattal vissza is tette, mivel felesleges lett volna használni, az eredmény úgysem lett volna alkalmas a célra.
Az a tömeg tehát, aki közösségi oldalakon funkcionál és fotóz, annak ellenére hogy szabadnak érzi magát, nagyon komoly határok közé szorította magát. Az általuk produkált fotók eközben elképesztő mennyiségben foglalják le a világon lévő szerverek tárterületeinek komoly hányadát.
Természetesen a lényeg ebben az esetben a kommunikáció, ez nem vitás, és minden jel szerint az embereknek nagy szükségük van erre. Ezért felesleges túl korai negatív kritikát megfogalmazni ezzel a jelenséggel kapcsolatban. Minden új dolognak van jó és rossz hatása, és vitathatatlan, hogy a képi világban ez a mostani jelenség bizonyos vonatkozásban esztétikai-minőségi vákumot hozott létre. Ugyanakkor a kommunikációban robbanást okozott, és a fotográfia soha eddig nem játszott ilyen komoly szerepet az emberek szűken vett önkifejezésében és személyes kapcsolataiban.
Egy hirtelen blogbejegyzés, melyet percek alatt, a helyzet spontanitása produkált, amely mellé egy "mobilos" fotó is párosul, olyan jellegű és intenzitású, aktuális képi információhalmazt képes hordozni, ami eddig ismeretlen volt. Ez egy fontos lehetőség mindenkinek, amivel nagyon sokan élnek. Kár nem észrevenni, hogy ezeknek a fotóknak szinte már külön műfaja van: hihetetlenül autentikusan képesek ábrázolni az emberek és az élet által produkált szituációkat. Azt, hogy az esetlenség, a nemtörődömség és szakmaiatlanság mennyire képes személyek, vagy szituációk tiszta és mély ábrázolására. Azt, hogy ezek a fotók mennyire beszédesek és mennyire tele vannak őszinte, mélyről jövő információkkal, mivel a szakmai szabályok nem állják útját a kifejezés tisztaságának, és nem akadályozzák vagy károsítják azt.
Ennek fényében milyen jogon lehet negatív kritikával illetni az ilyen fotókat? Amennyiben az ilyen "fotósok" minden szakmai tudás nélkül képesek ilyen ábrázolásra, látnunk kell, hogy a szakmaiság éppen ellentétben van ezzel a koncepcióval. A fotós nincs ugyanis terhelve tudással és szakmai konvenciókkal, hanem csak a gombot nyomja meg. Azt pedig a legőszintébb, legautentikusabb pillanatban teszi meg, ösztönösen és jól tudja mit csinál, és mondanivalója, vagy a helyzetábrázolás általában jól láthatóan átjön, átsüt a fotón. Ezt minden bizonnyal iskolában sem lehetne jobban tanítani, és minden további tanulás és tudás minimum felesleges, de inkább káros lehet az ilyen fajta képalkotási célok esetében.
Amennyiben képesek vagyunk levetni jogos vagy vélt előitéleteinket az ilyen fotókkal szemben, talán meglátjuk a bennük lévő értéket, és azt a tiszta információhalmazt emberekről és a minket körülvevő világról, a világ állapotáról, amit máshol nem lelhetünk fel. Ezeket a szakmailag felületes és rossz fotókat lehet lenézni, utálni, de akár értékelni is, mivel ezeknek is megvan a maguk világa, funkciója, ereje. Nem lehet tudni, mi lesz ezek sorsa, mivel az internetes világ gyorsan változik, nem lehet pontosan tudni, merre fog menni - a jövő prognosztizálhatatlan. A klasszikus értékeket pedig nem kell félteni, mert nem tűnnek el, legfeljebb látszólag és átmenetileg: a világ és az értékrendszerek változhatnak, de az alapok nem, műalkotások pedig mindig lesznek.
