SG.hu·
A következő gazdasági forradalom árnyékában él a világ
Az MI nem veszi el még a munkát, de a félelem már itt van; a kormányoknak már most ki kellene építeniük a társadalmi védőhálót, mert lehet hogy később már nem lesz idejük reagálni.
A ChatGPT 2022-es megjelenése berobbantotta a mesterséges intelligencia körüli őrületet, és egyúttal elindította a technológiai vezetők figyelmeztetéseinek hullámát is egy közelgő munkahelyi apokalipszisről. Bár az MI-cégek vezetőinek nyilvánvaló érdekük felnagyítani saját termékeik felforgató erejét, és annak ellenére, hogy a fejlett országokban a foglalkoztatottság történelmi csúcsok közelében jár, az üzenet célba ért. Tízből hét amerikai úgy gondolja, hogy az MI megnehezíti majd az emberek számára az álláskeresést, és csaknem minden harmadik ember saját munkáját is veszélyben érzi. A félelmeket tovább erősíti, hogy a diplomás pályakezdők számára egyre kevesebb a lehetőség, különösen a programozók körében.
A történelem ugyanakkor némi vigaszt kínál azoknak, akik aggódnak a jövő miatt. A munkaerőpiac folyamatosan változik. Egy mai iroda szinte felismerhetetlen lenne egy ötven évvel ezelőtti dolgozó számára. A modern történelemben még soha nem fordult elő, hogy a technológiai fejlődés összességében csökkentette volna az emberi munka iránti keresletet. A gazdaságtörténészek ma már az úgynevezett "Engels-szünet" jelentőségét is kisebbnek látják. Ez az ipari forradalom idején azt az időszakot jelölte, amikor a munkásosztály bérei lassabban emelkedtek, mint maga a gazdaság.
A múlt azonban nem feltétlenül megbízható útmutató a jövőre nézve, és ezt maga az ipari forradalom is bizonyította. A legfejlettebb MI-modellek ugyanis valóban lenyűgözőek. Olyan összetett programozási feladatokat képesek megoldani, amelyekről még egy évvel ezelőtt is sokan azt gondolták, hogy hosszú ideig kizárólag emberek végezhetik majd el őket. Az MI-ügynökök száma robbanásszerűen nő, a vállalati MI-kiadások meredeken emelkednek. Az Anthropic nevű, gyorsan növekvő MI-cég évesített bevétele június végére elérheti az 50 milliárd dollárt.
Egyelőre nincs bizonyíték arra, hogy az MI tömegesen szüntetne meg munkahelyeket. A munkaerőpiaci adatok még nem mutatnak drámai változást. Az MI fejlődésének sebessége miatt azonban könnyelműség lenne teljesen elutasítani ezeket a félelmeket. A társadalom akár egy mély gazdasági és társadalmi átrendeződés küszöbén is állhat, amely politikai felfordulást is hozhat magával. A közgazdászok gyakran hangsúlyozzák, hogy a munka mindig megmarad majd, még akkor is, ha a gépek egyre több feladatot képesek ellátni. Ez azonban nem feltétlenül megnyugtató. Még ha lesznek is munkák, azok minősége és bérezése korántsem garantált. A Goldman Sachs előrejelzése szerint az adatközpontok 2027-re az Egyesült Államok csúcsidei villamosenergia-igényének 8,5 százalékát adják majd, szemben a 2025-ös 4,1 százalékkal. Ahogy az MI-cégek felverik a földterületek és az energia árát, az emberek fizetése egyre kevesebbet érhet.
Hosszabb távon pedig felmerül egy még sötétebb forgatókönyv is. Az emberek gazdaságilag ugyanúgy "feleslegessé" válhatnak, mint ahogy a lovak háttérbe szorultak az autók megjelenése után. Ebben a világban a jövedelmek nagy része vagy akár egésze a tőke tulajdonosaihoz kerülne, akik aztán MI és robotok által előállított termékekre költenék a pénzüket olyan természeti erőforrások felhasználásával, amelyeket szintén ők birtokolnak. Ez a disztópikus lehetőség áll sok szilícium-völgyi vezető figyelmeztetése mögött, akik szerint állami beavatkozásra és akár univerzális alapjövedelemre is szükség lehet. Ez egyelőre még távoli forgatókönyvnek tűnik, ha egyáltalán valaha megvalósul. A kormányoknak azonban ennél sokkal korábban is cselekedniük kellhet, mert egy társadalmi robbanáshoz nem feltétlenül szükséges teljes gazdasági összeomlás.
Jó példa erre az úgynevezett "Kína-sokk". Az 1999 és 2011 közötti időszakban több millió ember veszítette el az állását világszerte Kína globális kereskedelmi rendszerbe való belépése miatt. Ez önmagában nem volt drámaian nagy szám a munkaerőpiac méretéhez képest, mégis jelentős politikai következményekkel járt. Hozzájárult a szélsőjobboldal megerősödéséhez és az 1930-as évek óta nem látott magas vámok bevezetéséhez.
Az MI által veszélyeztetett fehérgalléros dolgozók politikai és társadalmi értelemben jóval nagyobb befolyással rendelkeznek, mint azok a gyári munkások, akiket korábban a kínai verseny szorított háttérbe. Már viszonylag kevés elbocsátás is komoly társadalmi ellenállást válthat ki. Az adatközpontok elleni egyre erősödő tiltakozások már most előrevetítik ezt a feszültséget. Ha emberek milliói érzik úgy, hogy elveszítik biztonságukat és társadalmi státuszukat, abból komoly zavargások, sőt akár forradalmi helyzetek is kialakulhatnak.
Felmerül tehát a kérdés: mit tehetnek a kormányok? Az egyik megközelítés a változások lassítása lenne. Kína például arra ösztönzi cégeit, hogy vezessék be az MI-t, de közben ne bocsássák el dolgozóikat. Több ismert közgazdász magasabb tőkeadókat és alacsonyabb munkaterheket javasol. Egyes aktivisták külön adatközpont-adókat követelnek. A technológiai fejlődés visszafogása azonban veszélyes út lehet. Az emberiség ugyanis hatalmas előnyöket nyerhet az MI-ből, nemcsak nagyobb gazdasági jólétet, hanem előrelépést a betegségek elleni harcban, a klímaváltozás kezelésében és a szegénység csökkentésében is. Ha a ludditák a 19. századi Angliában sikeresen megállították volna a textilipar gépesítését, ma valószínűleg sokkal rosszabb világban élnénk.
Ésszerűbb megoldás lehet olyan intézkedések kidolgozása, amelyek igazságosabban osztják el az MI által termelt nyereséget. Ha a munkából származó jövedelmek csökkennek, miközben az MI-cégek, chipgyártók és adatközpontok profitja megugrik, akkor az államok különadók révén részesedhetnek ezekből az extra nyereségekből. A tőkejövedelmek, a földtulajdon és a természeti erőforrások megadóztatása fontos eszköz lehet. Az örökösödési adók szerepe is felértékelődhet annak érdekében, hogy ne alakuljon ki egy örökletes tőkés elit.
Ezzel párhuzamosan a kormányok segíthetnék az emberek alkalmazkodását is. A közfinanszírozású bérbiztosítás enyhítheti a munkahelyvesztés utáni jövedelemcsökkenést, miközben segíthet az embereknek jobb lehetőségeket találni. Dániában például az aktív munkaerőpiaci programok bizonyítottan csökkentették a munkanélküliségi időszakok hosszát azzal, hogy az állam támogatja az átképzést és az új állások megtalálását.
Mindezek az intézkedések önmagukban is igazságosabbá és hatékonyabbá tehetnék a gazdaságot, függetlenül az MI térnyerésétől. Kérdés azonban, hogy elegendőek lennének-e egy olyan korszakban, amikor az emberek egyre bizonytalanabbnak érzik a jövőt. A populizmus korában a technokrata reformokat nehéz eladni a választóknak. A kereskedelmi liberalizáció veszteseit segítő korábbi programok sem tudták megakadályozni a "Kína-sokk" politikai következményeit. Ha pedig egyszer valóban eljutunk oda, hogy a legtöbb munkát MI és robotok végzik, az embereknek már nem alkalmazkodásra lesz szükségük, hanem egyszerűen túlélési támogatásra.
Ezért egyre több radikális elképzelés is felmerül. Ilyen például az MI-cégek részleges államosítása. Egy dél-koreai elnöki tanácsadó nemrég felvetette, hogy az MI-vállalatok nyereségéből állampolgári osztalékot kellene fizetni, ami rövid időre öt százalékos esést okozott a helyi tőzsdén, mielőtt visszakozott volna. Az Egyesült Államokban pedig politikusok arról beszélnek, hogy az állampolgárok részesedést kaphatnának MI-cégekben különféle befektetési számlákon keresztül.
Gazdasági értelemben egy jól megtervezett adórendszer és az állami tulajdon között nincs óriási különbség. Azok az országok pedig, amelyeknek nincsenek saját MI-óriásaik, úgyis inkább az adóztatásra támaszkodhatnak majd, hiszen külföldi vállalatokat nemigen tudnak államosítani. Az Egyesült Államok számára azonban könnyen lehet, hogy valamilyen állami részesedés jelenti majd a legjobb módot arra, hogy a társadalom is közvetlenül részesedjen az MI nyújtotta előnyökből.
A tőke és a vagyon túlzott koncentrációját már korán kezelni kell, mielőtt a vagyonos elit hatalma túl nagyra nő. A munkahelyi apokalipszis még nem érkezett el. Ha azonban a kormányok addig várnak a védőháló kiépítésével, amíg már minden kétséget kizáró bizonyítékok lesznek a problémára, akkor könnyen lehet, hogy addigra már túl késő lesz. Bölcsebb lehet most elkezdeni a felkészülést.
A ChatGPT 2022-es megjelenése berobbantotta a mesterséges intelligencia körüli őrületet, és egyúttal elindította a technológiai vezetők figyelmeztetéseinek hullámát is egy közelgő munkahelyi apokalipszisről. Bár az MI-cégek vezetőinek nyilvánvaló érdekük felnagyítani saját termékeik felforgató erejét, és annak ellenére, hogy a fejlett országokban a foglalkoztatottság történelmi csúcsok közelében jár, az üzenet célba ért. Tízből hét amerikai úgy gondolja, hogy az MI megnehezíti majd az emberek számára az álláskeresést, és csaknem minden harmadik ember saját munkáját is veszélyben érzi. A félelmeket tovább erősíti, hogy a diplomás pályakezdők számára egyre kevesebb a lehetőség, különösen a programozók körében.
A történelem ugyanakkor némi vigaszt kínál azoknak, akik aggódnak a jövő miatt. A munkaerőpiac folyamatosan változik. Egy mai iroda szinte felismerhetetlen lenne egy ötven évvel ezelőtti dolgozó számára. A modern történelemben még soha nem fordult elő, hogy a technológiai fejlődés összességében csökkentette volna az emberi munka iránti keresletet. A gazdaságtörténészek ma már az úgynevezett "Engels-szünet" jelentőségét is kisebbnek látják. Ez az ipari forradalom idején azt az időszakot jelölte, amikor a munkásosztály bérei lassabban emelkedtek, mint maga a gazdaság.
A múlt azonban nem feltétlenül megbízható útmutató a jövőre nézve, és ezt maga az ipari forradalom is bizonyította. A legfejlettebb MI-modellek ugyanis valóban lenyűgözőek. Olyan összetett programozási feladatokat képesek megoldani, amelyekről még egy évvel ezelőtt is sokan azt gondolták, hogy hosszú ideig kizárólag emberek végezhetik majd el őket. Az MI-ügynökök száma robbanásszerűen nő, a vállalati MI-kiadások meredeken emelkednek. Az Anthropic nevű, gyorsan növekvő MI-cég évesített bevétele június végére elérheti az 50 milliárd dollárt.
Egyelőre nincs bizonyíték arra, hogy az MI tömegesen szüntetne meg munkahelyeket. A munkaerőpiaci adatok még nem mutatnak drámai változást. Az MI fejlődésének sebessége miatt azonban könnyelműség lenne teljesen elutasítani ezeket a félelmeket. A társadalom akár egy mély gazdasági és társadalmi átrendeződés küszöbén is állhat, amely politikai felfordulást is hozhat magával. A közgazdászok gyakran hangsúlyozzák, hogy a munka mindig megmarad majd, még akkor is, ha a gépek egyre több feladatot képesek ellátni. Ez azonban nem feltétlenül megnyugtató. Még ha lesznek is munkák, azok minősége és bérezése korántsem garantált. A Goldman Sachs előrejelzése szerint az adatközpontok 2027-re az Egyesült Államok csúcsidei villamosenergia-igényének 8,5 százalékát adják majd, szemben a 2025-ös 4,1 százalékkal. Ahogy az MI-cégek felverik a földterületek és az energia árát, az emberek fizetése egyre kevesebbet érhet.
Hosszabb távon pedig felmerül egy még sötétebb forgatókönyv is. Az emberek gazdaságilag ugyanúgy "feleslegessé" válhatnak, mint ahogy a lovak háttérbe szorultak az autók megjelenése után. Ebben a világban a jövedelmek nagy része vagy akár egésze a tőke tulajdonosaihoz kerülne, akik aztán MI és robotok által előállított termékekre költenék a pénzüket olyan természeti erőforrások felhasználásával, amelyeket szintén ők birtokolnak. Ez a disztópikus lehetőség áll sok szilícium-völgyi vezető figyelmeztetése mögött, akik szerint állami beavatkozásra és akár univerzális alapjövedelemre is szükség lehet. Ez egyelőre még távoli forgatókönyvnek tűnik, ha egyáltalán valaha megvalósul. A kormányoknak azonban ennél sokkal korábban is cselekedniük kellhet, mert egy társadalmi robbanáshoz nem feltétlenül szükséges teljes gazdasági összeomlás.
Jó példa erre az úgynevezett "Kína-sokk". Az 1999 és 2011 közötti időszakban több millió ember veszítette el az állását világszerte Kína globális kereskedelmi rendszerbe való belépése miatt. Ez önmagában nem volt drámaian nagy szám a munkaerőpiac méretéhez képest, mégis jelentős politikai következményekkel járt. Hozzájárult a szélsőjobboldal megerősödéséhez és az 1930-as évek óta nem látott magas vámok bevezetéséhez.
Az MI által veszélyeztetett fehérgalléros dolgozók politikai és társadalmi értelemben jóval nagyobb befolyással rendelkeznek, mint azok a gyári munkások, akiket korábban a kínai verseny szorított háttérbe. Már viszonylag kevés elbocsátás is komoly társadalmi ellenállást válthat ki. Az adatközpontok elleni egyre erősödő tiltakozások már most előrevetítik ezt a feszültséget. Ha emberek milliói érzik úgy, hogy elveszítik biztonságukat és társadalmi státuszukat, abból komoly zavargások, sőt akár forradalmi helyzetek is kialakulhatnak.
Felmerül tehát a kérdés: mit tehetnek a kormányok? Az egyik megközelítés a változások lassítása lenne. Kína például arra ösztönzi cégeit, hogy vezessék be az MI-t, de közben ne bocsássák el dolgozóikat. Több ismert közgazdász magasabb tőkeadókat és alacsonyabb munkaterheket javasol. Egyes aktivisták külön adatközpont-adókat követelnek. A technológiai fejlődés visszafogása azonban veszélyes út lehet. Az emberiség ugyanis hatalmas előnyöket nyerhet az MI-ből, nemcsak nagyobb gazdasági jólétet, hanem előrelépést a betegségek elleni harcban, a klímaváltozás kezelésében és a szegénység csökkentésében is. Ha a ludditák a 19. századi Angliában sikeresen megállították volna a textilipar gépesítését, ma valószínűleg sokkal rosszabb világban élnénk.
Ésszerűbb megoldás lehet olyan intézkedések kidolgozása, amelyek igazságosabban osztják el az MI által termelt nyereséget. Ha a munkából származó jövedelmek csökkennek, miközben az MI-cégek, chipgyártók és adatközpontok profitja megugrik, akkor az államok különadók révén részesedhetnek ezekből az extra nyereségekből. A tőkejövedelmek, a földtulajdon és a természeti erőforrások megadóztatása fontos eszköz lehet. Az örökösödési adók szerepe is felértékelődhet annak érdekében, hogy ne alakuljon ki egy örökletes tőkés elit.
Ezzel párhuzamosan a kormányok segíthetnék az emberek alkalmazkodását is. A közfinanszírozású bérbiztosítás enyhítheti a munkahelyvesztés utáni jövedelemcsökkenést, miközben segíthet az embereknek jobb lehetőségeket találni. Dániában például az aktív munkaerőpiaci programok bizonyítottan csökkentették a munkanélküliségi időszakok hosszát azzal, hogy az állam támogatja az átképzést és az új állások megtalálását.
Mindezek az intézkedések önmagukban is igazságosabbá és hatékonyabbá tehetnék a gazdaságot, függetlenül az MI térnyerésétől. Kérdés azonban, hogy elegendőek lennének-e egy olyan korszakban, amikor az emberek egyre bizonytalanabbnak érzik a jövőt. A populizmus korában a technokrata reformokat nehéz eladni a választóknak. A kereskedelmi liberalizáció veszteseit segítő korábbi programok sem tudták megakadályozni a "Kína-sokk" politikai következményeit. Ha pedig egyszer valóban eljutunk oda, hogy a legtöbb munkát MI és robotok végzik, az embereknek már nem alkalmazkodásra lesz szükségük, hanem egyszerűen túlélési támogatásra.
Ezért egyre több radikális elképzelés is felmerül. Ilyen például az MI-cégek részleges államosítása. Egy dél-koreai elnöki tanácsadó nemrég felvetette, hogy az MI-vállalatok nyereségéből állampolgári osztalékot kellene fizetni, ami rövid időre öt százalékos esést okozott a helyi tőzsdén, mielőtt visszakozott volna. Az Egyesült Államokban pedig politikusok arról beszélnek, hogy az állampolgárok részesedést kaphatnának MI-cégekben különféle befektetési számlákon keresztül.
Gazdasági értelemben egy jól megtervezett adórendszer és az állami tulajdon között nincs óriási különbség. Azok az országok pedig, amelyeknek nincsenek saját MI-óriásaik, úgyis inkább az adóztatásra támaszkodhatnak majd, hiszen külföldi vállalatokat nemigen tudnak államosítani. Az Egyesült Államok számára azonban könnyen lehet, hogy valamilyen állami részesedés jelenti majd a legjobb módot arra, hogy a társadalom is közvetlenül részesedjen az MI nyújtotta előnyökből.
A tőke és a vagyon túlzott koncentrációját már korán kezelni kell, mielőtt a vagyonos elit hatalma túl nagyra nő. A munkahelyi apokalipszis még nem érkezett el. Ha azonban a kormányok addig várnak a védőháló kiépítésével, amíg már minden kétséget kizáró bizonyítékok lesznek a problémára, akkor könnyen lehet, hogy addigra már túl késő lesz. Bölcsebb lehet most elkezdeni a felkészülést.